A Hypnospace Outlaw formabontó játékmenete, nosztalgiából építkező vaporwave atmoszférája és sztereotipikus karakterei instant klasszikussá tették, olyan mértékben, hogy nem csak a folytatása lett bebiztosítva, de még egy spin-off is, amely nemrég Xboxon, PC-n és Game Passon Slayers X: Terminal Aftermath: Vengance of the Slayer címen landolt.
Amennyiben esetleg valakinek kimaradt volna a HO, az cseppet se féljen, a Slayers X ugyanis annak ismerete nélkül is értékelhető darab. A kapcsolódás abban merül ki, hogy a Hypnospace Outlaw ikonikus alakjainak sorát gazdagította Zane Lofton, egy magát gyakorlatilag az internetek istenkirályaként hirdető, legenyhébb kifejezéssel szólva is toxikus-nárcisztikus troll, aki a játék nosztalgiavilágában egy személyben testesítette meg a kilencvenes–kora kétezres évek feltörekvő internetes sztárjainak szinte minden negatív sztereotípiáját. Önmagát született zseninek állította be, kíméletlenül próbált lejáratni mindenkit, aki ellentmondott neki, megnyilvánulásaival pedig összességében vastagon kimerítette a „szemétláda” fogalmát.
A játék történetének előrehaladtával fokozatosan hullott le róla a lepel, miszerint valójában egy anyukája pincéjében élő, több téren is öt-hatéves elkényeztetett, sértődött gyerekként viselkedő, feltűnési viszketegségben szenvedő nerdről volt szó, aki egész illusztris karrierjét összehazudta. Dögös barátnője például egy kamuprofil volt, amit azért hozott létre, hogy így még menőbbnek tűnjön. Zane munkásságának egyik központi elemét az X-Slayers jelentette, képregénybe öltött mesterműve, amelyet ránézésre MS Paintben gányolt össze a korszak legnagyobb kliséhegyeiből.
A Slayers X: Terminal Nem Írom Le Többet Ezt a Hosszú Címet pedig „elvileg” Zane elveszett játékadaptációja az X-Slayers univerzumhoz, a világ legeslegkirályabb játéka, amit még 20 évvel ezelőtt kezdett fejleszteni egy sulis haverjával, majd miután megtalálta a kódot tartalmazó lemezt, az azóta felhalmozott élettapasztalata révén egy még istenkirályabb játékká alakította.
A poén természetesen az, hogy a valóság ezzel a hatalmas ígérettel köszönőviszonyban sincs, ugyanis ahogy a Hypnospace világában Zane megtestesítette a '90-es évek internetének egy közismert negatív karakterét, úgy a Slayers X is egyfajta paródiája az évtizedben megjelent, radikális, formabontó, legendás tucatjátékoknak, amelyek még csak másodhegedűsnek sem állhattak be az id és a 3D Realms klasszikusai mögé. Az ocsmány CGI-animációkat, borzalmas szinkront, az alapkövetelményeket teljesítő, ám amatőrnek, csiszolatlannak érződő, hol amatőr, hol trollkodó pályadizájnnal formált játékmenetet szinte megkoronázza a történet, amely leginkább úgy írható le, mintha egy kizárólag '90-es évekbeli animéken, szombat reggeli rajzfilmeken és képregényeken nevelt tizenévest felpörgettek volna energiaitallal, majd odaültetették a gép elé, hogy írja meg a mesterművét.
Főhősünk Zane (ki hitte volna), a hackvérű X-Slayer harcosok legújabb tagja, született őstehetség, aki arra hivatott, hogy a kiválasztottak kiválasztottjaként mentse meg a Földet és csaját a psykok nevű idegen fajtól, egyúttal kenje el gennyedék mostohaapja száját és nyűgözze le másodállásban rockistenként tevékenykedő sötét és misztikus mentorát.
A játékmenet nem tartogat sok újdonságot a klasszikus lövöldözős játékok, illetve a boomer shooterek, azon belül is a Build Engine örökségére építő címek rajongóinak. A hangsúly nem is kifejezetten a játékmeneten van, inkább a paródián, ami egyszerre szól a műfajnak, a korszaknak, és többé-kevésbé a köréjük épült modern kultusznak is, könyörtelen iróniával világítva rá arra, hogy azok a játékok és rajongói táboraik, amelyek akkor még szinte gyerekfejjel zseniálisnak, vadnak és lenyűgözőnek tűnhettek, nem minden esetben érdemlik meg a nosztalgia rózsaszín piedesztálját.
A Slayers X nem kifejezetten hosszú, kilenc pályát, illetve három bónuszpályát tartalmaz, amelyeken a legnagyobb jóindulattal is bő három óra alatt végig lehet söpörni. Ez pont elég rövid ahhoz, hogy a humor, amelynek legfőbb ismérvei az intelligens csatornapatkányok, mutáns, húsevő szarkupacok, illetve öntudatra ébredt, gyilkos vécécsészék, még épp ne váljon túlzottan fárasztóvá. Mert sajnos a Slayers X humorának és paródiájának van egy viszonylag rövid szavatossági ideje, amivel csupán annyi a probléma, hogy közben ez az elem lenne a játék lényege, célja és értelme is. És valahol nehezen tudom elhinni, hogy ebben a felütésben összesen ennyi rejlett, hogy nem lehetett volna egy kicsit többet bevállalni és kihozni egy olyan műfaj kifigurázásából, amely szinte második reneszánszát éli manapság, és olyannyira szüksége van lassan a Quake/Doom/Blood/Duke-klónok és utódok sűrűjében pár lazább, pofátlanabb paródiára, mint a képregényfilmeknek 2016 elején az első Deadpoolra.
A Slayers X jelenleg megérdemelt helyet foglal az ilyen görbe tükröt tartó címek sorában közvetlenül a Postal: Brain Damaged elmebaja és a Cruelty Squad szürrealista őrülete mellett – csak épp a zseniális alapfelállásból könnyedén lehetett volna akár sokkal több is azoknál. Ha ennek fényében felkeltette az érdeklődéseteket, Game Passban bármikor tehettek vele egy próbát, Steamen pedig elérhető egy demo verzió is, mielőtt csekély 17 eurót invesztálnátok a teljes változatba.
