A Ubisoft 2016-ban vadonatúj IP-vel bővítette a Tom Clancy nevével fémjelzett játékok táborát. Volt akkoriban már több régen befutott franchise: Rainbow Six, Ghost Recon, Splinter Cell. Mi pedig kaptunk egy hasonló stílusú és hangulatú, de témájában és játékmenetében ezektől gyökeresen eltérő akció-szerepjátékot a Tom Clancy’s The Division formájában. A készítők (titkoltan vagy sem) rengeteg ötletet merítettek az akkoriban már lassan kifutó Destinyből, legalábbis a játékmenet néhány megoldását tekintve biztosan. Ám minden más teljesen egyedi ötlet volt, beleértve a történetet, a világot és annak eseményeit. Ahogy azt már megszokhattuk a francia kiadótól egy-egy vadonatúj IP bevezetésekor (Assassin’s Creed, Watch_Dogs, For Honor), most sem ment zökkenőmentesen a premier, és utána is csak a kiegészítők érkezésével kerültek lassan a helyükre a dolgok. De a végeredmény a legtöbb rajongó szerint (bő egy évvel a premier után) már egészen szórakoztató lett. A Ubisoft végül épp egy évvel ezelőtt jelentette be, hogy készül a folytatás, amely a napokban meg is érkezett. Felmerül a kérdés: a folytatás most is jobb lett-e, mint a kiadónál az általában lenni szokott? Röviden: egyelőre nem tudnám megítélni, de inkább hajlok az igen, mint a nem felé. Picit hosszabban: igen, sok elemében érezhető az előrelépés, de radikális újítások és fejlesztések nincsenek, így a régi rajongók kicsit csalódhatnak. Még hosszabban pedig...
Történetünk néhány hónappal (vagy inkább két évszakkal) az első rész eseményei után játszódik. A helyzet nem sokat javult, vagyis az egész világot letaroló himlővírus ellenszere továbbra sincs meg, bár az is igaz, hogy ha meglenne, az a körülményeken már aligha javítana sokat. Az utolsó utáni pillanatban aktivált védvonal, vagyis az ezernyi alvóügynökből álló szervezet aktiválása sem tudta igazán megmenteni a társadalmi pusztulás szélére sodródott New Yorkot a téli hóesésben. Az ügynökök nagy része maga is odaveszett a harcban, de még mindig maradtak olyanok, akik küzdenek a régi értékek visszaállításáért. A járvány okozta pusztítás után a megmaradt túlélők apránként megpróbáltak maguk is boldogulni, kisebb-nagyobb kolóniákba rendeződtek, nekiláttak régi életük romjain új életet kezdeni.
De persze hiába a jó szándékú törekvés, ha mindig vannak olyanok, akik inkább a gyengék elnyomásán és kizsákmányolásán keresztül vezető utat választják. Velük kell felvennünk a harcot, és New York után ezúttal Washington felé venni az irányt. Ez nem is véletlen, ugyanis az ügynökség által használt belső hálózat egyszer csak összeomlott, a központi rendszert viszont csak helyben lehet visszaállítani. Ez pedig Washingtonban van. Igen ám, csakhogy a város New Yorkhoz hasonlóan romokban hever, ráadásul több törvényen kívüli banda is garázdálkodik az utcákon, így nem lesz sétagalopp a helyreállítás.
A játék legelején mindjárt a város egyik legillusztrisabb épületében verünk tanyát. A Fehér Ház látott már szebb napokat, de most pontosan ugyanazt a szerepet tölti be, mint New Yorkban a James Farley Post Office, vagyis az ügynökség központi főhadiszállásaként üzemel. Innen indulunk a belvárosba a különböző feladatokat és küldetéseket teljesíteni, és (elvileg) ide térünk vissza ezek befejeztével. Azért csak elvileg, mert valójában az egyes kerületekben mindig van egy-egy helyi menedék vagy kis kolónia, ahol szintén találunk kereskedőket, illetve fő- és mellékküldetést adó személyeket. A karakterfejlődéshez kötődő új képességeket viszont csak a főhadiszálláson tudjuk aktiválni és menedzselni, szóval legkevesebb ezért biztosan vissza-visszatérünk majd ide is.
Ha pedig már szóba került a karakterfejlődés, a Ubisoft ebben és úgy általában majdnem mindenben az első részben lefektetett alapokat használta fel újra. Vagyis a harcok és más tevékenységek során kapott tapasztalati pontok után léphetünk szinteket egészen harmincig. Ilyenkor mindig kapunk egy felszerelésládát, benne egy-két hasznos (vagy teljesen haszontalan) fegyverrel és ruhadarabbal. Vannak aktív és passzív képességeink is, de utóbbiak feloldása nem szintlépéshez, hanem a városban összegyűjthető SHD-technológiákhoz van kötve. Utóbbiak egyfajta kreditként válthatók be olyan fejlesztésekhez, mint a nagyobb hátizsák-kapacitás, a több lőszer cipelése, illetve a fegyverekre aggatható kiegészítők (célzószerkezet, nagyobb tár, speciális markolatok és csőtorkolatok) is itt válthatók ki az egyes fegyvertípusokhoz. Az aktív képességek pedig igazából kiegészítő felszereléseket takarnak most is: speciális hőkövető gránátok, mozgásérzékelős automata géppuska, drónok, ilyesmi. Ezek mindegyike több feladatra is használható, a drón például támadó és gyógyító célokat is szolgálhat.
Fegyvereink és felszereléseink ereje egyrészt a mi szintünktől (ahogy egyre magasabb szintet érünk el, ugyanabból a puskából is egyre erősebbet használhatunk, ha találunk vagy vásárolunk olyat), másrészt a fegyver saját szintjétől is függ: van elhasználódott, specializált, elit és hasonló kategória, de ez főleg a fegyver kiegészítő statisztikáit és funkcióit befolyásolja. Ha valaki kellően kitartó, türelmes és következetes, ezek megfelelő kombinálásával kimondottan mély karakterspecializációt hozhat össze. Pont úgy, mint anno az első rész sokadik kiegészítője után, csak most már a premiertől kezdve így van. Valamelyest ide kapcsolódik, hogy az első résszel (és a Ghots Recon Wildlandsszel) ellentétben végre kaptunk részletes karakterszerkesztőt. Persze senki se gondoljon The Sims szintű beállítási lehetőségekre, de azért kellően aprólékos ahhoz, hogy valamelyest a saját képünkre formáljuk ügynökünket. De legalábbis az eddigi rendszerhez képest mindenképpen előrelépés. Ruhatárunkat is folyamatosan újabb és újabb darabokkal bővíthetjük, hogy megjelenésünk is kellően egyedi legyen, de gyakorlati haszna továbbra sincs a ruháknak. Az első rész Survival kiegészítőjében debütált túlélő játékmódra itt a nyári időjárás miatt nincs remény, pedig ott zseniálisan használták ki a ruhákat is, mint céleszközöket. Itt továbbra is egyszerű kozmetikai elemként szolgálnak – legalább a Ubisoft elsütheti itt a mikrotranzakciót...
A The Division 2 természetesen elsősorban az online kooperatív módra van kihegyezve, és itt is igyekeztek a készítők tanulni az első rész hibáiból. Ez több-kevesebb sikerrel össze is jött nekik. Sajnos a premiert különböző technikai malőrök kísérték, de ez szinte ma már megszokott jelenségnek számít, főleg az online játékok esetében. A teljes játék végigjátszható teljesen egyedül is, de egyértelműen jobb móka két-három barátunkkal kiegészülve nekiesni egy-egy küldetésnek. Vannak véletlenszerűen felbukkanó események is mindenfelé, most is bármikor belefuthatunk egy-egy őrjáratozó csapatba, illetve most már vannak őrposztok is. Ezeket először fel kell szabadítani, majd később az itt posztoló JTF katonáknak (vagy önjelölt civil ellenállóknak) ellátmányt kell biztosítani. Ezt a városban összeszedhető konzervekből, vizespalackokból és alkatrészekből tehetjük meg, cserébe XP-t kapunk. A felszabadítás először az ott őrködő ellenség kiszorításából, majd az ellentámadás elhárításából áll. De vannak nyilvános kivégzések, propaganda adások, túszejtések is, amelyeket mind-mind meg kell akadályoznunk. Mondom, ezt lehet egyedül is (nem is olyan nehéz), de társakkal folyamatosan kommunikálva, előre megbeszélt taktika szerint most is sokkal izgalmasabb.
Ami a The Division 2 grafikáját illeti, különösebb panasz ezt sem érheti. Talán a gépigény valamivel combosabb lett, de ez érzésem szerint főleg a rengeteg növényzetnek és a valamivel talán zsúfoltabban mocskos-lomos utcáknak is köszönhető. Mindenesetre az első rész ugyanezen a konfiguráción (GTX 970 SLI, 7. generációs i5 procival) tűrhetően elfutott, míg a második rész már eléggé döcögött... Szerencsére egy VGA-frissítés megoldotta a gondot, és egy GeForce GTX 1080-nal már ultra beállítások mellett is vígan süvít a játék. Az egyetlen, amit itt pici negatívumként fel lehet talán róni, hogy a megnőtt gépigény nem hozott azért akkora grafikai fejlődést magával. Ha megállunk egy parkban csak úgy nézelődni, minden a helyén lesz, kimondottan igényes a megvalósítás. De mint mindig, egy picit jobban elmélyülve a részletekben már könnyű kiszúrni a spórolós részeket, illetve egy-két effekten is látszik a mesterkéltség. Arról nem is beszélve, hogy gyakran futhatunk bele a falba beszorult hullákba, de előfordult, hogy egy lakókocsi oldalán kilógott a szkript szerint onnan előugró ellenség fegyvereinek csöve, így tudni lehetett, hogy később onnan számítsunk támadásra... Ezek a hibák érzésre kooperatív módban sűrűsödnek, talán a szinkronizáció miatt.
Rengeteget lehetne még mesélni a Tom Clancy’s The Division 2-ről, de ez tipikusan az a játék, hogy akármeddig is taglalnám ezt vagy azt a részletet, valami tuti, hogy kimaradna. Visszatértek a PvP-t képviselő dark zone-ok (itt már több is van, nem csak egy), a főhadiszállás mellett a kerületek kisebb központjai is fejlődnek, a városban pedig talán sokkal több a bejárható épület is. Van egy vadonatúj PvP mód is, a Conflict. Ebben két négyfős csapat esik egymásnak kifejezetten erre dedikált terepen. Az összecsapások során szerzett holmikat meg lehet tartani a sztori módban is, illetve külön fejlődési rendszerben léphetünk szinteket a Conflicton belül is. Hogy a játékbeli Washington nagyobb-e Manhattannél, azt nem tudnám megállapítani, de mindenképpen izgalmasabb lett picit az élet benne.
Sokan kritizálták az első részt (köztük én is), hogy a történet unalmas, a küldetések egy kaptafára készültek, és az end game is hamar önismétlővé válik. De a folytatáson érződik, hogy a Ubisoft igyekezett hallgatni a rajongók szavára. A sztoritól most se várjon senki tarantinós monológokat vagy Hitchcock szintű fordulatokat, izgalmakat. De nagy baj azért nincs vele, arra pont elegendő, hogy szépen összekösse a küldetéseket. Ahol most is legtöbbször ugyanazt fogjuk csinálni pepitában. Behatolunk egy épületbe/területre, majd ott szisztematikusan kiirtunk minden ellenséges katonát, köztük néhány izmosabb arcot is, végrehajtjuk az aktuális célfeladatot (túszmentés, rendszer-újraindítás, célszemély felkutatása stb.), majd kifelé jövet még egy adag rosszfiút átrobbantunk a túlvilágra.
Aki az első részben szerette ezt a hangulatot, játékmenetet és az efféle élményeket, az most sem fog csalódni, sőt. A The Division 2 leginkább olyan, mintha az első rész feljavított kiadása lenne, csak épp menet közben helyszínt is váltottak. Nincsenek radikális változtatások, de ami újdonság akad, az többségében jól is működik. Inkább érezhető, hogy a Ubisoft biztosra ment, és csak olyan fejlesztésekre bólintott rá, aminek már volt jól működő elődje az első részben vagy a rajongók nagyon kitartóan vágytak rájuk. Ezzel jó eséllyel célba is fognak érni náluk, vagyis szinte garantált a Tom Clancy’s The Division 2 sikere. És akkor lehet dörzsölni a tenyerünket, hogy vajon most milyen kiegészítőket találnak ki a játékhoz. Az első részhez egész jól sikerültek ezek, remélhetőleg most is lesz valami érdekes a tarsolyukban.
