A júniusi videojáték-bejelentések, online bemutatók és demók dömpingjében szinte alig jutott időm a képregényekre, pedig a Fumax jóvoltából igen komoly kis csomagot kaptam, benne számtalan jobbnál jobb képregénnyel, amelyekről természetesen kivétel nélkül olvashatjátok majd véleményemet és gondolataimat is. Amelyeket minden bizonnyal kevésbé lesz komoly kihívás megfogalmaznom, mint a csomag egyik eleme, az Alias első kötete esetén.
Az Aliasnak a Fumax jóvoltából immár mindhárom kötete elérhető itthon, és hazai Marvel-rajongók polcairól sem hiányozhat Brian Michael Bendis meghatározó szériája – amelyről csak azért nem írtam korábban, mert az első tapasztalataim, még évekkel korábban meglehetősen borzalmasak és felemásak voltak a sorozattal kapcsolatban. Az Alias első számai ugyanis még zsenge tizenéves koromban kerültek elém, amikor habzsoltam az összes kezem ügyébe került szuperhősképregényt, akár a Semic '90-es évek során kiadott klasszikusairól, akár a valóságos kincsnek számító angol nyelvű füzetekről, akár az újságárusoknál megjelenő, szintén Bendis által írt Ultimate Spider-Manről volt szó (amely lényegében A magyar Pókembert jelentette generációm számára, akik a karaktert a Fox Kids animációs sorozatából és a Sam Raimi filmekből ismerhették meg előbb). Az Alias pedig kiábrándító volt, de olyan mértékben, hogy még azt is nehezemre esett elhinni, hogy ugyanaz írta, aki a Pókembert, arról nem is beszélve, hogy sokan mesterműnek tartották.
Ugyanis az Alias, bár a Marvel-univerzum szerves része, és füzetről füzetre felbukkannak benne olyan ikonikus karakterek, mint Fenegyerek vagy Amerika Kapitány, a főszereplő Jessica Jones pedig maga is szuperhősből, sőt a Bosszúállók egyik korai, feledhető tagjából lett magánnyomozó, a lehető legfurcsább, legnehezebben emészthető és legfelemásabb képet festi a Marvel-univerzumról. Ez felnőtt szemmel nézve valóban lenyűgőző és korszakalkotó (arról nem is beszélve, hogy a mai napig kíváncsi lennék, vajon ki, hogyan és miért adott olyan teljhatalmat Bendis kezébe, hogy nemcsak egy Pókember szériát írhatott közel másfél évtizeden át, de mellette ezt a minden elemében indie képregényekre hajazó sorozatot is végigvihette a Marvel eleve felnőttebb olvasókat megcélzó MAX licencének részeként), tizenéves fejjel azonban egyszerűen nem tudtam hová tenni. Az Alias nagyon is alapvető kérdéseket feszeget: milyen lehet vajon egyszerű kisembernek lenni egy olyan világban, ahol istenek, halhatatlan szuperemberek, idegenek, mutánsok, őrült tudósok és démonok csapnak össze nap mint nap? Milyen az, ha valakinek az élete fenekestül felfordul egyik pillanatról a másikra, vagy épp milyen, ha valakinek meg kell elégednie a szürke hétköznapokkal, miközben valaki egy kósza meteorit vagy gammasugár hatására változhat félistenné? Eleve mi történhet, ha valaki egy ponton épp megunja mindezt, és szögre akasztja a köpenyt, csak azért, hogy aztán szembekerülhessen a hétköznapi élet lehetetlenségével, a megkülönböztetéssel és az ebből esetlegesen fakadó depresszióval?
Az első kötet a sorozat első tizenkét számát gyűjti össze, ami lényegében Jessica első két jelentősebb ügye a saját maga által alapított és vezetett Alias nyomozóiroda égisze alatt: egy rutinnyomozásnak tűnő, majd kőkemény zsarolásba torkolló noir egy szuperhős titkos személyazonossága körül, majd egy állítólagos emberrablás, amelynek áldozata nem más, mint a Marvel egyik legikonikusabb civil karaktere, akit több szuperhőshöz is erős szálak fűznek. Azonban mind a cselekmény vezetése, mind a karakterábrázolás gyökeresen eltér a tipikus szuperhősképregényekétől – minden sokkal hétköznapibb, pitiánerebb, esetleg helyenként kínosan földhözragadt és hétköznapi színt kap, amibe belekeveredik Jessica közel katasztrofális szociális élete is. Mindehhez pedig kiválóan társul Michael Gaydos rajzstílusa, amely erős vonalvezetésével, hétköznapi emberalakjaival, repetitív, néha egészen apró részletekre fókuszáló paneljaival – amelyek elrendezése is igen merészen szakít mind a klasszikus, mind a modern szuperhősképregények bevett formáival – nagyon egyedi és furcsa hangulatot kölcsönöz a képregénynek. (Ráadásul a stílusa olyannyira egybeforrt a sorozattal, hogy amikor a Netflix adaptáció kapcsán 2015-ben Bendist felkérték pár újabb szám írására, mind ő, mind az ikonikus borítókért felelő David Mack automatikusan vele együtt folytatta a munkát.)
Személyes tapasztalataim miatt nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet-e az Aliast bárkinek ajánlani – ám az biztos, hogy mindenki számára, aki kíváncsi egy egészen más, korszakalkotó megközelítésre a Marvel-univerzummal kapcsolatban, közel kötelező olvasmány legalább az első kötet, amely a Fumaxnak köszönhetően ráadásul a tőlük megszokott hihetetlenül színvonalas, keményfedeles kiadást kapta. A maradék kettőről pedig hamarosan kicsit bővebben is olvashatjátok majd a véleményemet.
