Sosem felejtem el, hogy egyszer, amikor nagyapámmal Forma 1-et néztünk, s bár őt egyáltalán nem érdekelte a sport, egyszer csak váratlanul megkérdezte: „Cserélnél velük pénztárcát?”. Való igaz, hogy amikor szupersztár sportolókat látunk, akkor könnyen gondolhatja azt az ember, hogy nekik mindenük megvan: pénz, siker, csillogás. Az már kevésbé látszik, hogy ezért nem kevés áldozatot és munkát kell és kellett befektetni, és ennek mentén talán pont az nincs meg nekik (vagy nem volt), ami nekünk hétköznapi halandóknak megadathatott: egy gondtalan gyermekkor, vagy úgy általánosságban a boldogság.
Az A Memoir Blue pont ezt a témát járja körbe. Középpontjában Miriam áll, aki élsportoló. A lánynak jól megy az úszás, a nagy nemzetközi versenyeken csak úgy kattognak a vakuk, ahogy az érmét felemeli. Amint viszont egyedül marad, láthatjuk hogy nem csattan ki az örömtől. Magzatpózban gubbaszt a kanapén, és látszólag semmihez sincs kedve. Ahogy elszenderül, furcsa álmot lát, és vele együtt mi is bepillantást kapunk a belső titkaiba.
A Cloisters Interactive interaktív költeményként hivatkozik művére – nem véletlenül, hiszen nagyon minimális az, amit csinálnunk kell, nem beszélhetünk komoly játékmechanikáról. Beállítjuk a rádiót, kavargatjuk kicsit a jégkockákat az italunkban, megvesszük és érvényesítjük a vonatjegyeket, vagy egyszerűen csak növényeket söprünk félre, hogy régi képekhez férjünk hozzá, esetleg hajót kormányozunk egy képzeletbeli tavon. Nincs összefüggő sztori, inkább csak életképek, amelyek egyfajta minijátékok képében kerülnek elénk.
A történet a lány és édesanyja kapcsolatáról szól, s a történések, amiket látunk, szépen időrendben mutatják be az ő kapcsolatukat. Az egész elbeszélés szavak nélkül, némán történik, de a hangulatos grafikán kívül az igencsak impozáns zenei aláfestés is megadja az alaphangot. A „játék” világa (és vele együtt Miriam is) 3D-s, de az emlékképek 2D-ben kerülnek elénk. Ami közös, hogy mindkettő remekül van animálva, és ez a furcsa stíluskeveredés remekül van összedolgozva, ami nagyon sajátos ízt ad a produkciónak. Az egy–másfél órás sztori végére megértjük, hogy az alapvetően boldog és szoros családi kapcsolat miként romlott meg mégis.
Nehéz mit mondani a „végigjátszás” után. Ahelyett hogy a szokásos, kinek ajánljuk és milyen feltételekkel típusú elköszönés állna itt, inkább érdemes mérleget vonni és elgondolkodni a mondanivalón. Előfordulhat ugyanis nálad is, hogy a lehető legrosszabbkor csörren meg a telefon, amikor épp a Varacskos Harcosok 7 legszemetebb főbossa ellen küzdesz. Ha viszont a szeretteid, legfőképp a szüleid keresnek, akkor mindenképp vedd fel és hallgasd végig, mi van velük, vagy kérdezd meg, hogy vannak (akkor is, ha haragszol rájuk, mert 9 éves korodban nem vették meg az áhított rendkívül fontos távirányításos járgányt). Akármilyen szentimentális baromságnak hangzik ugyanis, sajnos egyáltalán nem teheted meg örökké és bármikor, egyszer ugyanis mindenkinek lejár az ideje, azt pedig nem lehet visszacsinálni.
Édesanyám emlékére.
