Na ez is jól kezdődik - be kell hogy valljam, nem igazán szeretem a túlélőjátékokat. Hogy mégis mi vonzott akkor a Pacific Drive-ban? Talán az az egyedi stílus vagy képi világ, amely az előzetes anyagokból áradt. No meg hogy egy szakadt, de nagyon is vagány oldschool kombi verdával kell benne boldogulni, közben meg szerelgetni, tuningolni. S a végeredmény? Széna vagy szalma? Kicsit mindkettő, de mielőtt ezt kifejteném, ismerjük meg egy picit jobban a tesztalanyt!
A sztori egy alternatív valóságba kalauzol el, egészen pontosan az elmúlt évszázad egy olyan változatába, ahol az Egyesült Államok komoly kísérleteket folytatott az egyébként valóságban is létező, Seattle környéki Olympic-félszigeten. Mivel az egész zónát végül lezárták és magas falak mögé rejtették, sejthető hogy a dolog nem éppen idilli véget ért. Minderről viszonylag keveset tudva keveredik a történetbe névtelen főhősünk, akinek feladata mindössze egy csomag kézbesítése volna a környéken. A terület peremén azonban egy természetfeletti jelenség elragadja és a zóna közepére repíti. Innentől csakis egy cél lebeghet a szemünk előtt: a túlélés.
Meg kell mondjam, narratíva szintjén kicsit többre számítottam. Nem is a történettel magával van gondom, sokkal inkább annak elmesélésével. A „mese” nagy része ugyanis a velünk kapcsolatot tartó tudósok által kerül tolmácsolásra, akik rádión keresztül adják át nekünk az információkat. S habár a szinkronszínészek remekül teszik a dolgukat, én egy idő után elvesztettem az érdeklődésemet, és inkább csak a valós történésekre koncentráltam. Azok viszont (bármennyire is érdekes és izgalmas maga a környezet) egy idő után kissé önismétlővé válnak. Hiába kapunk egy viszonylag nagy terepet, a történet maga lineáris, de azért kapunk némi szabadságot, hogy miként jutunk el a végkifejletig.
Igazából a bajom leginkább az, hogy a felfedezés örömét részemről nem sikerült átélni. Amikor odakinn vagyunk a terepen, akkor folyamatosan történik valami anomália, hogy veszélyben érezzük magunkat, és siessünk vissza a biztonságot jelentő garázsba. A feladatok többsége viszont rém egyszerű, és kimerülnek annyiban, hogy eljussunk valahová és/vagy kapcsolókat fordítsunk át (ráadásul a játék nem is valami fantáziadúsan variálja és adagolja az objektívákat). Menet közben meg a hihetetlenül sok lootolás fogja elvinni az időnk nagy részét - roncs autókat kapunk szét, szívjuk le a maradék benzint, vagy kis kunyhókat, vagy a lakókapszulákat fosztjuk meg utolsó értékeiktől. Sokadjára….
Érdemes tehát kicsit a szerelgetős szegmensekre kitérni, már csak azért is, mert a játékidő egy jelentős részét is ez teszi ki. A bázisokon hihetetlenül sok lehetőségünk van a kocsink javítására és felpimpelésére, az útközben talált alkatrészekből és a szintén fellelt tervrajzok alapján. Aki szeret bütykölni, az valószínűleg nagy megelégedettséggel fogja ezeket a részeket tolni, mások viszont már a második, harmadik alkalommal megunhatják. Azt viszont érdemes megjegyezni, hogy nem szabad félvállról venni a kalandozás előtti felkészülést, mert gyakorlatilag tényleg az életünk múlhat rajta, szóval érdemes a fejlesztéseket is szem előtt tartani, nem csak a szintrehozást, javítást.
Rá lehet tehát csavarodni a Pacific Drive kihívásaira, s ebben jelentős szerepet játszik az a lepattant világvége-ábrázolás, ami a játékot jellemzi. A grafika alapvetően hangulatos, ám az is igaz, ha kicsit közelebb merészkedünk a dolgokhoz, akkor sokszor érhet csalódás a gyengébb kidolgozottság és az egymásba lógó tereptárgyak miatt. Az igazi sokkot azonban talán az jelentheti a gyakorlottabb és felkészültebb játékosok számára is, hogy nincs mentés menet közben, vagyis ha pont az egyik menet végén ér minket balszerencse, akkor simán akár egy óra munkája is mehet a levesbe.
Éppen ezért az Olympic-félszigeten történő kalandozást azoknak ajánlom, akik szeretnek barkácsolni és gyűjtögetni, valamint kellőképpen kitartóak is, mert itt bizony ott lapul a veszély minden sarkon.
