Talán az olyan videojátékos creepypastákkal kezdődött ez az egész trend, mint a Polybius és a Mr. Mix, talán a Pony Islanddel, talán a dark web szüleményeként elhíresült Sad Satannel. Talán még régebben azokkal a távoli emlékekkel, amikor egy érdekes játékot sejtető floppy lemez vírussal fertőzte meg a családi számítógépet, esetleg olyan játékot indított el, amely amellett, hogy megtöltötte a merevlemezt, még a biztonságos leállítást sem tette lehetővé vagy egyértelművé. Talán csak valahol nagyon mélyen ott motoszkál mindenkiben az a freudi értelemben kísérteties megérzés, hogy igenis egy játék tud veszélyes lenni, és nagyon komoly problémát okozni még akár a konkrét tartalmától függetlenül is, hol a fejlesztő ártó hátsó szándéka, hol a játék vírusoktól és programhibáktól hemzsegő adathordozója, hol a gép áramköreiben lakozó túlvilági erők miatt.
Ez az alapgondolat pedig mintha az utóbbi időben egyre több és több indie fejlesztőt inspirált volna, ám míg ezek közül egyesek mintha illedelmesen megtorpantak volna az elidegenítő, gépes, hátborzongató hatásra törekvő retro esztétikánál (mint a Terror Squid alkotói), a PUSS!-t fejlesztő teamcoil csapata fejest ugrott a glitch art, a vaporwave és az Atari 2600-at idéző retro világába, hogy megalkossanak valamit, ami első ránézésre mérhetetlenül cuki és nyugtató, alaposabb szemrevételezést követően azonban percről percre válik egyre nyomasztóbb és felkavaróbb tartalommá.
A történet szerint egy kíváncsi házimacska egy éjjel rejtélyes segélykérő üzeneteket pillant meg a gazdája által óvatlanul bekapcsolva hagyott tévéképernyőn, majd a készülék beszippantja, és belsejében különös, retro videojátékokat idéző labirintusokat kell teljesítenie, miközben egyre nyomasztóbb, sátánibb erők manifesztálódnak, hogy elnyeljék a cicus lelkét és ezzel beteljesítsenek valamilyen pokoli rituálét.
Ez az alap meglehetősen egyszerű, alig tíz perc alatt lefekteti az alapszabályokat, ám maga a játékmenet és a hangulat, amit a fejlesztők ebből a viszonylag egyszerű alapszituációból kihoztak, olyan szinten lebilincselő, hogy gyakorlatilag az egyetlen kérdésem a tesztelés végére az maradt, miért nem tudtam erről a játékról korábban? (A játék maga ugyanis 2018-as, pusztán a konzolport jelent meg idén.)
A PUSS! egy megközelítésből egy érdekes ügyességi játék, amelyben az egyes labirintusok egymást követő sorrendje minden próbálkozásnál véletlenszerűen generált, és még sokadik újrakezdésre is tud újat mutatni, vagy épp új kihívást támasztani azáltal, hogy az ismerős útvesztőket egyre gyorsabban, egyre kevesebb elhalálozzással oldjuk meg. Más irányból még csak nem is igazán játék, hanem egy fantasztikus művészi alkotás, a vaporwave stílus egyik legfantasztikusabb mintapéldája, amely gyakorlatilag úgy mesél el egy nyomasztó történetet, hogy párbeszédet alig tartalmaz, úgy tanítja meg játékmenetét és szabályait a játékossal, hogy tutorialt nem kínál, és úgy lesz példátlanul nyomasztó és felkavaró élmény, hogy zenéi, grafikái első ránézésre egy végtelenül nyugtató és kikapcsoló lo-fi érzést próbálnak közvetíteni.
Ha érdekelnek titeket az ilyen elvontabb, művészibb játékok, vagy az olyan művészi alkotások, amelyek a videojátékot mindössze médiumként használják egy atmoszféra, egy hangulat, egy ötlet átadásához, a PUSS! az utóbbi évek egyik legegyedibb, legérdekesebb és legaddiktívabb próbálkozása – mondhatnám azt, hogy a műfajból, de nem igazán tudom műfajba sorolni, legközelibb rokonaként talán a még tavaly nyáron tesztelt Post Void című FPS-t tudnám csak felemlegetni, azt is úgy, hogy tulajdonképpen a valóságtól teljesen elszállt designt és szürreális látványvilágot leszámítva semmi közös nincs bennük. Ennek ellenére ajánlom kipróbálását vagy megtapasztalását, attól függően, hogy minek tudjátok nevezni a vele töltött egyszerre addiktív és felkavaró perceket, órákat.
