A ’90-es évek elején futó Streets of Rage trilógia sokak kedvenc beat ’em-upja. A Sega saját terméke volt, jómagam is az öreg Mega Drive-on kezdtem gamer pályafutásomat. Jóval később, egy válogatáslemezen ismertem meg a szériát, viszont számomra mindig is a Final Fight volt az alfa és az omega a zsánerben. Értem, mit szerettek a Streets of Rage-en, legutoljára PlayStation 3-on és PS4-en is végigjátszottam őket, ezek is olyan kult retró játékok, mint a Golden Axe. Nagyon sokáig nem érkezett újabb felvonás, az említett kollekciókon túl a düh elcsendesedni látszott az utcákon. A Dotemu és a Lizardcube viszont pár éve remekül újrázott egy másik régi stuffot, így a megkeresésükre a Sega áldását adta a következő Streets of Rage-re. Így született meg bő 25 év elteltével a negyedik sorszámozott epizód.
Wood Oak City 10 éve szabadult fel a gonosz Mr X zsarnoksága alól, de annak ikerkölykei bosszút forralnak a város ellen. Így kiugrott rendőreinket újfent visszahúzza a kötelesség, hogy megállítsák Mr X örökségét. Axel, Blaze és Adam szövetségesekkel kiegészülve ismét felveszi a kesztyűt, hogy meghiúsítsák a szindikátus terveit. Rögtön két új szereplőt is kapunk, Cherry és Floyd képében. A leányzó történetesen Adam gyermeke, egy laza csajszi elektromos gitárral a hátán. Floyd a SoR3-ból ismert doki által mechanikus karokkal felvértezve lép terepre, ő egy tank. Összegyűjtött pontjaink után pedig nem kisebb jutalom jár, mint az első három játék 16-bites harcosa (kivétel a kenguru, ő csak egy cameo a játékban). Így 17-re duzzasztható a bevethető emberek száma, a retró faktort pedig tovább növelhetjük a régi zenék bekapcsolásával. De az újabb melódiák sem adnak okot szégyenkezésre, a francia Olivier Deriviere király zenéket szerzett, a főellenségek témáira pedig veterán SoR zeneszerzőket kértek fel, egyenesen Japánból.
Egy egészen kellemes, 12 sztoripályát felölelő verekedésnek nézünk elébe, ami után külön pályaválasztás és Boss Rush is elérhetővé válik. Az Arcade mód megadott számú élettel állít elénk egy olyan kihívást, hogy elhalálozás esetén az egészet újra kelljen kezdeni. A Battle módban rendesen egymás ellen nyomhatunk meccseket, a galériában pedig művészeti rajzokat tekinthetünk meg. A legtöbb módot online ketten, vagy offline akár négyen is űzhetjük (minél többen vagyunk, annál többet kell ütni a népeket), nehezítésnek bekapcsolhatjuk a friendly fire-t, ha nem lenne elég az öt nehézségi szint egyike. A harcrendszer engedélyezi a zsonglőrködést, így a falról visszapattanó nyomorultakat akár két oldalról szendvicsezhetjük, igen magas kombókért cserébe.
Minden szereplő rendelkezik egyedi harcstílusán túl Blitz támadásokkal és egy elsöprő erejű Star move-val is (az utóbbit csillagok gyűjtése után lehet szórni). A hasonszőrű alkotásokban jelenlévő erősebb mozdulatok életerőt fogyasztanak, ez itt sincs máshogy. Ezt használhatjuk védekezésre és támadásra is, akár a levegőben is eldurrantható, viszont az elvesztett életerő ilyenkor zárolásra kerül. Amíg nem ütnek meg, addig ez teljes mértékben visszaszerezhető a bevitt találataink után. Ez az megoldás egy teljes új, kockázatos, de kifizetődő játszmát eredményez. Életet máskülönben klasszikus módon a széttört objektumok után, a földről elfogyasztva tölthetünk vissza. Jópofa dolog, hogy külön beállíthatjuk, hogy nézzen ki a kicsi és nagy élelmiszer (örök vitaként a hamburger vs csirke is visszaköszön).
A Streets of Rage 4 nagyon szépen lett megrajzolva, olyan, mintha a régi pixeles epizódokat emelték volna át modern köntösbe. A széria második részét vették alapul, ami a legkedveltebb volt mind közül. Sok ellenfél visszaköszön, néhányat kukáztak, és természetesen kreáltak újakat is. Ezek rendkívül alattomosra sikeredtek, mindegyik tud valami kunsztot, amivel megkeserítik az életünket. A földre leütött tagok egy része felállás után visszatámad, elkapja a feléje hajított tárgyakat vagy sunyi módon használja is azokat. Nincs is annál rosszabb, amikor egy hatalmas kombót szakít meg a bökős paprika Jancsi.
Néha nem csupán az ellenfelekre kell vigyáznunk, hanem a környezet is alánk tesz. Áramos vagy savas padló, lengő bontógolyó, gránátok vagy robbanó hordók is előszeretettel nehezítik meg a dolgunkat. Ugyanakkor ezeket mi magunk is felhasználhatjuk, ha ésszel játszunk. Minden pálya vége főellenségharccal végződik, de sokszor kisebb bossokat is elénk pakolnak félidőben. Be kell tanulni rendesen a velük való harcot, mindegyik rendelkezik egy rövid sebezhetetlenséggel (főleg miután földre kerültek), és elég nagyok kárt okoznak. A szintek végi jó értékelés záloga, hogy szinte végig kombózzunk, ne haljunk meg, és ha lehet, a csillagos támadásokat se használjuk. Mindezt a lehető legrövidebb idő alatt, kevés életerőt elhasználva, a pontokat érő lóvét gyűjtögetve. Leírva egyszerűnek hangzik, de nagyon sok mindenen elúszhat a dolog, amiben a játékmechanika sem partner. Sokszor fog eltalálni az ellenlábas, miközben nincs velünk teljesen egy síkon, holott mi nem tudjuk úgy megpofozni. A szereplők között sok a lomha, aki csak sétálni tud, így az agilisabb flótásokkal fogócskázva értékes időt és agysejtet veszítünk. Úgy látom nincs rendesen kiegyensúlyozva néhány dolog, a játék ettől függetlenül élvezetes, de ha professzionálisan szeretnénk űzni, lesznek bajok.
Egy remekül tovább gondolt alkotás keveredett ki a Streets of Rage 4-ből, amely tiszteletben tartotta a korábbi játékokat. Mind a képi és zenei alapja megfelel a modern kornak, a kihívásoknak és retró tatalomnak köszönhetően az újrajátszhatósági faktora pedig elég magas. A Streets of Rage és a beat ’em-up műfaj szerelmesei nyugodtan ruházzanak be rá, nem fognak csalódni.
