Van az a mondás, hogy a művészeknek, kreatív elméknek azért létszükségletük a határidő, mert máskülönben akár a végtelenségig képesek dolgozni, finomítani, újratervezni, megvágni és bővíteni a készülődő mesterművet, akár a végtelenségig nyújtva az alkotás folyamatát. A játékipar számos pozitív és negatív példával szolgál ilyen téren, ám hogy az Edge of Eternity pontosan melyikhez tartozik igazán, abban még a cikkem írásának kezdetén sem voltam teljesen biztos.
Nehéz ugyanis úgy írni kritikát valamiről, aminek minden egyes elemén, motívumán a színtiszta rajongás érződik. Az Edge of Eternity koncepciója egy olyan időszakban fogant, amikor a klasszikusan konzolexkluzív JRPG-k még csak ímmel-ámmal tették tiszteletüket PC-n. Az érdeklődés már megvolt mind kísérletező kiadók, mind a játékosok részéről, ám ha valaki igazán bele akarta ásni magát az ikonikus szériákba, még mindig a konzolok mellett kellett letennie a voksát. Aztán azóta (ha rászámolom, hogy a fejlesztés lényegében már a Kickstarter-kampány előtt elkezdődött) eltelt több mint fél évtized. Ez elég volt arra, hogy tulajdonképpen maga a konzolpiac veszítsen a korábbi súlyából, és olyan kiadók, olyan szériák célozzák meg a PC-t legalább másodlagos platformként, amelyek hallatán a 2010-es évek elején még csak hitetlenkedve nevettünk volna. Az, hogy valaki jelenleg végigjátszhatja a Final Fantasy és a Mana széria oroszlánrészét, várhatóan a továbbiakban érkező MegaTen és Dragon Quest játékokat, a múlt előtt tisztelgő címeket, mint az I Am Setsuna vagy a Tales of, az Atelier vagy a Neptunia keményvonalas JRPG-faneket megcélzó játékait, váratlan, ám minden tekintetben örvendetes fejlemény.
Kivéve talán akkor, ha indie fejlesztő vagy, még a Kickstarter után is a nagy kiadókhoz képest lényegesen szerényebb anyagi kapacitásokkal és fejlesztői erőforrásokkal, akinek játéka elsősorban azért üthetett volna nagyot, mert egy addig csak elsősorban konzolokról ismert, a műfaj nagyjai előtt tisztelgő játékélményt mutatott volna be a nagyérdeműnek. Az Edge of Eternity papíron tartalmaz mindent, amiből összeáll egy ugyan a már bevált műfaji alapokon nem sokat újító, ám azokból a legjobbakat összeválogató elegy.
Heryon fantasy és sci-fi világában járunk, amely hosszú időn át élvezhette a bőséget, fejlődést és békét egy fejlett, idegen civilizációval kötött szövetségnek hála, ám a viszony váratlanul megromlott, és háború lett belőle, amelyben Heryon viszonylag csekély lakosságának és technológiai elmaradottságának köszönhetően a rövidebbet húzta volna, ha nem áll az oldalán a mágia. Ennek ellenére a háború kilátásai nem túl rózsásak, különösen mivel az ellenség bevetette a Romlás névre hallgató biológiai fegyvert, amely gyors fertőzést, majd iszonyatos fájdalmakat követően borzalmas szörnyekké változtatja áldozatait.
Hősünk, Daryon a játék kezdetén a harcmezőn értesül róla, hogy idős nevelőanyja is megfertőződött, ám húga, a mágikus papnőként tanult Selene úgy véli, talán tudja, hogyan lehetne gyógymódot találni a pusztító kórra. Így miután a játék tutorialként szolgáló prológusának végére ő marad az egyetlen túlélő a szakaszából, dezertál, majd hazaérve csatlakozik Selenehez, hogy megkezdjék útjukat a Romlás gyógymódjának felkutatásáért.
Ami műfaji hagyományoknak megfelelően egy durván 40-50 órás, számtalan karakterrel és mellékszállal megtűzdelt játékot jelent. Az Edge of Eternity koncepciója egyszerű: ha bármilyen jellegzetes JRPG játékelemet fel tudsz idézni a PS1/PS2-éra nagy klasszikusaiból, az valamilyen formában nagy valószínűséggel bekerült az Eternitybe. Adott a körökre osztott harcrendszer, ahol a hexagonokra osztott harctéren a pozíció, illetve egyes tereptárgyak közelsége befolyásolhatja a képességeket és esélyeket. Adott a korlátlan farmolási lehetőség, mivel a karakterek mellett még a fegyvereik is szinteket léphetnek. Adottak a különböző képességeket és bónuszokat biztosító kristályok, amelyeket a karakterek fejlődését jelző griden lehet elhelyezni, illetve kombinálni egymással. Vannak még chocobókat helyettesítő hátasok, amelyeket egy későbbi frissítéssel tenyészteni is lehet majd, a legkülönbözőbb hangulatokat árasztó városok és helyszínek, mindez kombinálva egy kimondottan komplex és erősre gyúrt történettel, amelynek még ha egyes csavarjai kiszámíthatóak is, karakterei pedig jól beilleszthetőek az ismert archetípusokba, tökéletesen megfelel a célnak. A zenei anyag pedig egyenesen kimagasló, nem kis részben Mitszuda Jaszunorinak köszönhetően, aki mellesleg olyan klasszikusok zenéin dolgozott, mint a Xenoblade Chronicles és a Chrono Trigger.
Csak épp igazán nagy újítás nincs, sem olyan kimagasló elem, amit nem láthattunk már máshol, így az Edge of Eternity sokkal inkább egyfajta szerelmeslevél a műfajhoz rajongóktól rajongóknak, amelynek indie jellegből fakadó apróbb botlásait, kevésbé kifinomult játékelemeit is lényegesen könnyebb egy nagyobb JRPG-s háttértudással elnézni. Ez még nem lenne akkora probléma, a játék megjelenésének módja viszont annál inkább. Ugyan az Edge összességében befejezettnek érződik, előfordult még egy-egy glitch például a kamerakezeléssel, kontrollerfelismeréssel vagy egy-egy konkrét küldetéssel kapcsolatban, amit a fejlesztők vagy jelenleg foltoznak, vagy a megjelenés óta foltoztak, ám elnézve ezeket a patch logokat, illetve a játék roadmapjét, amely az elkövetkező szűk évre új mellékküldetésektől karakterekig számtalan további játékelemet ígér, nehéz nem azt érezni, hogy a készítők inkább már csak rámondták a jelenlegi változatra, hogy ez a végleges, minden további pedig extra tartalom.
Már csak azért sem, mert ha egyszer végigjátszom egy 50 óra körüli játékot, később nem tudom, melyik forgatókönyv a rosszabb: az, hogy ignorálom a megjelenést követően hozzáadott további elemeket, vagy az, hogy csak ezek miatt ismét beleölök 50 órát, csak hogy kipróbáljam őket. A legjobb döntés mezei játékosként talán az lenne, ha még várnék, amíg a roadmap a végéhez nem ér.
Ettől függetlenül az Edge of Eternity egy remek JRPG – csak épp egyszerre évekkel azután ért „végleges” változatához, hogy igazán átütő siker lehetett volna, és mégis túl korán ahhoz, hogy úgy érezzem, jelen állapotában érdemes lenne belefektetni a teljes végigjátszásához szükséges nem kevés játékórát. Egy próbát mindenesetre megér – különösen ha a roadmap is előrébb lép már, és a játékbeli tartalmak is jobban közelítik majd a végleges állapotot.
