Maga a szórakoztatási célból létrejött pankráció bűnös élvezetnek számított nálam egy jó 10 évig. Valamikor még 2000 elején kedveltem meg az első PlayStationön ezt a különös sportot. Akkor még vígan papírközönség tombolt a háttérben, de az ismerősökkel még így is cefetül elvoltunk az akkor még kezdetleges videojátékkal. Ámbár a wrestling címek egyre valóságosabbá váltak az évek folyamán, úgy múlt el a lelkesedésem is az irányukba. Az újakat már kipróbálni sincs kedvem, de ha valami különlegességet szállítanának, biztosan ráugranék (egy új Def Jam szoftvert a népnek azonnal!). Illetve így tettem a WrestleQuest esetében is, amely szerepjátékként dolgozza fel a szakma nehézségeit. Természetesen teszi ezt félkomolysággal, ami éppen elég volt, hogy kedvet kapjak hozzá.
A WrestleQuest világa egy terepasztal, amelyet akciófigurák és plüssállatkák laknak. Történetünkben a legendás Randy Savage, alias Macho Man által inspirált alakot irányíthatjuk. Muchacho Man a néhai Savage-hez szeretne felnőni, és hozzá hasonlítani. Macho Man szobrához sokan elzarándokolnak, ebben a játékvilágban is annyira ismert figura, mint a valóságban. Mellette a sztori egy másik újonc, Brink Logan pankrátor családját is nyomon követ. Logan nem hajlandó tovább a lezsírozott bunyók szerint szerepelni, így hátrahagyva a családot szólókarrierbe vág. Felváltva fogjuk kézhez kapni a történéseket, ami számomra egy kissé zavaró volt, megtörte a ritmust.
Piciny hőseinkkel bejárjuk a környező városokat, hogy menedzsert találjunk, illetve társakat a rögös úthoz. Háromfős csapataink lehetnek, ami kelleni is fog, mert minden egyes harc megpróbáltatás lesz. Nincs olyan, hogy széttápolva felfejlődünk a mobokon, mint más klasszikus RPG stuffokban. Így hosszúak és fájdalmasok lesznek a harcok egy idő után, és figyelnünk kell nagyon az életerőnkre is. Tárgyakkal visszaállíthatjuk az értékeket (HP és mana), de szintlépésnél is maxra töltődünk, így eleinte lehet taktikázni.
A harcok ötletesek, és egy ideig elég szórakoztatónak is találtam az összecsapásokat. Minden körben üthetünk, vagy használhatunk egy spéci fogást, ha van elég „manánk” hozzá. Ezek a speckók lehetnek két- vagy háromemberes megmozdulások is, de a menedzsert is behívhatjuk, vagy akár megidézhetünk valami bivalyerős summont. Pankrátorok elleni ütközetben még pinelni is szükséges, vagyis 3 másodpercig le kell fognunk a kiütött tagokat. Ezt egy reflexeinket próbára tevő minijáték segítségével hajthatjuk végre. A képességek jól néznek ki, ahogy a pixelgrafika is jól áll az egésznek. A zenék átlagosak, de a hangeffektek rendben vannak.
Amikor nem birkózunk, a térképen fogunk mászkálni, ami elnagyolt, és valóban játékokból áll. A kisebb helyszíneken ládákat nyitogathatunk, amiből újabb felszereléseket szerválhatunk harcosainknak. Az NPC lakosokkal társaloghatunk, néhány még mellékküldetést is ad. Egy picit idegesítő, hogy a szinkron legtöbbször catch phrase-ekből áll, szóval bármiről is társalgunk, mindig az egysorosaikat durrogtatják, ami köszönöviszonyba sincs az olvasható sorokhoz képest (megjegyzem, egy idő után baromira irritálóvá is válik a dolog). A két szálon futó történet engem zavart. Ahogy megszoknánk a csapatot vagy belemelegednénk, jön a másik sztori, és ez megy oda-vissza. Az említett nehezebb harcok és az úgymond fix fejlődés miatt pedig nehézkesnek is találtam a játékot.
Bő 10 óráig kötött le engem a WrestleQuest, de ennél akár jóval több időt is bele lehet pakolni az alkotásba. Aki pedig rendelkezik Netflix-előfizetéssel, az onnan is tudja telepíteni a játékot mobiljára, külön díj fizetése nélkül.
