Ha jól számolom, ez már a negyedik Strategic Command játék, amit tesztelek, és a harmadik, ami az „új”, mára amúgy már elég koros motort használja – mindezt úgy, hogy a World at Warról és a War in Europe-ról nem is írtunk. Ennek megfelelően, ha valaki a teljes csomagot be szeretné húzni a klasszikus részekkel is együtt, forintban bőven hatszámjegyű összegre kell számítania (bár épp van akció, de azért így is elég sok pénzről beszélünk). Annyira nem bánom a dolgot, hiszen az SC-sorozat számomra zsinórmérték volt a softcore-stratégiák piacán.

Persze nem érintett senkit sem túl nagy meglepetésként, hogy a széria új játéka a csendes-óceáni hadszínteret dolgozza fel, hiszen a War in Europe után már csak ez volt a hiányzó pont, hogy teljes legyen a kép. Kérdés persze, hogy ha már van egy, az egész világot lefedő World at Warunk, akkor minek külön játék a Távol-Keletnek – a kérdés annyira magától értetődő volt, hogy a Steam-fórumon külön kiemelt topikban foglalkoztak a fejlesztők a kérdéssel. Nos, az, hogy az Indokínában állomásozó francia erők immáron partizánakcióban kezdhetnek a megszálló japánok ellen, talán önmagában kevés lenne a közel 40 eurós árcímkéhez, szerencsére azonban bőven akad egyéb újdonság is.
Először is kapunk hat új kampányt, amelyek a háború különböző döntő pillanataiban (vagy inkább azok előtt) adják kezünkbe az irányítást. A legkorábbi a Khalkhin Gol körül lezajlott, mára szinte teljesen elfeledett 1939-es japán-szovjet határincidens, amelyet első menetből megnyertem japánként és szovjetként is, míg az utolsó az 1945-ös szovjet mandzsúriai hadjárat, amely a hírhedt Kwantung-hadsereg teljes összeomlásával végződött. A kettő között természetesen kapunk egy teljes hadjáratot is Pearl Harbortól kezdve, illetve a maradék három a hollywoodi produkciókban sokszor megénekelt Ivo Dzsima-i, salamon-szigeteki, illetve mariana-szigeteki harcokat dolgozza fel.

Számos egyéb finomítás is bekerült, amivel sokkal életszerűbb lett a csendes-óceáni hadszíntér, mint a World at Warban. Ilyen például, hogy minden sziget kapott repteret (a közepes hatótávolságú bombázóink legnagyobb örömére), nincsenek nagy hatótávolságú patraszálló csapatok (Long Range Amphibious Transports), így kénytelen vagyunk lemásolni a Békaugrás-hadműveletet, azaz szigetről szigetre kell haladnunk. Kína immár nem csak homogén entitás, hanem a valóságnak megfelelően több ura is van, Ausztrália immár major power, és persze kaptunk rengeteg különleges eseményt, amivel menet közben is megváltozhatnak a győzelmi feltételek, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Szupernek találtam, hogy mindenütt korhű földrajzi neveket használ a játék, így a Rejtő-könyvekből is jól ismert helyszínekkel találkozhatunk (Andamán-szigeten, Rangoon, Burma stb.).
Természetesen ismét mindenre kiterjedő kézikönyvet kapunk, ám bármelyik előző rész ismeretével bátran belevághatunk a játékba. Amit viszont mindenképp elő kell vennünk, legalább a „nagy” hadjáratnál, az a Strategy Guide, ugyanis ahogy már megszokhattunk, minden egyes kampányban kicsit testre vannak szabva az egységek az élethűség fokozás érdekében. Na meg persze elsőre kicsit tanácstalan lehet az ember, hogy mi is a teendő.

Ahogy szerintem lejött, nekem a Strategic Command WWII: War in the Pacific is nagyon tetszett, még ha így sokadjára már okvetlenül felmerül a kérdés, hogy nem-e annak a bizonyos rókának és bőrének többszöri (hatodik!) lehúzásáról van szó – a válasz kétségtelenül igen, ez simán lehetett volna feleennyiért DLC a World at Warhoz. Ettől függetlenül a játék továbbra is szórakoztató, viszont most tényleg tanácstalan vagyok, hogy milyen korszakba kalauzolhat majd el minket a következő Strategic Command epizód.