Még 2017-ben a Kickstarteren kezdte meg pályafutását a Black Matter stúdió világháborús FPS-e, a Hell Let Loose. A csapat egy online lövöldét álmodott meg, amely kezdettől fogva teljesen másnak ígérkezett, mint a műfaj divatos nagy címei, a Call of Duty vagy a Battlefield. A fejlesztők a látványos összecsapások helyett a realizmusra helyezték a hangsúlyt. A gyűjtés végül nagy sikerrel zárult, a kért összeg többszöröse gyűlt össze, így a játék korai változata végül 2019-ben meg is érkezett a Steamre. Azóta ismét eltelt két év, amely időszak igen sűrű és mozgalmas volt a stúdió számára. Összesen végül tíz jelentős frissítést adtak ki a játékhoz, amely így apránként el is érte a véglegesnek szánt állapotát. De miről is van szó?
A Hell Let Loose tehát egy világháborús online multiplay FPS. Ilyenből elég sok volt mindig is a piacon, a többség pedig mindig igyekezett inkább a könnyebbik végén megfogni a dolgokat. A lényeg az volt, hogy minél látványosabb és pörgősebb csatákat vázoljanak fel a monitorokon, ami magával ragadja a játékosokat. Csakhogy ezek lényegében teljesen nélkülöznek minden realitást, az emberek vad káoszban rohangálnak össze-vissza és lőnek mindenre, ami mozog. A Hell Let Loose nem ilyen, így aki ilyesmire vágyik, az az első indítás után méreteset fog taknyolni, és egy életre elmegy a kedve a játéktól.
Itt bizony nincs helye a rambózásnak, de nincs ám. Két játékmód van: offensive és warfare. Alapvetően mindkettő pofon egyszerű, hiszen az offensive-ben a támadó seregnek el kell foglalnia bizonyos stratégiai pontokat a hatalmas térképen, míg a védekezőnek értelemszerűen ezeket kell minél tovább megvédenie. A warfare-ben pedig a két sereg a térkép két oldaláról indul azonos méretű területekkel és a végén az győz, aki el tudja foglalni az ellenség leghátsó főhadiszállását vagy legalábbis a legtöbb területtel bír az idő lejártakor. Pályából van szép számmal, ezek mind a háború valamely ikonikus helyszínét dolgozzák fel az Omaha Beachtől Sztálingrádig. A csapatok a pályának megfelelően lehetnek amerikaiak, oroszok vagy németek.
A seregben kisebb osztagokra vannak osztva a játékosok. Minden osztagon belül vannak különböző szerepkörök: parancsnokból csak egy van, de vannak tisztek, utászok, felcserek, tankelhárítók és géppuskások, illetve más gyalogsági egységek. A mesterlövészek mellé még spotternek is be lehet állni. Egységekből több is lehet, de az osztagok létszáma véges. Szerencsére újakat is létre lehet hozni. Ugyanakkor ez nem csak annyiról szól, hogy halál után a csapatunkhoz tudunk spawnolni. Itt fontos szerep jut az osztagnak, és azon belül is a kommunikációnak.
A Hell Let Loose-ban a siker kulcsa egyértelműen a csapatmunka, a kommunikáció és a parancsok megfelelő végrehajtása. De legfőképp az első kettő, amelyek szorosan össze is függnek. Éppen ezért a játék eme igen erős pontja egyben az egyik legnagyobb gyengesége is. Mert csak akkor érdemes a játékra egy fillért is költeni, ha ugyanerre rá tudjuk venni még két-három barátunkat is, akikkel aztán lehet közösen fejest ugrani a háborúsdiba. A magányos farkasok itt nem fognak megélni.
A játék piszok kegyetlenül bánik a játékosokkal, főleg az első cirka 10-15 órában. Sajnos érdemi oktatómód nincs, minden fontos információt részletes, de rém unalmas leírásokból kell kibogarásznunk. Ember legyen a talpán, aki a játék előtt hajlandó mindent alaposan végigolvasni és bebiflázni, hogy aztán a csatatéren már fejből vágja, mit hogyan kell. Márpedig enélkül az említett első 10-15 óra nagyjából olyan, mintha a Dark Soulsban rögtön a legnagyobb szörnyeteg ellen kezdenénk egy fapajzssal és egy rozsdás karddal. Ledobnak a hadszíntéren, fordulunk kettőt és már le is lőtt valaki. Nem látjuk ki, nem tudjuk, honnan, nem tudjuk, miért. Na jó, utóbbit tudjuk.
Aztán pár másodperc kötelező várakozás után inkább választunk egy másik indulópontot, ahol megint ledob a játék. Eljutunk a közelben álló rommá lőtt szélmalomig, megbújunk egy lyukas liszteszsák mögött, és már épp készülnénk az iron sighton keresztül végigpásztázni a szemközti termőföldet, amikor megint golyót kapunk a fejünkbe. Megint nem tudjuk, honnan, ki és hogyan lőtt le, amikor mi egyetlen árva lelket sem láttunk a környéken. De persze az osztag, akihez véletlenszerűen csapódtunk az online térben, vígan rohan előre a lövészárkokban, őket valahogy nem lövi le senki.
Nos nagyjából ezt az érzést ülteti el az emberben a Hell Let Loose, és csak a legkitartóbbak, a legtürelmesebb és legelszántabb játékosok fogják rage quit nélkül átvészelni e kezdeti nehézségeket. De akiknek sikerül, ők lassan, de biztosan bele is fognak rázódni a dolgokba. Idővel rájönnek, hogy fedezékről fedezékre kuporogva és settenkedve ők is lehetnek halálosak másokra nézve. Persze, ha mindezt haverokkal közösen éljük át, máris más az egész élmény. Van kihez szólni, van kivel próbálgatni a „pedig a paintball pályán bejött” sufnitaktikákat. És talán közülük lesz valaki, aki látta, hogy ki és honnan lőtt agyon minket már megint...
A Hell Let Loose mindezt olyan grafikai körítéssel teszi, amire első ránézésre gyorsan rávágjuk, hogy hát ez nem túl szép. Aztán ahogy belevetjük magunkat az örök meghalásba, hamar meg is feledkezünk róla. Hogy aztán egy légi csapásnál bizony csak kapkodjuk a fejünket, ahogy miszlikbe robban körülöttünk minden. Szóval elsőre valóban kicsit kopottnak, idejét múltnak tűnhet a látvány, de pont olyan, mint a játék maga: minél többet időzünk benne, annál többet megmutat magából, és mi annál jobban megkedveljük. Leszámítva a még mindig fellelhető technikai problémákat, teljesítményingadozást és egyéb hibákat.
A Hell Let Loose sosem fog versenyre kelni a Call of Dutyval vagy a Battlefielddel. Egyszerűen sosem lesz olyan népszerű, mint azok, és meg merem tippelni, hogy e-sporttá sem fog válni soha. De nem is célja, a maga célközönségét pedig már az early access szakaszban maga köré gyűjtötte. Ők még jó ideig meg fogják tölteni a szervereket, és ádáz csatákat fognak vívni egymással Carentanért. Sokan lesznek, akik megpróbálnak majd bekerülni közéjük, de a többségük a legelején le fog morzsolódni. És ez valahol jó dolog is, mert akik tényleg csak rambózni akarnak, azok itt nem élnek meg és gyorsan kikopnak, így nem fogják rontani az élményt a többieknek.
