A Scorn egyike volt azoknak a játékoknak, amelyek bármennyire is tűntek döbbenetesen ígéretesnek a bejelentést követően, ahogy teltek az évek, a mitikus megjelenési dátumok pedig egyre csak tolódtak és tolódtak, úgy lettem egyre kevésbé biztos benne, hogy egyáltalán valaha megjelennek (csak viszonyítás végett, ebbe a csoportba tartozik az Atomic Heart és a Beyond Good and Evil 2 is). Aztán előbb érkezett a bejelentés, hogy már megjelenéskor debütálni fog Game Passon, majd bármennyire is tűnt hihetetlennek, kapott egy konkrét, októberi megjelenési dátumot is, amely hiába közeledett egyre jobban, valahogy csak nem került halasztásra.
Majd a megjelölt dátum elérkezett, a Scorn pedig végre, közel hat évvel a bejelentését követően megjelent, és a nagyérdemű kipróbálhatta, vajon megérte-e ennyit várni az H. R. Giger művei által inspirált, biomechanikus horrorjátékra. Ahogy az valamennyire már az első előzetesekből is sejthető volt, a Scorn története meglehetősen rejtélyes, főleg a játék elején leginkább az idegen pályafelépítésből, a különböző sérült és hiányos gépezetek állapotából kapizsgálhatjuk csak, hogy főhősünk idegen faját pontosan milyen kataklizma érte, és milyen szerepet tölt be azzal, ahogy próbál a túlélésért küzdeni a kipusztult, parazitaszerű idegen förmedvényektől hemzsegő, kolosszális épületekben.
Játékmenetét tekintve egyfajta átmenetet képez egy sétaszimulátor, egy logikai játék és egy klasszikus FPS között, míg teljes játékideje nem több négy-öt óránál – a fejlesztési idő jelentős része jól érezhetően inkább a környezet kidolgozására ment, nem pedig a játékidő növelésére vagy a mechanikák komplikálására.
A teljes értékeléshez így ezt a három szempontot fogom előbb külön-külön sorra venni, majd azt, hogy mennyire állnak össze (szó szerint) szerves egésszé. Az előbbi felsorolás pedig remekül tükrözi az adott mechanikák, játékstílusok kiforrottságát is. Mint sétaszimulátor, azok a részek, ahol csak bejárjuk a kolosszális, idegen épületeket, elmerülünk a hátborzongató, felkavaró motívumokban, kiválóan működnek, minél inkább szereti valaki a látványvilágát és hangulatát inspiráló műveket, annál jobban lenyűgözi majd a játékvilág.
Logikai feladványok tekintetében már kicsit felemásabb a helyzet, a bizarr, kifacsart és elborult konstrukciókra épülő fejtörők hangulatosak, de többnyire maguktól értetődőek, és nem kínálnak igazán sok kihívást. Amennyiben elakadtam, az inkább csak azért volt, mert egyszerűen nem vettem észre valamilyen tereptárgyat vagy nem aktiváltam be korábban egy kapcsolót.
A recept leggyengébb pontja pedig az FPS lövöldözés, miután durván az első két óra után megjelennek a kisebb-nagyobb ellenfelek, majd később a combosabb főellenfelek is. A Scorn fegyvertárát a játékvilághoz illő bizarr, body-horror jegyében fogant biomechanikai fegyverek alkotják, hősünk a magánál hordott apró, szivacsos kis élőlény segítségével pedig képes regenerálni is életerejét, már ameddig az rendelkezik erre alkalmas, speciális állomásoknál megújítható töltéssel. Ám meglehetősen sérülékeny, ami kombinálva azzal, hogy a játék néha meglehetősen ráérősen helyezi csak el a checkpointokat, manuális mentési lehetőség nincs, az ellenfelek pedig sokkal gyorsabban és precízebben képesek támadni nálunk, inkább teszi frusztráló és ha lehet, elkerülendő tevékenységgé az összecsapásokat. Ezt a mechanikát pedig tovább nehezíti, hogy a játék kriptikus jellege miatt nem nyújt túl sok segítséget a harcrendszer különböző elemeinek elmagyarázásában sem, azokat a játékosnak kell felfedeznie, kitapasztalnia – eleve azt például, hogy a főhős képes gyógyítani magát, csak azért fedeztem fel, mert a játék menüjében a kiosztásnál feltűnt, hogy van gyógyításra alkalmas gomb.
A Scorn tulajdonképpen azon szegmensei során, amikor a világa bemutatására, a fenyegető, idegen, nyomasztó atmoszférára koncentrál, fantasztikus élmény, majd ahogy egyre intenzívebben próbálja ezt más mechanikákkal és játékelemekkel túlragozni, úgy egyre középszerűbbé válik. A 40 eurós árcímkét a tartalomhoz mérten kissé drágának érzem, az összképbe pedig még sajnos elég kellemetlenül belerondítanak a technikai bakik is. Bár a fejlesztők töretlenül dolgoznak ezek kiirtásán, a játék pedig támogatja a felskálázást – eleve a beállításokat legmagasabbra húzva is 100-120 fps sebességet tartott kétéves konfigomon – futottam bele sajnos olyan pályarészbe, ahol egészen addig rendszeresen összeomlott a játék, amíg újra nem telepítettem.
A hangulat szenzációs, a látvány és úgy eleve a művészi érték fenomenális, plusz pont jár azért is, hogy a menük kaptak magyar feliratot, de azt hiszem, nem vagyok egyedül, ha azt állítom, hogy hat év után egy kicsit többet vártam a Scorntól.
