A Devolver Digital néhány röpke év alatt vált a játékipar egyik ütőkártyájává, egy indie mentalitással megáldott, nagyobb, ám nem túlzottan nagy kiadóvá, amely hol őrültebb, hol szürreálisabb játékaival (nem is beszélve zseniális E3-as műsoraikról) elborultabb és újítóbb koncepciókat vállalt be és tárt a nagyérdemű elé, mint a AAA-krém együttesen az utóbbi három évben összesen. Ezt a szellemiséget követi legfrissebb megjelenésük is, a DANG! által fejlesztett Boomerang X, amely azt az egyszerű kérdést teszi fel, vajon mi történne, ha egy, a modern Doomokra hasonlító arénalövöldében az egyetlen fegyvered egy multifunkcionális bumeráng lenne.
A válasz egy elképesztően intenzív játék, amely ugyan nem brutálisan hosszú, története sem kimondottan erős (hajótörést szenvedsz egy rejtélyes szigeten; ősi misztikus bumeráng; ősi misztikus szörnyek; barátságos, beszélő óriásszázlábú – ezzel már szinte spoilereztem is), mégis órákra képes lekötni, és hol frusztráló, hol felemelő érzések hullámvasútján végigvinni. A játék igen egyszerű ütemet követ: megkapjuk a bumerángot, eldobjuk, visszajön, illetve a jobb kattintással manuálisan is képesek vagyunk gyorsan visszahívni, tiszta sor, leölünk vele pár pókszerű, monoton felénk mászó szörnyet. Majd jön egy bővítés, és máris kapunk egy új lehetőséget: nemcsak a bumerángot ránthatjuk vissza magunkhoz, de magunkat is a bumeráng után. És a későbbiekben így tovább, időről időre ugyan növekszik a maximálisan elszenvedhető sérülések száma is, de alapvetően a menetrend az, hogy kapunk egy új képességet a bumeránghoz, legyen az időlassítás, esetleg feltölthető különleges támadás, majd egy vagy több olyan arénát, egyre komplexebb kialakítással, egyre változatosabb ellenfelekkel és durvább kombinációval, ahol az új technika elsajátítása és a régiekkel kombinálása maximálisan próbára lesz téve.
Attól függően, hogy ezt mennyire hatékonyan és gyorsan sajátítjuk el, az összecsapások rövid időn belül vagy átmennek kínos bénázásba, többször újrapróbálandó darálókba, ahol frenetikusan próbáljuk kattintgatni az egérgombokat, és elkerülni a szó szerint minden irányból támadó ellenfeleket, vagy olyan látványos és akrobatikus koreográfiába, ahol a harc kezdetét követően földet sem érünk, csak sebészi precizitással szárnyalunk a harcmezőn, és priorizálva irtjuk a különböző ellenfeleket.
A Boomerang X egy pillanatig sem finomkodik, a kihívás szintje magas, a mélyvíz váratlanul jön, és nem fél akár teljesen új ellenféltípusokat sem a nyakunkba dobni, hogy kicsit megzavarjon, és kikényszerítse a gyors alkalmazkodást, de mint a jól összerakott nehéz játékoknál lenni szokott: ha a lehetőség a kezedben van, a kihívás pedig magas, de korrekt, egyszerűen képtelenség leállni, képtelenség feladni, újra és újra nekivágunk, amíg annyira jók nem leszünk, hogy eleinte még követhetetlen és iszonyatosan gyors mozdulatok válnak szinte ujjgyakorlattá.
Legalábbis az esetek többségében, egyes arénákon ugyanis ki lehet tapasztalni olyan kiskapukat, amelyek révén bizonyos szögekből és magasságokból elég olcsó módszerekkel is ki lehet lőni az ellenfeleket, és megúszni az igazán veszélyes szitukat – csak épp az ilyesmi pont a játék erejét veszi el igazán.
A Boomerang X nem az év legkomplexebb, legmerészebb, leghosszabb vagy legújítóbb játéka, de pont újít annyit és pont annyira mesterien kiaknáz egy alapvetően egyszerű koncepciót, amelynek középpontjában egy FPS műfajban ritkán használt fegyver kapja a főszerepet, hogy az összességében telitalálattá válik. Amit végeredményében talán egyedül hiányoltam belőle az egy pályaszerkesztő: kimondottan kíváncsi lettem volna, hogy kreatív vagy épp szadista játékosok milyen akadálypályákat és ellenfélkombinációkat dobtak volna össze, hogy aztán azokat kellően elhivatott játékosok milyen látványos kombófesztiválokkal darálják végig.