Akármennyire is felemásra sikeredett a Cyberpunk 2077 premierje, a CD Projekt RED játéka még így is elképesztő hatással van a videojáték-iparra. Már a megjelenése előtt is akkora volt körülötte a felhajtás, hogy rengeteg indie stúdió próbált meg a cyberpunk hívószó divathullámának farvizén egy picit előrébb jutni. Ilyen az Ape Tribe Games csapata is, akik ugyan voltak olyan bátrak, hogy új játékuk címébe nem erőszakolták bele a cyberpunk szót, de egyébként a játék minden más eleméről üvölt, hogy melyik téma inspirálta a fejlesztőket. A Disjunction egyik erénye, hogy az egyszerűségre törekszik, és teszi ezt kellően stílusos pixel art látványvilággal.
A történet 2048-ban játszódik, New Yorkban. Egy korábbi gazdasági katasztrófa miatt a város lakóinak jelentős része utcára került. Hogy a kormány elkerülje a tömeges hajléktalanná válást, a Central Park területén létrehoztak egy bódévárost, ahol elszállásolták a nincstelenné váltak ezreit. Ebből született meg később Central City, avagy a város a város közepén. A bódéváros lakói közül kiemelkedett egy alak, Lamar, aki minden eszközt bevetett, hogy a nélkülözőket kisegítse nyomorúságos helyzetéből. Természetesen ő lett New York városvezetésének első számú közellensége. És mivel hagyományos eszközökkel eltüntetni nem tudták, ezért drogbotrányba keverték és letartóztatták. Nagyjából itt vesszük fel mi a fonalat, mint Lamar hűséges követői. A cél nem is lehet más, mint kiszabadítani, vagy legalábbis tisztára mosni a nevét.
Három karakter felett vehetjük át az irányítást, akinek első ránézésre nem sok közük van egymáshoz, de a dolgok alakulása végül csak egy oldalra tereli őket. Frank a kissé lecsúszott, ezért nagyjából bármire rávehető magánnyomozó, Joe a kőkemény bunyós, és Spider a hacker. Mindannyian teljesen eltérő háttérrel és személyiséggel rendelkeznek. Ennek megfelelően a játékélmény is mindannyiukkal egy picit más. A Disjunction alapvetően a lopakodást igyekszik erőltetni, de sajnos ehhez nem sikerült kellően kiegyensúlyozottá tenni a játékmenetet. Gyakran kaptam magam azon, hogy a csendes osonás helyett egyszerűen berambóztam a szobába, és össze-vissza rohangálva püföltem halálra a bent lévőket. Esetleg lőttem, mert azt is lehet.
Frank képes egy sokkolóval rövid időre lebénítani egy ellenfelet, illetve füstgránátja is van. Joe ezzel szemben igazi bikaként letarol bárkit, aki az útjába kerül. Spider pedig képes holografikus technológiával elterelni az ellenség figyelmét. Mindannyian visznek magukkal lőfegyvert is: pisztolyt, puskát vagy géppisztolyt. De a játék sokkal jobban szereti, ha ezeket csak a legvégső esetben használjuk. A készítők nagyon szerették volna, ha végiglopakodjuk a nagyjából 30 pályát, de ahogy fent is említettem, gyakran veszíti el az ember az indíttatását erre. Még úgy is, hogy beletették az új reneszánszát élő karakter-látómezőt is. Van egyébként karakterfejlődés is, a küldetések között különféle passzív képességeinket lehet apránként csiszolgatni. Ezáltal el is vihetjük hőseinket valamilyen adott irányba: csendes gyilkolás és öngyógyítás vagy nyers erő és adrenalin? Rajtunk áll.
A Disjunction látványvilágára nem sok panasz lehet, de egy talán igen. A pixel art grafika teljesen rendben van, pontosan azt hozza, amit ettől a stílustól el lehet várni. Csakhogy a pályák felépítése néha elég zavaró tud lenni. A falak és bizonyos tereptárgyak kitakarják a látóterünket. Amikor ezek mögé megyünk, akkor átlátszóvá válnak ugyan, de más esetben nem tudhatjuk, hogy lapul-e mögöttük valaki. Kicsit szokni kell, hogy ebben a játékban nem mindig azt látjuk, ami valójában ott van. Az már csak külön ki bosszantás, hogy a tereptárgyakban nagyon könnyű elakadni. Egy kisebb papírdoboz is képes megakasztani minket, ami mondjuk egy verekedés kellős közepén nem a legvidámabb dolog.
A Disjunction véleményem szerint ügyesen meglovagolja a cyberpunk őrületet, ami napjainkat jellemzi. Érezhetően nem akartak vagy nem tudtak volna ennél sokkal többet kihozni ebből a fejlesztők, de nem is biztos, hogy kellett volna. Bennem nincs hiányérzet, a Disjunction a néha frusztráló butaságai ellenére is könnyed pár perces kikapcsolódásnak és hosszabb, akár több órás elmélyedésnek is alkalmas. De az is tény, hogy túl sok okot nem ad arra, hogy a sztori kipörgetése után kedvünk legyen visszatérni hozzá. Tipikusan olyan játék, amivel ideig-óráig elvan az ember, aztán évekkel később úgy pislog a címére a Steam-könyvtárában, hogy azt sem tudja hirtelen eszik-e vagy isszák.
