A Dontnod stúdiótól az évek során megszoktuk, hogy egész jó kis kalandjátékokat tudnak összehozni. Tény, ezek többnyire ugyanarra a sablonra épültek, de ez nem nagyon zavarta a rajongókat, mivel a történetek általában elég szórakoztatók voltak ahhoz, hogy elnézzük a játékmenet egyhelyben topogását. A Life is Strange két epizódja még erősen a misztikumra helyezte a hangsúlyt, mivel az első rész főhőse az időt tudta manipulálni, a másodiké pedig telekinetikus erővel bírt. Ám az idén nyáron megjelent Tell Me Why-jal megváltoztak a dolgok. Itt már sokkal kevésbé volt erős a misztikum (valamennyire azért jelen volt), és sokkal jobban érződött, hogy a stúdió valami morálisan nagyot akar durrantani, ezért elsütötték a gyerekkorában zaklatott transznemű főhős drámáját. Most pedig itt van legújabb játékuk, a Twin Mirror, amely tovább megy ezen az úton.
Történetünk főhőse Sam, aki oknyomozó újságíróként tengeti napjait valamelyik amerikai nagyvárosban. De nem volt ez ám mindig így, mivel Sam eredetileg egy nyugat-virginiai kisvárosból, Basswoodból származik. Itt nőtt fel, és itt is kezdte újságíróként bontogatni a szárnyait egy nagypapaszerű főszerkesztő, valamint legjobb barátja, Nick oldalán. Két évvel történetünk kezdete előtt egy baleset miatt nyomozásba kezdett. Basswood egy tipikus bányászvároska, amely bányájával tartotta el a lakosságát. Csakhogy egy baleset után kiderül, hogy a bánya finoman szólva is életveszélyes állapotban van, Sam pedig nem tétlenkedik ezt az újságon keresztül mindenkivel tudatni. A bányát végül bezárták, a munkásokat elbocsátották, Samet pedig szó szerint az egész város megutálta. Ezért emberünk szedte a sátorfáját, és hátrahagyva barátnőjét, legjobb barátját és annak lányát (egyben Sam keresztlányát), lelépett a városból. Elröppent két év, és Sam most kénytelen visszatérni Basswoodba, ugyanis Nick autóbalesetben meghalt, így illik részt vennie a temetésén.
Nem Dontnod kalandjáték lenne a Twin Mirror, ha csak ennyiről szólna. De alig érkezünk meg a városba, a virrasztáson mindjárt össze is akaszkodunk néhány helybélivel. De szerencsére nem mindenki fogad minket vasvillával, találkozunk régi barátokkal is. És itt ugrunk is néhány órát az időben, hogy a következő reggelen a motelszobánkban térjünk magunkhoz, a másnaposságtól vaskos fejfájással. És, hogy még rosszabbul induljon a nap, Sam inge csurom vér, ő meg annak rendje és módja szerint semmire sem emlékszik. Kinek a vére ez? Mi történt előző este a virrasztásnak helyt adó helyi kocsmában? És egyáltalán mit is kellene most tennünk?
Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel vágunk neki a városnak, hogy mihamarabb tisztára mossunk magunkat, ha már egyszer az ingünket nem lehet. A játékmenet innentől a klasszikus szerepjátékos nyomon halad: minden helyszínt töviről hegyire bejárunk, amiről csak lehet, elmélázunk Sammel, és természetesen minden szembejövővel beszédbe elegyedünk. A cél az informálódás, hogy aztán apránként összerakjuk a kirakós darabjait. Mert egy valamire való krimi-thriller kalandjátékban természetesen semmi sem az, aminek elsőre látszik. Sem a hely, sem annak lakói. Így van ez a Twin Mirror esetében is, ahol hamarosan egyre több jel kezd arra utalni, hogy Nick barátunk nem véletlenül halt meg, és még véletlenül sem úgy halt meg, ahogy azt a hivatalos nyomozás állítja.
A Twin Mirror jó Dontnod-játékhoz hűen tartogat némi misztikumot, ám azt kell mondanom, ez eddig a stúdió leggyengébb próbálkozása e téren. Mert a misztikum itt cseppet sem misztikus... Inkább olyan, mint egy skizofrénia a rosszabbik fajtából. Samnek ugyanis van egy másik énje, aki időnként felbukkan körülöttünk, hogy kétes célú tanácsokkal lásson el minket. Sosem lehet tudni erről a végtelenségig ellenszenves és idegesítő alakról, hogy jót vagy rosszat akar-e nekünk. Ezzel pedig hajlamos minket kellőképpen összezavarni. Néha azért a segítségünkre is van, amikor épp kezdünk szétesni. Ilyenkor totál fura és a játékmenettől idegen minijátékokba kényszerít minket, amelyek mindig az elménk megnyugvását hivatott jelképezni. Hol egy menekülős jelenetben, ahol ajtókat kell kerülgetnünk, máskor meg felénk támolygó zombik között keresgélve alteregónkat.
A másik, ennél sokkal jobb újítás a „mind palace”. Ezt is nyugodtan tekinthetjük Sam beteg elméje egy újabb kivetülésének, de ez legalább tényleg hasznos. Amikor hősünk valamilyen szituációt próbál értelmezni, vagy kitalálni, hogy pontosan mi hogyan történt, a mind palace-be „vonul vissza”. Előbb a környéken összegyűjtünk vele minden lehetséges nyomot, majd a mind palace-ban a helyszínen próbáljuk a nyomokat kombinálva rekonstruálni az eseményeket. Ez egész szórakoztató tud lenni, és végül mindig megtaláljuk, hogy kivel mikor mi miért történt.
De hiába Sam eme egyedi nyomozói-látnoki képessége, ez sem menti meg attól, hogy enyhén elmebajos jellegéből adódóan a Dontnod történetének legkevésbé szerethető főhőse legyen. Eleve egy esetlen, ellenszenves figura, aki szíve szerint sikítva menekülne a felelősség és a tettei következményei elől, de legnagyobb pechére mi irányítjuk, így kénytelen Basswoodban maradni, és megoldani a barátja halálának rejtélyét.
A Twin Mirror látványvilága érezhetően kidolgozottabb, mint a stúdió korábbi alkotásaié, de a stílusa változatlan maradt. Most is egy picit baltával faragott minden, a karakterektől kezdve a modelleken át a tereptárgyakig. Nincs ezzel baj, mert cserébe legalább nem nagyon van gépigénye. Az irányítás egy picit darabosnak érződik, legalábbis kontrollerrel nem mindig sikerült elsőre eltalálnom azt a távolságot és szöget, amivel egy adott interakció elindítható lett volna. Ez felesleges és idegesítő próbálkozgatást von maga után.
De nem is ez a Twin Mirror legnagyobb baja, hanem az, hogy egyértelműen érződik a Dontnodon, hogy kezd kifogyni az ötletekből. Oké, a történet semmiben sem emlékeztet az előzőkre, de a játékmenet most sem változott még fikarcnyit sem. És amíg a Life is Strange két epizódját a hangulatuk elvitte a hátán, addig már sem a Tell Me Whyról, sem a Twin Mirrorról nem mondható el ugyanez. Ebben közrejátszik, hogy nem igazán sikerült azonosulnom Sammel, így pedig a motiváció is hamar kifogyott a nyomozás folytatására. Egyszerűen szólva nem igazán tudott felcsigázni, hogy akkor most mi is történt valójában Nickkel és nekünk, illetve pontosabban Samnek mi köze az egészhez. És ez egy nagyon nagy baj egy kalandjáték esetében, mivel itt a történet és a hangulat a legfontosabb. És ebben a Twin Mirror érzésem szerint mélyen alulteljesít.
