Számos nagy, már-már legendás manga több évtizedes múltra tekint vissza, vagyis bőven volt ideje, hogy milliós rajongótábort gyűjtsön maga köré szerte a világon. Ám vannak újabb próbálkozások is, egészen frissek is. Ilyen a Black Clover széria is, amely 2015 óta létezik, de az elmúlt három évben már animeként is elérhető. Illetve néhány héttel ezelőtt kaptunk belőle egy videojáték-adaptációt is Black Clover: Quartet Knights címmel.
Bevallom őszintén, hogy nem vagyok nagy tudora a sorozatnak, de némi infót azért magamba szívtam még a teszt előtt-alatt róla. És egy egész érdekesnek tűnő sztorit ismertem meg. A játék világa finoman szólva át van itatva mágiával, hiszen Harry Pottert megszégyenítő mennyiségben vannak jelen benne a varázserővel bíró arcok. De akár fogalmazhatunk úgy is, hogy itt kb. mindenki az. Kivéve egyetlen embert: minket. Pontosabban az általunk alakított Asta nevű gyereket. Persze, körülöttünk mindenki repteti a tűzgömböket, mi meg még egy cigit se tudunk gyufa nélkül meggyújtani... Na sebaj, mit tehet ilyenkor egy „mugli”? Eldönti, hogy biza akkor is ő lesz itt a legnagyobb király. Vagy legalábbis egy lesz az igazi király legnagyobb harcosai közül. E cseppet sem természetfeletti tervének végrehajtásában szerencséjére Asta nem marad magára, ugyanis Yumi nevű cimborája is elkíséri a kalandokra, aki persze eléggé képben van a mágiával.
Nos, a Black Clover: Quartet Knights is nagyjából ezt a sztorit próbálja követni a maga egészestés hosszúságúra nyújtott egyszemélyes kampányában. És ez most nem dicséret, hanem kritika. A játék tényleg nagyjából olyan hosszú, mint egy egészestés mozi: kb. kétórás. Ez még egy Call of Duty kampánytól is karcsú lenne, de most csak ennyi van. Ezt nagyjából húsz rövidke fejezetre vagy küldetésre bontották szét, amelyekben hol Astát, hol pedig Yumit irányíthatjuk. Mivel előbbinek ugye nincs varázsereje, így ő csak a különleges kardjára támaszkodhat, amely legalább annyi erővel bír, hogy képes hárítani mások mágikus támadásait.
A játékmenet – ahogy arra a cím is utal – négy lovagra épül, vagyis a csaták két négyfős csapat között zajlanak. Minden csapattag más és más képességekkel bír, ki távolról hatékony, ki közelre halálos. De valójában semmi másról nincs szó, mint karakterünkkel veszett egér módjára rohangálunk össze-vissza a harctéren, miközben mindenki mindenféle – többnyire az egész képernyőt elborító – varázslatokkal bombáz minket. Ha mázlink van, akkor el tudunk előlük szaladni, ha nincs, akkor mínusz párszáz életerőpont. A támadások persze csillognak, villognak, színesek és lüktetőek, hogy végképp esélyünk se legyen tudni, mikor mi történik körülöttünk. Az egészre a koronát a folyamatos artikulálatlan üvöltözés teszi fel, hiszen egy magára valamit is adó animében ugyebár nem lehet ám diszkrét eleganciával aprítani az ellent. Ahhoz is teli torokból üvölteni kell, ha egyszerűen csak futunk... Oké, ez nem feltétlen e játék hibája, hiszen a legtöbb ilyen alkotásban megtalálható ez a jelenség. Csak valamiért egy Dragon Ball FighterZ-ben kevésbé volt zavaró.
Szóval az egyszemélyes kampány olyan rövid, mintha nem is lenne, de ez még megbocsátható lenne, hiszen a Namco kezdettől fogva, mint multiplayer játék emlegette a Black Clover: Quartet Knightsot. Nos, mint olyan, annak is csúfos bukta. Ennek egyetlen igazán prózai oka van: multizni ugyebár más játékosokkal vagy játékosok ellen lehet. Vagyis kellenek játékosok. De nincsenek. Vagy ha vannak is, alig-alig. A fejlesztők vélhetően előre érezték, hogy e téren lehetnek majd gondok, mert a teljesnek számító nyolc fős létszámhoz szükség esetén botokat vetnek be. A szükség esetén ezúttal azt jelenti, hogy kb. mindig. Miért nincsenek játékosok? Nem arról van szó, hogy piszok uncsi lenne a játék (mert ez teljesen szubjektív). Hanem arról, hogy ha valaki ellenállhatatlan késztetést érezne, hogy ebben a játékban érjen fel az online világ csúcsára, akkor sem lesz sok esélye, mivel az esetek többségében még kapcsolódni sem lehet a szerverekhez... Így meg nehéz, na.
A Black Clover: Quartet Knights eleve egy meglehetősen szűk réteget célzott meg, de érzésem szerint őket sem fogja megtalálni magának. Egyszerűen üvölt az egészről, hogy egy összecsapott, „fentről leszóltak, hogy gyorsan dobjunk össze valamit” projektről van szó. A látványvilág tulajdonképpen rendben van, de már átvezető animációk se nagyon vannak, csak itt-ott picit animált képek. Oké, ez nem feltétlenül negatívum (hisz e stílusban szívesen alkalmazott megoldás), de akár az alacsony költségvetés egyik jelének is felfogható. De az egész játék sótlan és íztelen, tartalmilag is igen karcsú, játékmenetileg is nagyon kusza, hangulatilag meg... Nos, a sorozat rajongói biztosan jobban értékelik, mint bárki más a világon.
