A White Shadows meglepetésszerűen, a nevével ellentétben igen borongós Fehér Városban indít, annak is egy igen lepukkant szegletében. Egy hatalmas telefonkészülékből csúszik ki főhősünk, Ravengirl (nocsak, még egy hollólányka), akivel egyszerre fedezhetjük fel ezt a különleges helyet. A város igen sötét oldalát mutatja, csupán a hatalmas világító neonfények hoznak némi fényt az örök éjszakába. Ennél már csak azok az ósdi, analóg gépezetek furábbak, amelyeken (és amelyek segítségével) közelkedhetünk. No meg a helyi vezetők, ugyanis hamar kiderül, hogy a hangzatos propaganda nem teljesen igaz, és a madaraknak igen sanyarú sorsuk van errefelé. Mivel az egész kaland 2-3 óra alatt letudható, így a lehető legkevesebbet szeretném a sztoriról elárulni, felütésnek talán ennyi is elegendő.

A játék le sem tagadhatja, hogy a Playdead játékaiból inspirálódott. A fekete-fehér, fénnyel és árnyékkal játszó setting egyértelműen a Limbót és az Inside-ot juttathatja eszünkbe, de a játékmenet és a disztopikus, elnyomó rendszert, valamint valós társadalmi problémákat felvonultató világkép alapján a Little Nightmares sorozat is beugorhat. A White Shadows azonban nem olcsó másolat, hanem megtalálta a saját hangját. A grafika megvalósítása a múlt század elején honos némafilmeket (például az örök klasszikus Metropolist) idézi, ezt pedig csak fokozza a klasszikus zenei kíséret (jól ismert dallamok csendülnek fel Wagner, Strauss vagy Rimszkij-Korszakov kottáiból).
Látszik tehát, hogy a készítők nagyon sok energiát fordítottak a körítésre, ami meg is hálálta a befektetett munkát. A másik oldalról viszont kicsit nyomot hagyott egyéb területeken, például a játékmeneten. Aggodalomra semmi ok, nincs nagy baj vele, de egyértelműen látszik hogy nem itt volt a fókusz. Egyszerűbb fejtörők és feladványok vannak csupán (nem nagyon lehet igazán sehol elakadni sem), amelyek kitöltik a sok szaladgálás és platformerrészek közötti rést. Ezek némelyike nagyon ötletes (például a fény-árnyék játékra épülő darabok), de semmi igazán újat vagy egyedit nem láthatunk, amit a hasonszőrű stuffokban már ne sütöttek volna el.

Ettől viszont egy kicsit nagyobb gond, hogy számos bug is akad. Előfordulnak későn megjelenő objektumok, hibásan vagy hiányosan loopoló animációk, és néhol az irányítással is meggyűlhet a bajunk (többször sikerült például egyes létrák mögé becsúsznom, és menthetetlenül lezuhanni a mélybe). Pár helyen továbbá a teljesítmény is picit beesik – igazából semmi komoly, de azért mindezek együttesen ki tudják zökkenteni a játékost. Reméljük, a későbbi patchek segítenek majd ezeken a problémákon, mert nem leküzdhetetlen gondokról beszélünk (megjelenés előtt jött is egy frissítés, amely sok apróságot javított).
A végső ítéletnél azt tudom mondani, hogy a White Shadows mindenképp üde színfoltja az év utolsó hónapjának, de azért nem tökéletes. Kicsit több polish-sal igazi klasszikus lehetne, akár a Playdead játékokkal egy polcon, így inkább csak egy figyelemre méltó próbálkozás, mint pár éve a kevésbé ismert „román Inside”, a Black the Fall. Persze a készítőknek így sincs okuk a szégyenkezésre, pláne hogy mindössze nyolcan hozták össze a játékot. Kíváncsian várjuk is, hogy a német Monokel mivel rukkol majd elő legközelebb – rajta lesz a beszerzési listán.