A Thing Trunk indie stúdió ambiciózus tervbe fogott a Book of Demons sorozattal. Amikor az azonos című első játékukat kipróbáltam, meglepődve tapasztaltam, hogy a főképernyőn hetes darab könyv díszeleg, amiből csak egy elérhető. Közel 5 évvel később megjelent a második könyv is a főmenüben, igaz, csak early access hozzáférésben. A Hellcard Diablo-szerű akció-RPG elődjével ellentétben gyökeresen különböző műfaj, egy kooperatív roguelite deckbuilder kártyajáték. Ha valamihez hasonlítanom kellene, az egyértelműen a Slay the Spire, bár ezt egy kicsit csalásnak érzem, hiszen az utóbbi játék már-már műfajalapítónak nevezhető.

A stúdió azonnal névjegyévé tette a papírmaséra emlékeztető grafikai stílust, amiben a Hellcard is díszeleg. Minden figura, a főhős karakterek, valamint a csontváz- és démonhordák is kartonpapírból kivágott kis festett makettekre emlékeztetnek. A kazamaták mélye és a pokol bugyrai is gyermekdeddé válnak a mesekönyvből előugró színes papíralakoknak köszönhetően, miközben a stílus megengedi a sötétebb, grim ábrázolást, és így a játék hangulata folyamatosan az aranyos és a vészjósló közt mozog. A hangok inkább a grim aspektust erősítik, csontvázak nyikorognak, zombik hörögnek és káoszpapok mormolása töri meg a sejtelmes zenét. Az audiovizuális prezentációval majdnem teljesen elégedett vagyok, de meg kell említenem, hogy gyakorlatilag minden elemet a Book of Demonsben már láttam, alig van pár modell, ami nem újra felhasznált. De minek változtassunk azon, ami egyszer már bevált?
A Hellcard elsősorban kooperatív játék. Három karakter közül választva (harcos, mágus, íjász) kell lemásznunk a pokol legmélyére, és minden szinten elpusztítani a ránk váró démonok és egyéb szörnyetegek hadát saját kártyapaklinkkal. Minden ütközet után lehetőség van bővíteni és erősíteni a nálunk lévő paklit, és más kincseket gyűjteni. Minden szinten három karakter három különböző paklival kell, hogy együtt dolgozzon a sikerért. A pálya pizzaszeletekre van vágva, és ideális esetben egymást segítve próbálja meg mindenki a saját pályaszeletét kipucolni a szörnyektől, vagy legalábbis túlélni a támadásaikat.

Az ellenfelek feje feletti kis ikon és leírás jelzi, mit szándékoznak tenni a saját körükben. Vannak ellenfelek, akik csak közelharcban hatékonyak, vannak, akik társakat idéznek maguk mellé, vagy különböző buffokkal/debuffokkal nehezítik meg az életünket. A szeletek között a szörnyek mozoghatnak, míg a játékosok statikusak.
A matchmaking a legtöbb esetben jól működik, és egyenrangú karaktereket és nehézségi szinten lévőket sorsol össze, de a játék koordinált csapattal a legélvezhetőbb. A random multiplayerrel egészen jó élményeim vannak, külön varázsa van csak emote-okkal és pingekkel kommunikálni, és tapasztalataim szerint a legtöbben komolyan veszik a játékot és nem trollkodnak. Hiszen ha meghal az éppen aktuális karakterünk, akkor szegény örökre a föld alá kerül, és kezdhetünk az első szintről mindent előröl.

A roguelike rendszer miatt minden nyertes és vesztes menet után is XP-vel gazdagodunk, amivel új ereklyéket, kártyákat és öltözékeket oldhatunk fel a következő játékokra. Felemelő érzés idegenekkel együtt dolgozni, és megvédeni egymást akár saját kárunkra is. Taktikákat találunk ki, és próbáljuk egymás pakliját is figyelembe venni a sajátunk építésénél. A lobbykból szabadon kiléphetünk és kereshetünk újat, ami egy nagyon jó ötlet, mert egy végigjátszás jó csapattársakkal is kb. 1,5 óra körül mozog. Ezt a funkciót arra is lehet használni, hogy a csapattársak elől meneküljünk, mert volt, hogy valakinek a karakterneve nyomdafestéket nem bírt, vagy éppen szándékosan húzta a többiek idejét.
Az egyjátékos mód sajnos gyökeresen más élményt nyújt. Itt is megmarad a három karakter és a pizzaszeleteik, azzal a problémával, hogy mindhárom hőst egyetlen játékos irányítja. De úgy, hogy csak a fő karakter paklija módosítható, fejleszthető, és csak „saját” lapjainkat látjuk a kezünkben. A másik két karakternek a számítógép rakja össze a lapjait, és egyszerre csak kettőt látunk belőlük, hiába nekünk kell kijátszani őket. Ez többek között azzal jár, hogy sok lap használhatatlanná válik, mint a „minden csapattárs húz két lapot”, hiszen az „MI” csapattársak nem tudnak új lapokat húzni. Így lesznek olyan segítőtársak, akik szó szerint semmire sem jók, és csak hátráltatják a játékot, hiszen halott paklijuk van.

Itt jön elő leginkább a játék többi hiányossága is. Viszonylag kevés fajta kártya van a játékban és nehéz stílust/taktikát kiépíteni, mert a magasabb nehézségi fokozatokon gyorsan kiderül melyik a leghatékonyabb. Egyjátékos módban meg részvétem azoknak, akik nem mágussal kezdik a játékot, mert így nagyon nagy hátrányban lesznek. A harcos kaszt támogató és védekező játékstílusa értelmét veszti, és minden más olyan taktika is, ami a többi játékos támogatására szorul bizonyos területeken. Ehhez még az is hozzájárul, hogy a pizza mindhárom részét egyvalakinek kell figyelnie, és a rengeteg ikon és ellenfél így átláthatatlanná válik. Sajnos véleményem szerint bár nem lehetetlen az egyjátékos módot végig vinni és élvezni sem, egyszerűen nem éri meg, mert a kooperatív mód minden tekintetben felülmúlja azt.
A Hellcard grafikája és alap játékmechanikái nagyon megfogtak és bár néha felidegesítem magam rajta, végül mindig visszahív magához „csak még egy menetre”. Még a singleplayert is próbálgatom, ha éppen ahhoz van kedvem, és reménykedem benne, hogy az early access alatt javítanak a játékegyensúlyon, nem lesznek túl erős, vagy gyenge paklik, és még sok új lap kerül a játékba.

Eddig egyáltalán nem csalódtam a Hellcardban, habár ráfér egy kis csiszolás még. Ezek után a már beharangozott következő játékára is kíváncsi vagyok a Thing Trunk stúdiónak, a Book of Aliensre.