A minimalista 8-bites programoknak is megvan a maguk bája, de a Squad Killer egy pöttyet átesett a ló túlsó oldalára. Lássuk, miért gondolom így!
Maga a játékmenet meglehetősen fapados lett. Karakterünkkel tudunk lőni, ugrani, gránátot dobni, valamint van lehetőség fellökni bizonyos kétpixeles asztalokat is, de ezeknek sosem vettem hasznát, mert annyira feleslegesek. A pályák véletlenszerűen generáltak, így könnyen megeshet, hogy az első néhány gyengébb szint után olyan vérlázítóan nehéz részre dob be bennünket, hogy instant rage quitelünk a fenébe.
Ehhez egyébként maga a játékmenet is erősen hozzátesz, hiszen a Squad Killerrel egyáltalán nem élvezet játszani. A fejlesztésekhez a lemészárolt pixellények utáni érméket kell gyűjtenünk, de ezek meg képesek random bebugolni a textúrákba, amivel ellehetetlenítik a felvételüket. A szintek között random upgrade-ekre váltható be a zseton, persze csak ha sikerült elegendőt bezsebelni belőlük.
Az ellenfelek is elég felemásan viselkednek: az ide-oda flipperező egyéneket a legkönnyebb leszedni, míg mások akkor is azonnal nekünk esnek, ha éppen a hátuk mögött próbálnánk sunyulva közelíteni – úgy látszik, nekik hátul is van szemük!
Az egész játék látványvilága iszonyatosan gyenge, és nem, itt nem viszi el a hátán az egészet az, hogy retro stílusban fogant. Ez a grafika egyszerűen trehány munka, összesen két színt használtak a szoftverhez (ezeket lehet váltogatni a menüben). A 17 beígért pályát nem sikerült lenyomnom, már az első főnök legyőzése is megér egy misét.
Sajnos a Squad Killer nagyon alul helyezkedik el még a hasonszőrű indie fejlesztések táplálékláncán belül is, így ajánlani nem igazán tudom a trófea/acsi-vadászokon kívül senkinek.
