Ne maradj le híreinkről és cikkeinkről, kattints ide, és állítsd be saját forrásként a PlayDome-ot!
Nem feledkeztem meg az ígéretemről, tettem pár kanyart az új DOOM multiplayer módjával, amit Battlemode-nak neveztek el. Igen, kemény egy darab játékmódot kaptunk, deathmatch nincs – pedig anno a DOOM futtatta fel ezt a multi módot... Ez mondjuk egy eléggé meglepő húzás volt, de pont emiatt érezték úgy az id Software-nél, hogy nem muszáj foggal-körömmel ragaszkodni az évtizedes dolgokhoz. Igazuk lett?
A Battlemode-ban hárman csaphatunk össze egymással, illetve egymás ellen: egy játékos lesz a Slayer, a másik kettő az öt választható démon egyike – kettejüknek kell összefogni a harmadik ellen (meglepő, mi?). Természetesen a Slayer alapvetően sokkal táposabb a másik kettőnél, épp ezért a csavar a helyzetben az, hogy a démonok képesek egyrészt kisebb (?) szörnyeket megidézni, másrészt van gyógyítási képességük is, emellett időlegesen blokkolni tudják a Slayer által lemészárolt ellenfelekből kihulló cuccok felvételét (így hozva eléggé kellemetlen helyzetbe a Slayert). Természetesen az öt démonfajta más-más játékstílust követel meg magának. A Pain Elemental repülési képessége folytán kicsit jobban képes átlátni a pályát, illetve talán némi stratégiai előnye van a kis szörnyei elhelyezésénél így. A Mancubus gyakorlatilag a tank itt, de csak közelre veszélyes. A Marauder egyik hasznos speckója a farkasidézés, így eggyel több erős szörny tudja a Slayer életét megkeseríteni, a puskája közelről veszélyes – a csatabárdját eldobva távolra is nagyot tud sebezni ugyan, de az a balta eléggé lassan repül. A Revenant mozgékony, jetpackje is van, viszont ha a rakétavetőjét sikerül tönkretenni, csak karmolni tud. Az Arch-vile pedig leginkább a szörnyei buffolásában jeleskedik, harcban annyira nem.
A Slayer persze eleve több életerővel indul neki a harcnak, plusz szerezhet páncélt is az egyjátékos módban megszokott módokon (loot, lángszóróhasználat, ilyesmi). A kezdeti arzenál sem csak az alap puskára vonatkozik, sőt, a meccs előtt mi állíthatjuk be, melyik pukkantyú milyen moddal rendelkezzen. Egy dolgot érdemes észben tartani: a BFG-nek csak a lövedéke hat a démonjátékosokra, a sugara nem... Alapból is gyorsabban mozog, de plusz túlélési esélyt jelent az is, hogy csak ő használhatja az ugrópadokat, rudakat – itt jön be az egyjátékos módban alaposan begyakoroltatott légiakrobatika haszna.
Három nyert körig tart a meccs, a körök között pedig perköket kell választani – több életerő, plusz sebzés a kicsikéinknek, messzebbről indítható glory kill és így tovább: a taktikai repertoár igen szélesre sikerült. És nekem mégis valahogy nem áll össze kerek egésszé. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élvezem a játékot, de nekem ez már egy kicsit túl agyas lett ahhoz képest, amit egy DOOMtól elvárok. Az id Software névválasztása sem volt anno véletlen (Freud ugyebár egóra és idre bontotta az emberi elmét – utóbbi felel az ösztönökért), a DOOM is anno a zsigeri reflexekről szólt. A DOOM Eternal már nagyon nem ennek érződik – valahogy elvesztette az „ösztönlényt” előhívó erejét, és többet érünk hideg fejjel gondolkozva.
Doom Eternal teszt – Ilyen a földi pokol...
Ez az igazi adrenalinlöket!
Nem feltétlenül baj ez, és lehet csak én gondolom túl a dolgot, de azért csak piszkálja a csőröm egy „agyatlan” játék „agyasítása”. A végeredmény persze igencsak tiszteletreméltó lett, és élvezem is a játékot, mint már írtam – de valahogy nem 100% DOOM élményt kaptam, és ez a multin még jobban látszik. És legyen bármennyire is élvezetes a Battlemode, én nagyon remélem, később kapunk új módokat is – egy co-op például nem lenne rossz, egyre erősebb hullámokban ránk törő démonfattyakkal. Ja, hogy ez sem fetétlenül egyedi? Nem kell minden alkalommal feltalálni a meleg vizet a kávéhoz, sokszor azzal többet érünk el, ha a finomítunk az alapformulán, vagy sajátosan csavarunk rajta egyet.
