Sniper Elite 5 teszt – Karl Fairburne a Kraken torkára lép

Emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt a Sniper Elite 4-gyel mennyit játszottunk kooperatív módban Sam Starion barátommal. Az akkor abszolút újdonságnak számított a franchise-on belül, és szerencsére elég jól eltalálta a Rebellion csapata. Könnyen életre lehetett kelteni, és lényegében a teljes kampányt végig lehetett darálni benne közösen is. Már akkor is hatalmasnak és kellemesen összetettnek, hosszúnak érződtek az egyes küldetések. A látvány is nagyon korrekt volt, a játékmenet pedig jól kidolgozott pusztán néhány apróbb hiányossággal.

A Rebellion csapata követi a jón ne változtass elvet, illetve azt, hogy ha mégis változtatni kell rajta, akkor csakis még jobbá szabad tenni. Ennek szellemében születhetett meg a Sniper Elite 5, amely szó szerint minden tekintetben megpróbál rálicitálni 2017-es, vagyis immár ötéves elődjére. És véleményem szerint abszolút sikerül is neki.

A sztori főhőse nem is lehet más, mint a német származású, de a szövetségesek kötelékében szolgáló Karl Fairburne. Emberünk megfordult már Észak-Afrikában és Olaszországban is, küldetése viszont ezúttal ismét új hadszíntérre vezényli. Karl mindig is nagy szakértőnek számított a nácik titkos háborús projektjeinek szétzúzásában, hiszen ezt tette az imént említett helyszíneken is. Akármerre is sodorja a sors, mindig a nácik valamely szupertitkos fegyverét kellett szabotálnia, de legalábbis jobb híján likvidálni az ezen dolgozó magas rangú tiszteket. Így morzsolta fel 1942-ben a Seuche-projektet, majd 1943-ban megakadályozta Eisenhower tábornok merényletét, miközben egy sor távvezérelt rakétát is elpusztított. Ilyen múlttal érkezik meg 1944-ben Franciaországba, ahol ismét új küldetés vár rá. A helyi ellenállástól megtudja, hogy a nácik itt is egy új titkos fegyveren dolgoznak, ami az Operation Kraken fedőnevet viseli. Miközben meg kell gyengítenie az Atlanti falat, információkat kell gyűjtenie a projektről, és lépésről lépésre végezni az azért felelős magas rangú náci tisztekkel. Mi sem lehet egyszerűbb egy sokat megélt mesterlövésznek?

A Sniper Elite 5 érezhetően a negyedik rész örökségére építkezett, és teszi ezt piszkosul igényes formában. Aki játszott már a széria bármely korábbi epizódjával, annak az alapvető irányítás aligha okozhat meglepetést. Hősünket állig felfegyverkezve irányíthatjuk: a mesterlövészpuska mellé géppisztoly és hangtompítós pisztoly, valamint aknák, gránátok, kötszerek és figyelemelterelő eszközök egész tárházát cipeli magával még a WC-re is. Karl elég ügyes fickó, aki mestere a csendes gyilkolásnak is, de szükség esetén lényegében bármilyen lőfegyverrel remekül bánik. De a játék jellegéből adódóan törekedni fogunk arra, hogy az akcióinkat a legnagyobb diszkréció és csend mellett teljesítsük. Mert lehet ugyan vadul lerambózni a katonákat, de egyrészt totál megöli az egész játék hangulatát, másrészt ezzel csak még több katonát csődítünk a saját nyakunkba és azért Karl sem halhatatlan.

Az egész játék olyan, mint a Commandos külső nézetben, egyetlen mindenes karakterrel. Távcsövünkkel célszerű mindig alaposan felmérni a környéket, és bejelölni rajta minden katonát és bármiért is érdekes tereptárgyat. Ezt követően kifigyelhetjük, hogy a járőrkatonák milyen rutint követnek, és hogyan lehet őket úgy szép sorban likvidálni, hogy a többiek ebből semmit se vegyenek észre. Sajnos itt meg is mutatkozik az MI műfajra jellemző sutasága is. Egyfelől a katonák tényleg csak akkor szúrnak ki minket, ha kb. közvetlenül a látóterükbe állunk, így nyugodtan odalopakodhatunk fél méterre az oldalukhoz, akkor sem vesznek észre. Ugyanígy az sem tűnik fel nekik, hogy két perccel korábban egy társuk még a kapuban ácsorgott, de mivel mi már rég átvágtuk a gigáját és elrejtettük a közeli bozótosban, most nincs sehol. Ahogy a földet elvileg borító vértócsák eredetét sem szokásuk firtatni. Ez tud illúzióromboló lenni, de tényleg szinte az összes hasonló játék ilyen, szóval nem újdonság ez a hiányosság.

Karl képes felkapaszkodni bizonyos falakon, kilógni az ablakpárkányon, így ici-pici Tomb Raider vagy Assassin’s Creed feelingje is van a dolognak. A pályák döbbenetesen nagyok, és nincs rajtuk két egyforma részlet. A fejlesztők nagyszerű munkát végeztek a level design során, mert a pályák nemcsak változatosak, de nagyon hitelesek is. Előfordult, hogy a pálya elején csak meredtem a távolban magasodó grandiózus erődítményre, és azt gondoltam, ezt nem lehet töviről hegyire bejárni. Aztán bejártam. Kb. minden szobáját, minden föld alatti alagútját, felmászhattam a tornyokba, és titkos átjárókat kereshettem a tiszt irodájában. Mindezt persze úgy, hogy közben figyelni kellett az őrökre is, ha nem akartam mindenkit eleve likvidálni. Mert erre is van mód, ahogy arra is, hogy a kötelező célpontokon kívül szó szerint senkit se öljünk meg. Ha nagyon mazochisták vagyunk, akkor intézhetjük úgy, hogy minden őrt csak kikerülünk és nem nyúlunk senkihez. De ennél egyszerűbb, ha a becserkészett áldozatokat csak elkábítjuk (felébredni nem szoktak). Akit viszont nem érdekel, az egyszerűen ledöfheti őket. Vagy persze marad a távolról mesterlövészkedés, ha már egyszer Sniper Elite a játék címe. Bevallom, én a legtöbb pályán alig-alig lőttem bárkire is...

Vannak nagyon jól és kevésbé jól kidolgozott játékelemek is. Előbbiek közé tartozik a fegyverek fejlesztése és a staminarendszer, utóbbiba a karakterfejlődés. Fegyvereinket a küldetések között, vagy a küldetések alatt itt-ott fellelhető munkaasztalokon lehet szerelgetni. Itt túl sok újdonság nincs: a távcsövek, torkolatok, elsütőrendszerek vagy a markolat megpiszkálásával változik az adott fegyver néhány statisztikája. Ezt nézhetjük a szokásos mércés formában is, de az igazi szakiknak van egy sokkal részletesebb táblázat is minden fegyverről, amelyben cm-re lebontva matekozhatja ki a különböző adatokat. Karl állóképessége nagyon okosan lett megoldva. A korábbi részekhez (és általában más játékokhoz) képest eléggé megreformálták a stamina viselkedését. A klasszikus elfogyó majd újratöltődő csík helyett Karl pulzusát figyelhetjük, ami alapesetben 60 körül mozog. Ha futunk vele, felmegy 120 köré, ha sokáig sprintelünk vagy cipelünk egy testet, akkor 150-170 közé ugrik. Ilyenkor már emberünk igencsak zihál, és a célzása is drasztikusan leromlik. Pár másodperc pihivel viszont könnyen újra kordában tarthatjuk a pulzust.

A karakterfejlődési rendszer engem nem igazán győzött meg, de igazából különösen nagy baj nincs vele. A küldetések során minden akciónkért XP-t kapunk, amiből időnként szintet lépünk. Ilyenkor elkölthető pontot kapunk, amit három kategóriában szórhatunk el. Ezeken belül van néhány egymásra épülő passzív képesség, de ezek száma nem túl magas, és nekem érzésre többségük irrelevánsnak tűnt. Oké, hogy magammal vihetek még több aknát vagy gránátot, esetleg több lesz az alap életerőm. Jó, hogy sérülés esetén van mód még használni maroklőfegyverünket, amíg meggyógyítjuk magunkat (vagy kooperatív módban a társunk). De valahogy egyik fejlesztési lehetőségnél sem éreztem azt, hogy erre feltétlenül szükségem van, mert annyira meg fogja könnyíteni a játékmenetet. Pláne, hogy általában amint elszúrtam egy akciót és tűzharcba keveredtem, már nyomtam is a quick loadot...

A Sniper Elite 4 nagyon szép játék volt, remek optimalizációval. De ha ezt mondtuk a 2017-es játékra, akkor nehéz erősebb vagy jobb jelzőt találni a Sniper Elite 5-re. Egyszerűen leesett az állam, amikor először megláttam. Az egy dolog, hogy a pályák óriásiak, de minden apró részlet nagyon igényes. Oké, talán a hullazsákba szánt karakterek kidolgozottsága lehetne egy picit jobb, illetve ha nagyon közel mentem az almafához, akkor a termése sem volt olyan szép kerek. De összességében így is elképesztően jól néz ki a játék. Az effektek, a víz, a füst, a dinamikus fények. A tereptárgyak modelljei, a járművek és a fegyverek is nagyon aprólékosan ki vannak dolgozva. És ami a legszebb, hogy mindez nagyon jó optimalizációval párosul: mindent maxra húzva a nyugdíjkorhatáros GeForce GTX 1080-nal is nagyon stabil teljesítményt hozott a játék. E téren tőlem csillagos ötöst kap a Rebellion.

A Sniper Elite 5 kötelező vétel a franchise rajongóinak. De azoknak is bátran ajánlom, akik csak egy taktikus-lopakodós játékot keresnek. Ehhez jön még a kooperatív mód és a nagyon ígéretes Invasion játékmódok is. Ezeket sajnos a teszt során nem állt módomban kipróbálni, de a premier után bizonyosan sort kerítünk rá (remélem, ezúttal is Sam Starion barátommal közösen!). Az Invasion már csak azért is érdekes újdonság, mert ez kifejezetten egymás szívatásáról szól: egyik játékos teljesíti az adott küldetést, ahogy szokta, míg a másik egy náci mesterlövész bőrébe bújva őrá fog vadászni.

Ha nagyon bele akarnék kötni a játékba, akkor legfeljebb azt az esetet róhatom fel neki, amikor az egyik küldetés során az egyik kötelező célpontnál beakadt valami, és ezért a tiszt sosem jelent meg ott, ahol kellett volna neki. Így képtelen voltam befejezni a küldetést, és nulláról kellett újrakezdeni (mert a tárolt négy mentés mindegyike túl friss volt). Emellett csak egy-két apró grafikai bugra lehet húzni a szánkat, de ezek tényleg apróságok.

A Sniper Elite 5 nálam eddig az év egyik legjobb játékélménye volt. Nagy meglepetés persze nem ért, mert az előző epizódokat is nagyon szerettem. Aki hozzám hasonlóan rajongója a franchise-nak, az ne habozzon, és lehetőség szerint keressen még valakit, akit érdekel, hogy együtt ugorjanak neki. Csalódni egyikük sem fog benne.