Azt hiszem, mostanra legtöbben tudjátok már, hogy egyik személyes kedvencem a Capcom ikonikus, sokak szemében stílusteremtő túlélőhorror-sorozata, a Resident Evil. Azon mondjuk személy szerint vitatkoznék, hogy ez, vagy a szép emlékű Infogrames remeke, az Alone in the Dark volt-e a zsáner első darabja, de a lényegen ez nem változtat. Az 1996-ban indult franchise mára a videojáték-történelem egyik legsikeresebb darabja lett, amely több tucat programot, illetve számos filmet, képregényt, könyvet és egyebet sorakoztatott fel az elmúlt cirka egynegyed évszázad során. Arra most nem szeretnék kitérni, hogy időközben milyen változásokon ment át a széria, illetve a teljes műfaj mellett maga a játékipar vagy a technika, így csak annyit jegyeznék meg, hogy jó okkal kezdte el néhány esztendeje a japán kiadó felújítani azokat az epizódokat, amelyek a digitális rettegést útjukra indították. Az első, majd a nulladik rész újrakeverését, „felhádésítését” követően tavaly januárban kaphattuk kézhez minden idők egyik legsikeresebb programjának, a Resident Evil 2-nek teljesen újraalkotott, mégis szívmelengetően nosztalgikus, zseniális remake-jét. Azt is nekem volt szerencsém a PlayDome színeiben tesztelni, és már akkor is azt írtam, hogy „nagyon erősen várom és remélem, hogy a harmadik epizód is hasonló figyelmet kap a közeljövőben”. Nos, kérésem meghallgattatott, és kisvártatva kiderült, hogy bizony már jó három éve folytak az 1999-es Resident Evil 3: Nemesis totális felújításának munkálatai. Az ennek gyümölcseként született játék, az alcím nélkül, szimplán csak Resident Evil 3-ként kiadott program április 3-án került a boltok polcaira, én pedig – világjárvány ide, otthoni karantén oda – nagy elvárásokkal vetettem bele magam a T-vírus sújtotta kitalált univerzum újabb szeletének tesztelésébe.
Azok kedvéért, akik vagy szemtelenül fiatalok, vagy most érkeztek egy másik bolygóról, nagyon röviden összefoglalnám az alapfelállást és az előzményeket.
1998. július 23-án az USA középnyugati részén fekvő Raccoon City felől brutális kegyetlenséggel elkövetett, megmagyarázhatatlan gyilkosságok, és tömeges eltűnések hírei érkeznek. A S.T.A.R.S. névre keresztelt speciális katonai egység ki is küldi Bravo kódjelű csapatát, akikkel hamarosan minden kapcsolat megszakad. Másnap, július 24-én az ő keresésükre indul az Alpha csapat, amelynek tagjai – miután lezuhan a helikopterük, és egy társukat teljesen eldeformált, élőhalott kutyák marcangolják szét – egy közeli, ódon kúriába menekülnek, ahol találkoznak életük legrosszabb rémálmával. A katonák közt van Chris Redfield és Jill Valentine is, akiknek a sorsa a játék többféle végződésétől függően más és más lesz. Előtte kiderítik persze, hogy mindez nem egy sorozatgyilkos, egy véletlen baleset vagy egy spontán kitört járvány műve, hanem az itt tevékenykedő, ártatlan gyógyszerészeti cégnek álcázott Umbrella Corporation által hadi célokra megalkotott T-vírus kijutásának következménye.
A második részben két hónappal később, szeptember 29-én a még mindig a káosz, no meg a – szó szerint vett – „walking dead” által uralt városba érkezik a helyi rendőrség legújabb reménysége, Leon S. Kennedy, és az eltűnt bátyja nyomait kutató egyetemista, Claire Redfield, akik aztán a helyi rendőrőrs épületében, és az alatta húzódó titkos laborokban kutatják a kiút mellett az igazságot. Ebben a részben újabb darabok kerülnek elő a kirakósból, de számos kérdés megválaszolatlan marad.
A harmadik epizód részben egy nappal a második előtt, szeptember 28-án, részben pedig valamivel annak történései után, de nagyjából azzal egy időben játszódik. Főhőse az a Jill Valentine, aki az alapkoncepció szerint néhány társával együtt mégis itt ragadt, és akinek újra az életéért kell menekülnie. Közben az Umbrella Corp. saját kommandósaival is összefut, akik közül Carlos Oliveira, egy fiatal, latin-amerikai származású zsoldos személyében lel segítőtársra. A többit ki-ki derítse ki vagy élje át újra maga, így annyit mondanék csupán, hogy ez az az epizód, amelyben a Raccoon City-beli események lezárulnak, és amelyben a fő történet eddig elvarratlan szálai nagyjából a helyükre kerülnek.
Gyors, feszült tempó jellemzi a játék nagy részét
A most megjelent Resident Evil 3 teljes mértékben a tavalyi második részben lefektetett irányvonalat követi, miközben leheletnyit kikacsint a hetedik epizód felé is. A játékmenet és minden mechanizmus ismerős lehet annak, aki már játszott a sorozattal korábban, és most végre ízig-vérig modern, mai körítés is társul hozzájuk. Az előző két részhez képest igencsak kitágul a játékterünk, hiszen nem egy romos udvarház vagy egy rendőrőrs, hanem egy komplett város megpróbáltatásaink főbb színtere, de eljutunk néhány ismerős és néhány új helyszínre is. Ez a játék jóval pörgősebb is az eddigieknél: gyakorlatilag már a legelső percben menekülnünk kell a ránk rontó, hegyomlás méretű mutáns elől, és ez a gyors, feszült tempó jellemzi a játék nagy részét. Akadnak persze a már megszokott mederben folydogáló, „nyugisabb” időszakok is, de alapvetően nem lesz panasza senkinek az unalomra.
Őszintén megvallva, amilyen nagy hatással volt rám régen az első, és főleg a második epizód, olyan felületes nyomot hagyott csak bennem a harmadik. Senki ne értsen félre, a lényeg és az atmoszféra megmaradt, csak valahogy kevésbé volt emlékezetes, mint a két előzmény. Most, az újrakiadással játszva megértettem, hogy ez azért lehetett így, mert a zombiktól hemzsegő városi utcák, a viszonylag kevés menedék és a nyomunkban lihegő Nemesis mellett nem is volt nagyon időm körbenézni. Ez egyszersmind a szememben a játékszerkezet egyik legfájóbb pontja, jelesül az, hogy vannak ugyan rejtvények most is – találunk sok-sok utalást, széfet, drágakövet, holmit –, ám azok nem olyan mértékben szükségesek a továbbjutáshoz, mint ahogy eddig voltak. Emiatt a játék bő első harmada kissé inkoherens képet nyújt, ahol leginkább a kétségbeesett menekülésé a szerep. Az is igaz ugyanakkor, hogy ez valahol érthető is, hiszen, ha egyszer az életünkért rohanunk, elég fura lenne közben komótosan gyűjtögetni, és nyugisan bóklászva rejtvényt fejtegetni. Van tehát ebben ráció és jó adag szándékosság is, de ettől még maradt némi hiányérzetem.
Ugyanez merült föl bennem azon gyors akciójelenetek kapcsán, amelyek előre renderelt animációk formájában jelennek meg, holott ordít minden azért, hogy a játékosok megtarthassák közben a gyeplőt. Lehet, hogy néhány QTE-elem segített volna ezen, és az is, hogy a kisebbséghez tartozom ezzel a véleményemmel, de nekem bőven elfért volna néhány plusz adalék a játékmenetben, és kicsit kevesebb átvezető. Később, túljutva a városi szakaszon, beérve a rendőrség épületébe – igen, ugyanabba, ahol Leon és Claire megpróbáltatásai kezdődnek –, majd a kórházba, minden kezd visszatérni a megszokott sémához, hogy végül helyükre téve a puzzle utolsó darabjainak zömét, egy heroikus fináléval érjen véget a Raccoon Cityben játszódó sztori.
A keresgélés, az írógépeknél történő mentés, a ládákba való szüntelen pakolás a szűkös tárhely miatt, a dolgok kombinálása és használata, fegyvereink bővítése, fejlesztése nagyon hasonlítanak az eddig látottakhoz. Emellett ezúttal is két szereplőt irányíthatunk utunk során, csak most felváltva, nem pedig a kezdésnél eldöntött vagy-vagy alapon. Azt mondjuk megint csak kicsit átgondolatlannak találom, hogy a felszerelési tárgyakat csak az tudja használni, akié, így nincs mód a karakterek közötti tárgy átadásra például a tárolók segítségével, ami szintén bőven belefért volna a játékba. Az új felhasználóknak mondom jó tanácsként, hogy ne durrogtassanak ész nélkül, mindig legyen náluk EÜ-csomag, és ami nem kell, azt dobják el vagy tárolják a mentési helyeknél lévő ládákban, mert különben könnyen slamasztikába kerülhetnek!
Kezdéskor Jill magányosan ébred rejtekén rémálmából, ahol rövid ideig belső nézetben láthatjuk a környezetet, amely azonban gyorsan átvált a negyedik részben bevezetett váll fölötti kamerára. A játék képi világa az idő 90-95%-ában nagyon szépen kidolgozott. A Capcom saját fejlesztésű, RE Engine nevű grafikus motorja abszolút nosztalgikus körítést varázsol kalandjainkhoz, azonban időnként igen blőd dolgokat is képes elkövetni. Alapból minden és mindenki nagyon élethű: a vér csillogva csorog végig a falakon, a zombik mozgása szerintem kellően zombiszerű (még ha azok útvonala néha fura is), zseblámpánk sejtelmes fénye vérfagyasztóan töri meg a sötétséget, az NPC-k abszolút realisztikusak. Emellett azonban sajnos rendszeresen futottam bele tárgyakba lógó testrészekbe, gázoltam térdig a leölt gammákban, botlottam bele fura árnyékolásokba, vagy csúsztam hason a vérben úgy, hogy a ruhám szinte makulátlan maradt. Ezeken kívül érdekes volt az is, amikor a rám vadászó Nemesis már épp majdnem kipurcantott, mire sikerült valahogy elrejtőznöm, mindezt egy olyan átvezető videó kíséretében, ahol a rémes dögnek nyoma sem volt, vagy amikor ágyból felkelve egyből rám volt aggatva minden szerkóm.
Szerencsére a hol kellemes, hol vérfagyasztó muzsika és a komplett hanganyag teljesen korrekt, így azokba nem is tudnék belekötni, de azt megjegyezném, hogy a sötét szoba mellé egy jobb füles nagyon is dukál a teljes élményhez. A vezérlés követi az eddig megszokott irányvonalat, így arra sem lehet panaszom. A fősztori szigorúan egyszemélyes mókát kínál, amely nagyon rendben van a fent írt apróságoktól eltekintve, még ha csak 6-12 órát is vesz az igénybe. Aki tudja, mit és hol kell csináljon, az egy vasárnapi ebéd után simán lenyomja a játékot, de aki nem, vagy mindent ki akar maxolni, az is legfeljebb egy egész napos vagy egy laza hétvégi programnak tekintse a játékot. Ezzel nem is lenne gondom, de a borsos árcímke létjogosultságát erősen megkérdőjelezi – talán érdemesebb lett volna DLC-ként, olcsóbban piacra dobni. Kicsit enyhíti a morgásomat, hogy ezért a pénzért egy különálló, aszimmetrikus multiplayer játékot is kapunk. (A Resident Evil: Resistance-ről GeryG barátom tollából külön ismertetőt olvashattok hamarosan.)
Mintegy negyed évszázaddal a sorozat megszületése, és huszonegy esztendővel a harmadik rész megjelenése után minden idők egyik legsikeresebb, sokak szemében stílusteremtő túlélőhorror-sorozata, a Resident Evil fő vonulata végre teljes egészében elérhető a mai vezető gépparkon is. A Capcom az előző epizód kiváló remake-je által lefektetett alapokon haladva, abszolút újragondolva hozza el a Resident Evil 3-at a széria és a stílus rajongóinak. Akadnak ugyan kisebb hibái, bosszantó hiányosságai, talán kevésbé átgondolt aspektusai, no meg a szavatossága is valamivel talán csekélyebb a ma megszokott játékokénál, de mindezek ellenére egy lebilincselő, az előzményeket szépen kiegészítő, a sztorit kikerekítő darabbal találkozhat, aki beruház erre a minden morgásom ellenére nagyon is csillogó gyöngyszembe!
