Néhány hónap híján két éve már, hogy megjelent a Capcom legendás sorozatának legutóbbi felvonása, a Devil May Cry 5. A rajongók nagy örömére sok évnyi várakozás ért ezzel véget, amelyet persze némileg enyhíthetett a menet közben készült újrakiadások és mellékágak megjelenése. De tény, hogy mindenki arra várt, hogyan folytatódik majd Dante és Nero démonvadász küldetése. Ahogy arról Zoo_Lee a premier után kifejtette a véleményét, az új kalandok nem sikerültek rosszul, sőt. Mára szinte feledésbe is merült volna a játék, csakhogy menet közben debütált két új konzol, az Xbox Series X és a PlayStation 5. A Capcom pedig kapott az alkalmon, és ezekre is elkészítette a Devil May Cry 5-öt, de akkor már egy kicsit kibővített, feltupírozott változatban.
A Devil May Cry 5: Special Edition névre keresztelt új kiadás létét természetesen elsősorban az új konzolok igazolják, de azért igyekezett a kiadó azon rajongók számára is vonzóvá tenni, akik tavaly már valamely platformra beszerezték a játékot. Éppen ezért nemcsak arra gyúrtak rá, hogy a látványvilág szebb legyen, hanem a tartalmat is megpróbálták úgy kibővíteni, hogy az vásárlásra ösztönözze a népeket. Más kérdés, hogy e tartalmi bővítés, nevezetesen Vergil játszható karakterré tétele az előző konzolgenerációra és PC-re is elérhető – csak épp fizetős DLC formájában.
Mostani beszámolómban nem is nagyon mélyülnék el sem a történet, sem a játékmenet különösebb taglalásában, mivel Zoo_Lee ezt már megtette annak idején. Ezekről legyen elég annyi, hogy Nero Red Grave Cityben próbálja meg legyűrni valahogy azt az Urizent, aki korábban egy garázs langymeleg árnyékában letépte a démoni karját. Szép dolog is a bosszú, főleg ha az ember a lehető legstílusosabb formában lát hozzá az ehhez szükséges szinten badass társak kíséretében. A játékmenetről pedig elég megjegyezni, hogy a franchise-ra jellemző a kombócunami, amit a játék még osztályoz is, szóval érdemes kreatívan szeletelni az emberméretűre nőtt legyekre emlékeztető démonokat és hasonlókat.
Ráadásul mindezt az új konzolgeneráción még szebb külcsínnel tehetjük meg, habár a 2019-es eredeti kiadásra sem lehetett épp azt mondani, hogy csúnya lenne. A játék mindjárt az indításnál rákérdez, hogy mit is szeretnénk: 120 fps-nyi folyamatos hentelést másodpercenként vagy inkább 60-ra korlátozott ray tracing vérontást. De játszadozhatunk a felbontással is, ha tényleg atomstabil teljesítményt szeretnénk kisajtolni a PlayStation 5-ből. Több helyen olvastam, hogy egyes játékosok azért tapasztaltak bosszantó fps-ingadozásokat egyik-másik grafikai mód esetében, de bevallom, nekem ez a teszt során nem igazán tűnt fel. Ha volt is framerate-drop, nem volt olyan jelentős, hogy rontsa a játékélményt. Cserébe viszont a grafika tényleg csillog és villog. Persze a látványvilág és úgy általában a játék stílusának megítélése már más kérdés, én speciel pont nem vagyok oda érte különösebben, de elismerem, hogy a maga nemében a csúcsot karcolgatja.
Természetesen mindezt már-már nem is létező, de legfeljebb is alig néhány másodperces töltési időkkel kapjuk meg. Ez így 2021 előestéjén már igazán kijárt a konzolos játékosoknak. Ha összeszámolnám, hogy az elmúlt hét évben mennyi időt töltöttem a PS4 töltőképernyőit bámulva, lehet, beleférne egy teljes Devil May Cry 5: Special Edition végigjátszás... Ami viszont mindenképpen negatívum a szememben, az a DualSense kontroller ki nem használása. Mivel ez az új generáció egyik legerősebb pontja, amit ráadásul eddig a legtöbb játékban nagyon ügyesen ki is használtak a fejlesztők, itt most nagyon érezhetően nem fordítottak rá elég figyelmet. A haptikus rezgések ugyan cincognak a kezünkben időnként, és mintha egy-egy démon kettészelésekor némi placcsanást is hallani lehetne a piciny hangszóróból. De az adaptív gombokról mintha teljesen megfeledkeztek volna a fejlesztők, alig-alig használták őket.
Tartalom terén a nagy durranásnak Vergilt szánták a készítők. A rajongók nagy örömére ő is játszható karakterként debütált a Special Editionben, ám azért az örömbe némi üröm is vegyülhet. Mégpedig azért, mert Vergil csak amolyan tessék-lássék módon került be a játékba. Vele is végigtolhatjuk a küldetéseket, neki is megvannak a maga egyedi fegyverei és kombói, de ennyi. Valahogy nem sikerült őt rendesen beültetni a történetbe, nem tudunk meg róla semmi újat. Majdnem olyan, mintha csak lecserélték volna Nero modelljét és animációit.
Végül, de nem utolsósorban illik megemlíteni a két új játékmódot is. A Legendary Dark Knight sajnos nem Batmant teszi játszható karakterré, csak amolyan extra nehezítés, ahol minden szörnyből és démonból még egy picit több ugrik az arcunkba a pályákon. A Turbo mód pedig egy hajszálnyit felpörgeti az eseményeket, vagyis gyorsabbá teszi a játékot, ha valakinek túl lassú lenne az alapbeállítás.
A Devil May Cry 5: Special Edition főleg azoknak lehet jó beruházás, akik tavaly tavasszal valahogy lemaradtak a játékról. Ők most már mindenképp inkább erre ruházzanak be (feltéve, hogy rendelkeznek hozzá valamely új konzollal ugyebár). A grafikai tupír ha nem is sokat, de azért dob valamennyit az élményen. Ha eddig is vevő voltál Dante és Nero a démonokat Bruce Willist megszégyenítő lazasággal szeletelő és Hollywood ZS-kategóriás filmjeinek egysorosait idéző beszólásaival megfűszerezett egyedi stílusára, akkor ez a te játékod.
