A We Happy Few tesztelése során már-már egyfajta déjà vu érzés kerített hatalmába. Felhype-olt játék, feldühített rajongók, akik évek óta várták a megjelenést, mintha csak egy igen kellemetlen trend terjedését (vagy inkább átterjedését az AAA-kategóriás játékokról az indie mezőnyre) láthatnánk. A We Happy Few pedig már megjelenése körülményeivel is igen erős alapanyagot szolgáltatott az elégedetlenkedők számára, az elhúzott fejlesztési idő mellett ugyanis mainstream címekhez méltó teljes árral és kiadós adag buggal került a boltokba.
Pedig az alapötlet mind hangulatában és látványában, mind történetében tisztes mennyiségű potenciállal bírt. Egy alternatív Angliában járunk, ahol Amerika soha nem szállt be a második világháborúba, a németek pedig egészen addig folytatták Anglia bombázását, amíg partra nem szállhattak. Wellington Wells szigetének lakói ekkor elkövettek egy azóta is csak „Nagyon Szörnyű Dologként” emlegetett tettet, hogy megóvják falvaikat a német megszállástól, ami sikerrel járt, ám olyan feldolgozhatatlan bűntudattal töltötte el a lakosságot, amellyel képtelenek voltak továbbélni. Ekkor került a képbe a megmentő drog, a Joy, amelynek fogyasztása roncsolja az emlékezőképességet és folyamatos önfeledt eufórikus érzést nyújt. A Joy fogyasztására, az örök mosolyra húzódó fehér maszk viselésére (és a szörnyű múlt megsemmisítésére) azóta törvény kötelezi a társadalmat, amelynek alján a Joy fogyasztására alkalmatlan, arra immunissá vált szerencsétlenek állnak, a „hangulatrontók” pedig, akik szabad akaratukból döntöttek a leszokás és az emlékezés mellett, közveszélyesnek nyilvánított, üldözött bűnözők.
Ebben az orwelli rémálomban tengeti napjait főhősünk, a nyomdai cenzorként dolgozó Arthur, akinek egy nap pont akkor fogy ki a Joy adagja, amikor a gépből elé kerül egy saját magáról és elveszett bátyjáról szóló cikk. Az emlékezés mellett dönt, bátyja keresése során pedig fokozatosan szembesül a szörnyű ténnyel, hogy Wellington Wells örömmámorban élő társadalma valójában a teljes összeomlás szélén egyensúlyozik, ráadásul a Joy hatásának múlásával egyre többre emlékszik vissza a háború végén elkövetett szörnyű tettből, és saját szerepéből bátyja eltűnésében.
A történetet három, kissé aránytalan szakaszra osztották, amelyekből az elsőben Arthurt irányítjuk, az ő szemén keresztül ismerjük meg a világot, ő áll a történet középpontjában, egyben ő a leggyorsabb karakter, aki a legkönnyebben képes álcázni magát, beilleszkedni az agymosott szigetlakók közé. A második Sally, Arthur gyerekkori szerelme, aki egyúttal az új, még erősebb Joy-variáció egyik kifejlesztője, és a többi karakter számára is elérhető crafting menüben exkluzív vegyi fegyvereket is képes kotyvasztani. A harmadik pedig a háborús veterán Ollie, a trió legszívósabb tagja, aki képes különböző robbanószereket is összeállítani.
A We Happy Few műfaját tekintve nyílt világú, roguelike elemekkel megfűszerezett egyszemélyes túlélőjáték, amely a Gearbox támogatásának és az elhúzott fejlesztési időnek köszönhetően végül sokkal erősebb történetet és sokkal több lineáris küldetést tartalmaz. Létfontosságú a gyűjtögetés, a búvóhelyek megnyitása, karakterünk biológiai igényeinek kielégítése (lehetünk éhesek, álmosak, szomjasak, elkaphatunk fertőzéseket), valamint mindenekelőtt a lopakodás és beilleszkedés. Wellington Wells lakosai, ha valamiben megzavarjuk mindennapjaik egyhangúságát (ezt kiválthatjuk öltözetünkkel, viselkedésünkkel), egy emberként támadnak ránk, helyzetünk pedig csak rosszabb a népesebb településeken, ahol automata Joy-szintet detektáló monitorok figyelik lépéseinket, az utcákon pedig a játék promóiban is mutogatott szadista rendőrök és Joy-doktorok járőröznek. Folyamatosan figyelnünk kell a taktikusságra, a Joy adagolására (a túladagolás és az elvonási tünetek egyformán veszélyesek), a játék számtalan fő- és mellékküldetése pedig gyakran szándékosan nehéz szituációba kényszerítenek minket, például a kijárási tilalom során kell belopakodunk egy bordélyházba, vagy a rendőrörs szívéből kilopnunk egy hivatalos dokumentumot. Ha valaki mindehhez még különösen kegyetlen nehézségi szintet is szeretne, semmi akadály, ugyanis bekapcsolható a roguelike elemek élesítése (alapértelmezésben csak a pálya egyes részei kerülnek véletlenszerű generálásra), köztük az is, hogy mindössze egy élet álljon rendelkezésünkre.
Mindehhez hamarosan érkezni fog még három, Season Pass segítségével megvásárolható minikampány, valamint egy teljesen roguelike Sandbox mód, ahol történet nélkül pusztán a túlélés lesz a cél, az éhezés, a fertőzések pedig nemcsak gyengítenek, de huzamosabb idő elteltével végezni is képesek velünk. Ez a fenti ígéret pedig rögtön rávilágít a We Happy Few két legkritikusabb pontjára, amiben sajnos csak igazat tudok adni a csalódott rajongóknak. Az egyik, hogy egy kickstarteren megtámogatott indie játékhoz nem igazán illik a hatvan eurós árcédula és a Season Pass, a másik, hogy egyáltalán tervbe van véve a Season Pass, amikor még magán az alapjátékon is elég sok még a csiszolnivaló.
Bár a játék közel sem annyira bugos, mint azt a különböző, YouTube-ra kitett buggyűjtemények tükrözik, a tesztelés során pedig még a játékmentéseim sem vesztek el, ahogy arra a fejlesztők levele eredetileg figyelmeztetett, tény, hogy akadnak igen furcsa hibák. Az ellenfelek viselkedése, a lopakodás és bujkálás banálisan egyszerű mechanikákat követnek még a legjobb esetben is, aminél sokkal kisebb költségvetésű játékokban is láthattunk okosabb, szebb megoldásokat. Egyes elemek pedig átgondolatlanok, a búvóhelyek eloszlása a térképen, a fast travel mechanikák, várakozás esetén az idő léptetésének lehetősége rengeteg kivánnivalót hagynak maguk után. Ha pedig már említettem a szépséget is, a játék ahhoz képest, hogy közel sem a jelenlegi leglátványosabb darab, elég komoly gépigényt támaszt, és még több állítgatás után sem sikerült elérnem, hogy nagyobb, több karaktert megmozgató területeken 40 fps fölé menjen a sebesség (egyes helyzetekben leesett 20 alá is, máskor hibátlanul futott 50-60 között), a töltési idők pedig néha már-már kriminálisak.
További szívfájdalmam volt, hogy hiába merültem el egyre jobban a játék világában, oldottam meg minél több mellékküldetést, sajnos hangulat, világépítés terén hatalmas kihagyott lehetőségekben dúskál a We Happy Few. Lényegében ha láttátok az első előzeteseket, meghallgattátok az idegborzoló „London Bridge” feldolgozást, később semmilyen emlékezetesebb, betegebb, elborultabb helyzetet nem vonultat fel – annak ellenére, hogy lényegében egy olyan alternatív Angliában járunk, ahol törvénybe iktatták a kötelező droghasználatot.
Mindezek ellenére jól szórakoztam a We Happy Few-val, összességében kellemes élmény és közel sem az idei év legnagyobb csalódása vagy legrosszabb játéka, de tény, korábban, alacsonyabb árcímkével, kevesebb buggal és lecsiszoltabb formában kellett volna megjelennie. Sokkal több volt benne a potenciál, és ezen az áron és ennyi játékhibával nem tudom ajánlani.
