A legelső 3D-s Final Fantasy sokak szerint a valaha készült legjobb epizód a franchise történetében. Valami nagyot alkottak a hetedik számozott résszel, hiszen több mint 20 esztendeje hódít, és jó értelemben rendszeresen meg is fejik a tehenet. Animációs filmtől kezdve spin-off stuffon át különféle vendégszereplésig mindenféle jóság napvilágot látott, már-már azt is mondhatnánk, picit túl is használták az évek alatt a lore-t. Mégis azt mondom, az emblematikus karakterek és a zenék húsba markolóan hatottak mindig is, elég csak Sephiroth zenéjét meghallgatni. A Final Fantasy VII előzményjátékam a Crisis Core is kiváló alkotás, ennek nem is olyan rég készült el a ráncfelvarrott verziója.
Mostani címünk minél teljesebb élvezetéhez ajánlott pótolni, de a 2020-as Remake-et és annak INTERmission kiegészítőjét kötelező lenne befejezni a fejesugrás előtt. Bár van egy összefoglaló videó a történtekről, de véleményem szerint nem váltja ki a végigjátszást. Ezt a felújítást rajongók millió várták, és elöljáróban mondom, hogy minden kínkeserves várakozással teli esztendő megérte, mert... Nem is tudom röviden szavakkal kifejezni – majd kifejtem útközben.
Midgar városának egy része elpusztult szomorú sorsú hőseink közbenjárásával. Szökevényekké váltak, akik Sephiroth-ot, az FFVII gonoszát üldözik, illetve próbálják lekövetni, merre vette az irányt. A megbolondulni látszott ember-jenova hibrid tartogat még meglepetéseket a történet során. Mindjárt ott van a játék első fejezete, amely az ingyenes demóban is játszható, a mentés pedig továbbvihető a teljes szoftverbe. Itt 5 évvel járunk a múltban, és a jómadarat is irányíthatjuk szőke főszereplőnk mellett.
A hangulatbomba fejezet végén pedig még jobban összekócolják idegszálainkat, hiszen egy másik szívünknek kedves hőst is vezérelhetünk, de hogy ő mit keres ott, mikor játszódnak a látott dolgok, és hogy miért hozták vissza, mind olyan rejtély, ami súlyként nehezedik az érzékeny lelkű vagy türelmetlen játékosokra. A karakter több másik közjátékban is feltűnik majd a történet során, de még jóval a sztori felénél is találgatunk és pislogunk, mint hal a szatyorban, és nem áll össze a kirakós. Nincs mit tenni, haladnunk kell tovább, ha szeretnénk az ügy végére járni. Viszont haladni nem könnyű, mert a félig nyitott világú játékmenet inkább marasztalni próbál, mint továbblökni célunk felé.
A Final Fantasy VII népszerűsége gyakorlatilag az eredeti 1997-es megjelenése óta töretlen. Kedvenc referenciám a Final Fantasy Tacticsben található, ahol Cloud egy titkos játszható karakterként szerepel a körökre osztott szerepjátékban, de megjelenik Aerith is. Egy konzolgenerációval később is előszeretettel használta a Square Enix (korábban SquareSoft) a főhőst és a főgonoszt. A Kingdom Hearts első részében Cloud alkut köt a Herkules Disney-filmből ismert Hádésszal, hogy ha győz a tornán, akkor segít neki Sephirothot megtalálni. Opcionális bossként szembe szállhatunk vele a KH hősével, Sorával. A szürkehajú nemezis a folytatásban is egy erős titkos harcként szerepel az alkotásban.
Epizódokra osztott történetünk felváltva kínál kötöttebb, „sztorisabb” és csavargós játékmenetet. Amikor kiérünk Midgar városából, elképesztő látvány tárul elénk. A rétekkel, dombokkal tarkított panorámában percekig gyönyörködhetünk, de ezt elregélhetném minden új régióba látogatva. Eszméletlen az összkép, ahogy baktatunk és mondjuk megállunk egy szirt közelében, ahol már a tenger az úr, amerre a szemünk ellát. Vagy említhetném a hegységeket, a közelben fekvő településeket, mind-mind remekül festenek, ahogy figuráink is mesterien animáltak. Az őket életre keltő színészek (angolul játszottam) is együtt élnek a karakterekkel. Rengeteg a vicces ökörködés, működik a kémia, így az Final Fantasy VII második részére egy összekovácsolódott csapatot terelgethetünk. Jó sok dialógust írtak, ezek mind szinkronosak, nincs mutyizás, mint a legtöbb japán játéknál a részleges némaság, még a legapróbb dolog is fel lett mondva.
A legjobban még mindig a gyagya dúdolások tetszettek, amik a harci fanfár megnyerő taktusait imitálják, ez még sokadszorra is poénos. Maguk a melódiák csodaszépek, teljes mértékben figyelembe vették a régi nótákat. Picit változtattak itt-ott, de a benyomásom róluk rendkívül pozitív. Az új dalok és témák is zsenik, nem beszélve a változatos chocobo-dallamokról. Nosztalgikusan, de egyben újdonságként is hatnak a Rebirth zenéi, talán ez teszi még kedvelhetőbbé. De ugyanígy hatnak az ezer éve hallható Final Fantasy hangeffektek is, amelyek mára eggyé váltak a címmel.
A Little Big Planet 2-ben egy DLC-s karaktercsomagnak hála öltöztethettük fel Sackboyt az ismert szereplőknek, a pályaszerkesztőnek hála pedig megannyi történetet alkotott köréjük a közösség. Vendégkarakterként legutóbb a Switchen hódító Super Smash Bros. verekedős játékban lépett az arénába elsőként Cloud, majd Sephiroth (amiibókat is kaptak). Dedikált pályával és zenékkel érkeztek, spiritként pedig a Final Fantasy VII teljes szereplőtábora megjelenik. Rengeteg más videojátékban jelentek meg hivatalos, vagy játékosok által gyártott tartalomként az imádott figurák.
Ha már említettem a chocobókat, amelyek nagy, sárga, hátas csirkék az FF-ek világában, akkor szentelnék nekik pár szót. Kiérve a szabadba rövid úton szükségünk is lesz pár szárnyasra, hogy továbbjuthassunk a mocsáron. Nagyszerűen implementálták ezeket a kedves lényeket a játékmenetbe, szuper jó bejárni a vidéket velük. A korábbi rész mintájára most is lecsücsülhetünk padokra, amelyek visszatöltik a parti teljes élet- és varázserejét. Ezek a településeken és katakombákban ingyen rendelkezésünkre állnak most is. Viszont találhatunk további pihenőhelyeket, amelyekhez atomcuki baba chocobo madárkák vezetnek el. A buszmegállókat helyreállítva, és ha rendelkezünk tiszta terítővel – amit az ülepünk alá tehetünk –, megpihenhetünk. Hátasainkkal sokszor kell nyomot olvasni, kiszagolni kincseket, de a legnagyobb segítség, hogy elérhetetlen pontokra juthatunk el velük (például falat mászhatunk).
Egyszerre három szereplőt irányíthatunk a játékban, de a többiek is ott menetelnek mellettünk, az összecsapások közben pedig egyfajta biodíszletként lövöldöznek a „pálya” széléről. Igazán hangulatos és öröm, hogy erre is odafigyeltek. Három csapatleosztást tárolhatunk el, ezek közt egyszerűen válthatunk harcokon kívül.
A Final Fantasy-epizódok közül a VII rendelkezik a legtöbb folytatással és kiegészítőanyaggal. A 2005-ös Advent Childrenben egész estés animációs filmként folytatták az eredeti játék történetét. Ennek a mozinak folytatásaként készült a PS2-es Dirge of Cerberus, ami az egyik hősre, Vincentre fókuszált. Mobiltelefonokra érkezett a Before Crisis, amely egyszerre volt előzmény és folytatás, de a valódi előzmény az eredetileg PSP-re megjelent Crisis Core volt. Ez a teljes értékű játék Cloud mentorát, Zacket helyezte a középpontba. Az egyik legszomorúbb záróképsorokat köszönhettük ennek a történetnek, amit jómagam is megkönnyeztem (a program tavaly megkapta a modern generációs remake-jét).
A First Soldier elnevezésű szoftver egy telefonos free-to-play battle royale volt, amely 18 évvel játszódott a Final Fantasy VII eseményei előtt, és 3 vs 3 harcokat kínált. Ezt a játékot tavaly év elején lőtték le, így mára elérhetetlen. Ha nem számoljuk a mostani modern, trilógiának szánt eposzi feldolgozásokat, még úgy is szép listát tudhat tehát magának a Final Fantasy VII. Csupán a X. és XIII. epizód kapott később kapcsolódó folytatásokat, de ezek számát egy asztalos ujjain meg lehet számolni.
Maguk a harcok még mindig felettébb élvezetesek és taktikusak, a képességek jók, és baromi látványos kunsztokat hozhatunk elő. A mostani játékban 15-ös szintről indulunk, így jó pár mozdulat hozzánk lesz vágva, a maximálisan elérhető szint pedig 70 lesz (az első epizódban 50 volt, de jóval rövidebb is az a játék). Még mindig az ATB (active time battle) rendszerét használják, ami annyit tesz, hogy a normál támadásainkkal töltjük a két részre osztott mérőt, és ha feltöltődik félig, akkor garázdálkodhatunk a repertoárunkból. Az olyan tárgyak használata, mint a töltők és eldobható fegyverek egy egységet fogyasztanak, ahogy a varázslatok is. Ezek továbbá mana pontokba is kerülnek. Különleges képzettségeink – amelyeket különféle fegyverek használatával tanulhatunk meg – egy vagy a teljes ATB mérőt lemeríthetik, de cserébe erősek és valóban karakterspecifikusak. Cloud nyers erővel operál, de megfűszerezheti csapásait elementális varázslatokkal is, Aerith pajzsokat idéz, Barret a karja helyén tündöklő gépágyúval trükközik, szóval a szokásos.
Egy idő után újabb tagokkal bővül a Remake-ben megismert galeri. Nem nagy titok, hogy az első hős a Final Fantasy VII első részének DLC-jéből megismert energetikus nindzsa csajszi, Yuffie lesz. Szépen adagolják az új belépőket, semmi sincs elsietve. Ha elegendő ATB-ből végrehajtható képességet használtunk társainkkal, akkor ketten együtt is képesek támadni. Ezekből sok van, és külön meg kell vásárolni őket a fejlesztési rácson, aminél elég szűkösen adagolja a pontokat a program, cserébe akárhányszor újraosztható. A közös csapások látványosak, és valamilyen extrát nyújtanak, például egy ideig örök varázserőt nyerünk vagy 2 helyett 3 részre osztott ATB-mérőt. Érdemes váltogatni a csapattagokat és kitapasztalni a legkedvezőbb kombinációkat.
Most is láthatjuk az ellenségeinket, így nem kell kellemetlen harcokba belépnünk, ha nem szeretnénk, elkerülhetjük azokat. Az eredményes csörtékhez nyomás alá kell helyeznünk a delikvenseket, ami lényenként változó. Ez lehet egy varázslattípus, amire érzékeny, de védekezéssel vagy kitéréssel is növelhetjük a stresszt rajtuk. Ha elég csapást viszünk be, vagy a gyorsabb módszerrel töltjük fel az előbb leírtak alapján a mérőt, akkor az áldozat rövid időre összeomlik. Ilyenkor mindent bele módon lehet a legjobban sebezni a dögöket, jól felkészülten fél perc alatt le lehet bontani az átlagos kóborolókat.
A Final Fantasy VII titkos karakterei időhiány miatt majdnem a vágószobában végezték. A fejesek kérték a csapat ritkítását, mert szerintük túl terjengős volt a történet, de a designereknek nem volt szívük megválni senkitől. Yuffie és Vincent opcionálisan felvehető szereplők maradtak végül, nem tűnnek fel egyetlen átvezető videóban sem, az ő történetük mellékküldetésekben bontakozik ki. Emellett simán el is lehetett hagyni őket, ha nem figyelt eléggé az ember.
A Final Fantasy VII Remake szórakoztatóan illesztette be Yuffie-t az őt megillető helyre, a folytatásban is szuper, most pedig Vincent tündökölhet a Rebirth-ben, de egyelőre nem játszható hősként. A trilógia záróakkordjában biztosan, vagy egy, az INTERmissionhöz hasonló kiegészítőben esetleg hamarabb megismerhetjük őkelmét.
A Final Fantasy VII Rebirth igencsak fel lett töltve tartalommal. Kapunk egy kártyás játékot, amelyhez minden legyőzött ellenfél után új lapot kapunk, de a boltból is vehetünk párat, vagy cserélhetjük a pontjainkat később díjakra. Ez egy egyszerű, de taktikát igénylő minijáték, amellyel pár órát eltölthetünk majd. A Final Fantasy VIII és Final Fantasy IX után végre ez a fantázia is kapott egy dedikált, kártyás-gyűjtögetős játékot. Ez végigkíséri az egész történetet, minden helyszínen járathatjuk a lapokat, és bajnokságokra is beülhetünk, amiket még a sztoriba is ügyesen belecsempészett a rendező. Egy nagyon szórakoztató ritmusjáték is helyett kapott a programban, ahol Cloud vagy Tifa mutathatja meg, mekkora zongoravirtuóz. Ez volt a legjobb újdonság, ami elvarázsolt, hiszen csodaszép zenéket játszhatunk el, ebből lehetett volna jóval több is benne.
A tengerparti városkába érve is akadnak meglepetések, de a szórakoztatás céljából létrehozott vidámparkba van az igazi minijáték-dömping. A mellékküldetések se unalmasak, a Final Fantasy XVI után valódi felüdülésként hatottak, hogy nem fájó lábú embereknek kellett gyógyszert szerezni, vagy A-ból B-be futkorászni. Ezért is nehéz haladni, mert simán feltarthat 1-2 órára mindig valami, de ezek kellemes órák, sosem éreztem rablásnak vagy mesterséges időhúzásnak.
Eredetileg a Final Fantasy VII lett volna a Super Nintendóra szánt utolsó 2D-s kaland. Egyszerre fejlesztették a szintén zseniális Chrono Triggerrel, de az sürgetőbbnek bizonyult. Ahogy telt az idő és bele tudtak jobban kezdeni az FFVII-be, már biztossá vált a 3D-s vonal. A Sony eredetileg a Nintendónak szánta a CD-s konzolját, de a megrendelő kihátrált a buliból. A többi már történelem, a Final Fantasy név eggyé vált a PlayStation branddel, és mit ad az ég, a mostani Final Fantasy VII trilógia konzolon most is PlayStation-exluzív cím marad.
A térkép jó és használható, ha aktiváljuk a tornyokat, minden fontosabb dolgot megjelölnek számunkra. Most sem maradnak el az olyan FF-védjegyek a madarak mellett, mint a mogok, léghajók és idézhető lények, de utóbbiak lehívása csak az elnyújtott harcok vagy főellenségek ellen lesznek érdekesek. A demo, az FFVII Remake, a DLC vagy a Crisis Core előzményszoftver mentése alapján további tárgyak és idézhető lények lesznek a jutalmunk. Nem életbevágók, de kedves gesztus.
A Final Fantasy VII Rebirth egy nagyon hangulatos, érdekes, és felfedezésben bővelkedő alkotás. Negatívumokat nem is tudnék róla mondani, mert hibával nem találkoztam, ami pedig kényelmetlen volt eleinte, az nagyon hamar megszokható lett. Ez főként a japán játékokra jellemző dolgokból ered, szóval tényleg semmi extra. Erre a játékra megérte várni, tiszta szívvel ajánlom az RPG-kkel ismerkedőknek is. Amit 20+ éve még hihetetlennek tartottunk volna, mára valósággá vált – köszönöm az alkotóknak, hogy elhozták ezt a csodát.
