Két éve már betekintést nyerhettem az Everspace folytatásába, és amit láttam, nem volt rossz, de azért erősen érződött rajta, hogy ezen még bőven van mit dolgozni. Szerencsére a fiúk és lányok a Rockfishnél nem bizonyultak lustának, így mostanra nagyon szépen beérett a játék – lássuk, a címlapon emlegetett műfajváltás mennyire jött be!
A roguelike első rész után most egy űrbe ültetett Diablo/Titan Quest klónt kapunk.
Ha valaki esetleg nem ismerné az első részt, az egyrészt szégyellje össze magát, mert az a gyöngyszem nemcsak nekem jött be, de intergalaktikus jó barátomnak, gregmerchnek is – és mind a mai napig remek szórakozást nyújt, így érdemes beszerezni akár ennyi év után is. Szóval, a közös vonás a két részben az, hogy alapvetően (a ’90-es évek stílusában megfogalmazva) egy „űrhajós-lövöldözős” stuffról van szó. Viszont fontos különbség, hogy míg az első epizód roguelike játékmechanikával operált, azaz az egyes „pályákon” alapvetően a puszta véletlen döntötte el, mi vár ránk, siker esetén mit nyerünk, és mindezt mekkora potenciális áldozat árán, addig most gyakorlatilag egy űrbe ültetett Diablo/Titan Quest klónt kapunk.
Pár évvel járunk az első rész történései után, és ezúttal is egy klón pilóta történetét élhetjük át – csakhogy ezúttal ő már nem képes visszatérni holtából, ergo vigyáznunk kell rá. Egy rutinfeladat elején kapcsolódunk be – kell-e mondanom, hogy nem egészen úgy alakulnak a dolgok, hogy egy pont után már messze nem rutinfeladatról van szó?
A történet sokkal komolyabb súlyt kapott.
Már a kezdeti játszóterünk sem lesz kicsi, de azon kívül még öt csillagrendszerbe visznek el kalandjaink – természetesen új barátokat és ellenségeket szerezve útközben. Az első résszel ellentétben itt a történet sokkal komolyabb súlyt kapott, és messze nem arról van szó, hogy keretet adjon a csihi-puhinak. Szerencsére nem kell ismerni az előző rész történéseit, ámbátor a visszatérő játékosok számára lesznek ismerős dolgok.
Ha már két klasszikus ARPG-hez hasonlítottam az Everspace 2-t, kifejtem ezt is. Hasonlóan hozzájuk az adott csillagrendszerben (pályán) szabadon kószálhatunk, feladat meg mindig akad, mert hol egy segélyhívásra válaszolhatunk, hol ismeretlen jelzés nyomába eredhetünk, de bóklászhatunk a bolygók, űrállomások környékén is – valakivel mindig össze tudjuk akasztani a bajuszt. Ahogy a Blizzard és az Iron Lore Entertainment üdvöskéiben, úgy itt is a dropokból, illetve a talált cuccokból fogunk megélni, ha jobb fegyvert vagy kiegészítőt, esetleg eladható egyebeket találunk.
Bár kasztok itt nincsenek, de ezt ellentételezendő 9 féle űrhajóval szecskázhatjuk az ellent, amik más-más játékstílushoz illeszkednek. Ráadásul moduláris felépítésűek, így akár szárnyat vagy hajtóművet is cserélhetünk rajtuk (az egyedi festésről nem is beszélve – bár kicsit bizarr, hogy menet közben találunk új színeket). Minden fegyver tudja mind a páncélzatot, mind a pajzsot amortizálni, viszont eltérő mértékben, így érdemes kombinációkban gondolkodni (arról nem is beszélve, hogy a lézerek, tűzfegyverek és rakéták eltérő tűzvezetési karakterisztikával bírnak).
Nagyon szépen sikerült összecsiszolni a gameplay-elemeket.
És mindemellett még ott a crafting lehetősége is, csak nyersanyag és tervrajz kérdése, mit szeretnénk legyártani magunknak. A dolog pedig működik: a fantasy környezetet felváltotta a sci-fi miliő, és ez a drasztikus váltás sem vágta haza ezt a fajta játékmechanikát, sőt! Bravó, Rockfish Games, nagyon szépen sikerült összecsiszolni ezeket a gameplay-elemeket, és valami egyedit alkotni velük!
A grafika színvonala pedig továbbra is kiemelkedő – pedig semmiféle sugárkövetés nincs benne, így a gépigény is egész barátságos lett. Szerencsére nemcsak az űrben fogunk repkedni, hanem jó pár bolygó légterében is, így a változatosságra nem lehet panasz. A hangok tökéletesen passzolnak – a zene az, amire tudok egy kicsit panaszkodni: szerintem hamar önismétlő lesz, és bár kellemes dallamok masszírozzák a dobhártyákat, azért ez így nem egészen az igazi.
A gamepades irányításon én még reszelnék egy kicsit.
Az irányítás érdekesen alakult: alapvetően a billentyűzet-egér kombináció működik a legjobban. Én mondjuk a legtöbbet gamepaddel toltam, és lehet, hogy valamennyire a vesztemre: bár van némi célzásrásegítés, de bőven a játékosnak kell melóznia még így is (szerencsére). Van persze HOTAS joystickrendszer-támogatás is – mivel ilyennel nem rendelkezem, nem tudok erről nyilatkozni, de a fejlesztők szerint itt a nehézséget maga az irányítórendszer bonyolultsága adja. Azért a gamepades irányításon én még reszelnék egy kicsit, különösen ha jönnek a konzolportok is.
A mesterséges intelligencia nem rossz: közepes nehézségen is már alaposan meg tud izzasztani, de még az eggyel könnyebb fokozaton se feltétlen lesz egyszerű dolgunk. Ez ne tántorítson el senkit, fair a játék velünk, illetve a könnyebb szinteken a kevésbé optimális hajó-fegyverzet kombinációval is azért lehet érvényesülni.
Az early access cikkemben azt írtam: kötve hiszem, hogy a VR támogatás kimaradna. Márpedig kimaradt, és nem is tervezik a hamburgiak a beépítését: egész egyszerűen túl kicsinek érzik a VR-piacot ahhoz, hogy erre azt a jelentéktelennek éppen nem mondható összeget ráfordítsák. Személy szerint én nagyon sajnálom, de mivel az első rész kapcsán van ezzel is tapasztalatuk, elhiszem nekik.
A legnagyobbakkal is képes versenyezni.
Kis indie csapatként a Rockfish Games most is olyan művet tett le az asztalra, amely a legnagyobbakkal is képes versenyezni – és ez nagy szó! A Diablo-szerű játékmenet nagyszerűen harmonizál az árkádosabb vonalú kisgépes űrcsatákkal, és a történet is kellően érdekes ahhoz, hogy hosszú időre lekösse a játékost (a teljes végigjátszás valahol 30 és 50 óra között van a készítők szerint, attól függően, mennyire vállalunk be mást is a fősztori mellett). A „sohanemkész” Star Citizen és a nagyon komoly (emiatt igencsak komplex) Elite: Dangerous mellé simán felkerült, mint egy könnyed, de mély és nagyszerűen működő „űrhajós-lövöldözős” játék.
