Megmondom őszintén, hiába volt szuper a DLC összességében (az alapjátéknál semmilyen szemponból nem tartanám jobbnak, de azt a szintet azért hozta), úgy az utolsó 10 játékórában már nagyon vártam, hogy véget érjen, mert kezdtem besokallni...
DLC végén turbó-Radahn tényleg iszonyat kemény, már ha magadban akarod lehozni. Én P1-en nagyon gyorsan túljutottam (már második próbára ment), de P2 fény- és effektorgiája, a fáradhatatlanul támadó, olykor 10-12 ütéses/rúgásos/robbantásos/varázsolgatásos kombókat lenyomó, hozzám képest legalább háromszoros ütőtávval rendelkező főellenféllel... az 50-es endurance-ból jövő staminám volt, hogy a dodge-olgatástól elfogyott, nem hogy még ütni is legyen lehetőségem (amit sokszor instant bebüntetett).
Úgyhogy pár ráfutás után kipróbáltam először a két beidézhető NPC-t, akik úgy felduzzasztották Radahn mester HP poolját, hogy percekbe telt leverni P1-ről P2-re.
Utána jött a mimic. Vele már első próbára lepofoztuk a mestert 15-20% hp környékére, de az egyébként jókora arénában sikerült falhoz szorulnom, ami megpecsételte a sorsomat.
A következő pár ráfutásom arról szólt, hogy megtanuljam: csak véletlenségből sikerült az előbb nyugiban leidéznem a mimicet, és az aranykapun átlépést követően felejtsem el, hogy rögtön idézek, mert az 5 másodpercen belüli automatikus halál. (Km-es távolságból rögtön ott terem Radahn, és gyakorlatilag felaprít.)
Amikor ezt realizáltam, és nem idézéssel, hanem dodge-olással nyitottam a harc első pár momentumát, akkor már le tudtam idézni a mimicet behalás nélkül, és sikerült is kifektetni rögtön a promised consortot. Úgyhogy Malenia után megvolt a második boss, akit idézve öltem le ebben a végigjátszásban (Bayle-nél behívtam Igont, de aki ott ezt nem teszi meg, az kb. a Fromsoft legjobb dumájú NPC-jéről marad le, plusz Bayle Midir tanítvány, már ami a kamerakezelést/lockot illeti, így nem volt lelkiismert furdalásom). Mondjuk Maleniát hamarabb lehoznám egyedül, mint ezt a tetűláda turbó-Radahnt...
A legnagyobb vicc az egészben, hogy úgy voltam vele, elég volt most egy időre a soulslike-okból. Felmentem a GoG-os fiókomba, hogy leszedjem a Songs of Conquestet, erre megláttam a régi (2014-es) Lords of the Fallent. Leszedtem, és most azzal játszom...
Ez amúgy kb. a "szegény ember dark soulsa", de így az első órában van annyi hangulata, hogy kapott egy esélyt. Csak szoknom kell, hogy tetű lassú, de úgy ahogy mondom. Kipróbáltam mindhárom kasztot. A pörölyös paladin két csapása között meg tudok vacsorázni, és közepes páncélban is fat rollt nyom. A harcos az alapvértjében extra fat rollt nyom (ilyen lassan bukfencezni már fizikai képtelenség). A rugó a gyors karakter. Na, amit ő tud, az DS vnalon kb. a medium roll, ami teljesen megfelelő, de ehhez olyan papír, hogy a tutorial boss egyszer találta el, de attól már padlózott is. (Másodikra lement ez a boss no hitre). A rugónál két tőrrel nyomultam, de unalmas volt, hogy L1-R1 kombókat nyomogassak. Így a mostani karakterem egy harcos, aki azzal kezdte, hogy pajzsot, sisakot és mellvértet ledobott (így light load), és így mentem karddal. (STR alapú karaktert akarok, de light load vonalon, mert pajzsot elvből nem hazsnálok ezekben a játékokban, így dodge lesz orrba-szájba.) Most már megvan a rugó páncél, így azt adtam rá.
A poén az, hogy kiderült, én már anno feltelepítettem egyszer ezt a játékot, de az acsikat látva az első boss után max. tíz perccel törölhettem. Nem is maradt meg belőle sok bennem ez alapján. (Az azért most beugrott, hogy a tutorial bossszal sokat szívtam, míg most röhögve lement, kivéve a rugós oneshotot, ahol amúgy azt hittem, ütőtávon kívül vagyok, de kiderült, hogy nem... Iszonyat, mint valami lassított felvétel. De valamiért mégis bejön egyelőre... Úgyhogy nem is az ER volt az első soulslike, amivel játszottam, csak ezt eddig nem realizáltam.
Endure. In enduring, grow strong.