A Naughty Dog évtizedek óta szállítja megbízható minőségben a PlayStation konzolok sokáig szigorúan exkluzív játékait. Nekik köszönhettük ugyebár az Uncharted-szériát, de azt is megmutatták, hogy tudnak a zsenialitás határát súroló „zombis” játékot is készíteni. Természetesen utóbbi volt a The Last of Us, amely eredetileg még a PlayStation 3 egyik legjobbja volt. Mivel nem sokkal a PlayStation 4 premierje előtt jelent meg, evidens volt, hogy elkészül majd felújított formában az akkori új generációra is. És mivel jól tudjuk, hogy a történelem olykor ismétli önmagát, valami nagyon hasonló játszódott le a folytatás, a The Last of Us: Part II esetében is.
Utóbbi 2020 nyarán debütált, mint a PlayStation 4 egyik, ha nem a legszebb játéka, majd rá bő egy évre megérkezett a PlayStation 5. Köszönhetően a két generáció közti átjárhatóságnak, a The Last of Us: Part II PS5-ön is futott, de arra, hogy egy dedikáltan erre a konzolra készített változat szülessen, egészen mostanáig kellett várni. De most itt van, megérkezett PlayStation 5-re a The Last of Us: Part II Remastered.
Azt le kell szögezni, hogy a játék már PS4-en is szemkápráztatóan szép volt. Nem csoda, hiszen a fejlesztők helyenként egészen megdöbbentő részletességre törekedtek, egyes hírek szerint még a karakterek ajkainak mozgására is külön motort írtak. A természet által visszahódított Seattle városa, a növények által belepett utcák és az elhagyatott, kifosztott romos épületek olyan aprólékosan ki voltak dolgozva, hogy az még éveken át változtatás nélkül is maximálisan megállná a helyét. Ugyanez érvényes a karakterekre, legyen szó a fertőzöttekről vagy az élő szereplőkről. Az animációk rendkívül részletesek és folyamatosak, egy-két kivételtől eltekintve hihetetlenül természetesnek tűntek.
Hol lehet akkor egy ilyen játékot tovább csiszolni? Természetesen a grafikán mindig lehet javítani, ezért a PlayStation 5-re készült változat is egy árnyalatnyival még szebb lett. Egy picivel talán még élesebb textúrák, még pontosabb fény-árnyék effektek, esetleg még sűrűbb növényzet. Ám muszáj azt is hozzátenni, hogy ezeket a fejlesztéseket leginkább akkor vehetjük észre, ha közvetlenül egymás mellé helyezzük a két verziót, és képkockáról képkockára tüzetesen átvizsgáljuk őket.
Nem is ebben rejlik a The Last of Us: Part II Remastered ereje. A játék természetesen kihasználja a PS5 nyújtotta extrákat. A konzol bekapcsolása után másodperceken belül ott folytathatjuk Ellie bosszúhadjáratát, ahol korábban abbahagytuk. Bár stopperrel nem mértem le, de meg merem kockáztatni, hogy a DualSense középső gombjának megnyomása és Ellie első álaltam generált mozdulatai között nem telt el fél perc összesen. És ha már DualSense, naná, hogy visszaköszön az adaptív ravasz. A fegyverek elsütése, kiváltképp az íjé egészen más élményt nyújt, mindegyik egy picit máshol feszül ellen, másképp viselkedik. A közelharcok minden csapását megérezzük a haptikus rezgéseken keresztül.
De önmagában némi 4K-s grafikai tupír még aligha lenne elegendő ahhoz, hogy joggal rásüssék a Remastered bilétát (bár sok más játék esetében így szokott lenni). Szerencsére a Naughty Dognak akadtak még érdekes ötletei, amelyeket belepakolhattak a csomagba. Így a sztori újbóli (vagy első) végigjátszása után is marad még mivel szórakozni. Vagy akár még az előtt, de arra a játék is figyelmeztet, hogy némelyik új játékmód elindítása előtt erősen javallott a sztorit kipörgetni.
Ilyen újdonság a No Return mód, amely egyfajta roguelike túlélősdi. Ebben a játékosok a sztoriban megismert karakterek valamelyikének bőrébe bújhatnak, majd vele különféle rövidebb küldetéseket teljesíthetnek. Ezek jellemzője, hogy csurig lesznek fertőzöttekkel, és meglehetősen komoly kihívást tudnak jelenteni. Minél többet és minél jobban teljesítjük ezeket, annál több pontot kapunk, ezekből pedig új karaktereket, játékmódosítókat és egyebeket oldhatunk fel. Így a sztori után is lesz lehetőségünk izgalmas összecsapásokban részt venni. Szintén újdonság a Lost Levels mód, amelyben olyan fejezeteket, pályákat nézhetünk meg és próbálhatunk ki, amelyek a fejlesztés egy pontján kikerültek a játékból. Így ezek között találunk félkész állapotban lévőket is, de így is izgalmas kiegészítései lehetnek a sztorinak, legalábbis mókás ilyen környezetben bóklászni.
Az újdonságok sorát bővíti még a Speedrun mód, amelyhez külön online ranglista is tartozni fog. Így mindenki versenghet a minél jobb helyezésekért, feltéve, hogy valaki szereti az efféle versenyeket. Hasonló kaliberű dolognak tartom a rendezői kommentárokat, amelyek szintén bekapcsolhatók, és rengeteg érdekes részletet és háttérinfót tudhatunk meg belőlük a játékról. Ahogyan a menüből elérhető podcastokból és „így készült” videókból is. Ezeknél viszont szerintem sokkal jobb és kreatívabb újdonság a szabad gitározás! Néhány szereplővel különböző helyszíneken és különböző típusú gitárokkal (köztük egy bendzsóval) is a húrok közé csaphatunk úgy, ahogy a sztoriban is tesszük, de korlátlanul. Már látom lelki szemeim előtt, ahogy a netet elárasztják a különböző muzsikák, amelyeket ezzel játszanak le az ebben tehetséges játékosok.
A The Last of Us: Part II Remastered megmutatja, hogyan kell jó remastert csinálni. Persze nincs nehéz dolga, hiszen az alapanyag önmagában is fantasztikus. De a készítőknek azért így is sikerült még egy picit feljebb tornásznia a lécet. A grafika épp annyival lett szebb, hogy az már eladható legyen, de gyanítom, hogy a rajongók többsége nem emiatt fog érte fizetni. Hanem az új tartalmak miatt, mert e téren is képes volt a játék több kisebb újdonsággal ügyesen megújulni. Mert szerencsére nem csak egy-két extra pályáról van szó, amiket egy editorban egy-két hét alatt össze lehet dobni. A készítők megmutatták inkább azokat a részleteket, amelyeket eddig nem láthattunk, és a gitározós, illetve roguelike túlélő játékmódokkal akár hosszabb időre is újra leköthetik a rajongók figyelmét.
