A Big Bad Wolf stúdió néhány évvel ezelőtt jelentkezett egy kalandjátékkal, amelyben egy történelmi személyiségeket felvonultató titkos társaság még titkosabb dolgai után nyomozhattunk. Ez volt a The Council, amely bár azt ígérte, hogy megreformálja a kalandjátékok műfaját, ezt természetesen nem tette meg, de cserébe egy egész jó kis történetet mesélt el. A The Council emellett lefektette a stúdió mostani játékának alapjait is. Az utóbbi években újra népszerű téma lett a játékfejlesztők körébe a The World of Darkness univerzum és azon belül is elsősorban a Vampire: The Masquerade. Az új hullámot a Vampire: The Masquerade – Bloodlines 2 2019-es bejelentése indította el, azóta több játék is megjelent, érdekes, hogy épp ez még mindig nem. Viszont amíg a rajongók várnak rá, van mivel hangolni, itt van például a Vampire: The Masquerade – Swansong. Azt már most elmondhatom előre, hogy ha tényleg a hangolódás a cél, akkor nem biztos, hogy ez a játék lesz rá a legjobb. Mert míg a Bloodlines 2 egy akcióval teli kőkemény vámpíros szerepjátéknak ígérkezik, addig a Swansong ennek szöges ellentéte. Egy lassan csordogáló, akciótól a végletekig mentes kalandjáték. Bizony, egy vámpíros sztori, ahol nem fogunk harcolni…
A sztori Bostonban játszódik, ahol a helyi vámpírközösség törékeny békében éli hétköznapjait. Ezt a békét és a helyi vámpírúr hatalmát veszélyezteti az a vérfürdő (és itt most vonatkoztassunk el attól, hogy ez a vámpírok esetében mi mindent jelentene), ami egy összejövetel végén robban ki. Három klán egy-egy tagját jelölik ki a feladatra, hogy járjon az események végére és lehetőség szerint állítsák helyre az egyensúlyt a klánok között.
E három vámpírt – Leyshát, Ememet és Galebet – fogjuk mi is irányítani. A játék alapvetően végig szigorúan vezeti a történetet, de természetesen annak alakulását a mi kezünkbe adja. A cselekményt párbeszédek formájában lehet terelgetni, ahogy azt a The Councilban is tehettük. Szintén hasonlóság a két játék közt a karakterek képességeinek használata, még ha ez ezúttal nem is annyira hangsúlyos. Vámpírjaink a manipulálás különböző eszközeivel vannak felvértezve, de nem mindig és nem mindenkivel szemben lehet ezeket alkalmazni. Egy egyszerű halandót behülyíteni gyerekjáték, de egy velünk egy szinten álló másik vámpír ellen az egyszerű trükkök már nem válnak be. Gondolhatnánk, hogy nem baj, majd fejlesztjük e képességeinket, amire van is mód. Épp csak az a gond, hogy a játék meglehetősen szűken méri azokat az alkalmakat, amikor ténylegesen használni is tudjuk őket, így nem ritkán érezhetjük úgy, hogy tök feleslegesen gyúrtunk mondjuk a megfélemlítésre.
Kalandjáték révén az ember nem vár túl sok akciót, így például harcrendszer mint olyan, egyáltalán nincs. Ez nem hiányosság, inkább csak furcsa, legalábbis a téma és a sztori miatt. Mert mégiscsak egy vámpíros történetről van szó, ami ráadásul egy brutális vérfürdővel indul. Ezután egészen furán hat, hogy minden konfliktust szájkaratéval kell megoldani. Oké, az erőszak nem megoldás sosem, de akkor is: ezek vámpírok…
A Swansong egy kalandjáték, így természetesen a hangsúly a történetmesélésen van. Sajnos azonban e téren elég rogyadozó lábakon áll, legalábbis akkor, ha valaki nem doktorált még le a The World of Darknessből és szakdolgozatát nem a Vampire: The Masquerade-ből írta. A játék ugyanis érzésre nagyon alapoz arra, hogy a játékos töviről hegyire ismeri a klánokat, a vámpírközösség életét és a világot, amiben léteznek. De tovább megyek: azt is feltételezi, hogy a Swansong konkrét történetével is tökéletesen tisztában van, ami ugyebár első végigjátszáskor lehetetlen. Éppen ezért szinte végig elveszettnek érezhetjük magunkat, kapkodjuk a fejünket, hogy ki miről vagy kiről beszél, mi miért történik. Olyan érzés, mintha a Barátok köztöt mindig több hetes vagy hónapos kihagyásokkal néznénk. Lehet nagyjából sejteni, hogy mi zajlik a szemünk előtt, de megérteni már sokkal nehezebb.
A játékmenet alapját a párbeszédeken túl a rejtvények adják, de igazán egyik elem sem működik jól. A párbeszédek során sosem tudni biztosra, hogy amit mondunk, az jó vagy rossz, maximum utólag jövünk rá, hogy ezt talán nem kellett volna. Cserébe visszacsinálni nem lehet. A rejtvények pedig egy vámpíros játékhoz mérten elég egysíkúak: unalmasan hétköznapi dolgokat kell csinálnunk, mint emailekből csipegetni a nyomokat, jelszavas cetliket keresgélni. Még olyan is van, hogy nyomtatópatront kell cserélnünk…
A Vampire: The Masquerade – Swansong emellett még elég összecsapottnak is tűnik. Ez főleg a karakterek megjelenésén és animációin érhető tetten, amelyek finoman szólva is fapadosnak érződnek. Persze tudom, hogy ha a hangulat remek, a sztori izgalmas és a játékmenet szórakoztató, akkor ez tök huszadrangú tényező. De igazán a Swansong ezek egyikében sem tud brillírozni. Így viszont a sok apró hiányosságból és hanyagságból egy összességében is gyenge játék születik.
