Majdnem 10 évvel ezelőtt értekezett gregmerch barátom a Wii U egyik gyöngyszeméről, a Xenoblade Chronicles X-ről. A nem túl acélos hardverrel megáldott konzolból elképesztő, mit tudott kihozni a Monolith Soft: a mai napig az egyik legjobb sci-fi JRPG-címnek számít, csak épp komoly korlátot jelent, hogy egy bukott rendszeren létezett csak – eddig. A Switch szerencsére rendkívül sikeres konzol – valahol elvárt volt, hogy egy ilyen remek játékot így vagy úgy, de elhozzon a Nintendo ide is. És most itt van, és szerencsére nem egy szimpla portot kaptunk, hanem egy remastert – lássuk, hogy sikerült!
Ahhoz képest, hogy egy elég régi játékról van szó, nem nyúltak a japánok a megjelenéshez túlzottan. Persze egy remaster esetében ez nem is elvárt, de első pillantásra olyan sok dolog nem változott – aztán csak feltűnik, hogy mégis más lett kicsit minden. A bevilágítás, a nagyobb látótávolság, a kicsit fazonigazított karakterek mind-mind mutatják, hogy a készítők tudták, mihez érdemes hozzányúlni úgy, hogy az eredeti hangulat megmaradjon. Mindezt elég stabil 30 fps-sel képes magából kipréselni ez a gyösz kis hardver, mind a kezünkben tartva, mind dokkolva. Némi bővítést is kapott a játék: a történet valamivel hosszabb lett, ehhez tartozóan egy új területet is bejárhatunk, valamint két új társat is verbuválhatunk a csapatunkba. A felhasználói felület is kapott egy kis frissítést, egyértelműbb lett, mi merre a térkép bújása nélkül is – már-már túlzsúfoltnak ha az eredeti mellett (de persze nem az).
A játékmechanika is kapott némi ráncfelvarrást – talán a legfontosabb az, hogy az épp nem használt karakterek is fejlődnek a háttérben, így nem kell folyamatosan csereberélni mindenkit, hogy szinten legyen, ha szükség van rá. A küldetések szerkezetét is kicsit megpiszkálták, kevesebb oda-vissza rohangálás van már; valamint a megszerzett ruhák is végleg nálunk maradnak (illetve ha a statisztikái tetszenek, de a fazonja nem, meg lehet változtatni az utóbbit nekünk tetszőre).
Ami sajnos megmaradt, az a bosszantó pop-in, azaz mászkálás közben egyszer csak materializálódik előttünk alig pár méterre valami: ha szerencsénk van, ember vagy nagy skell, kevésbé szerencsés esetben Mira faunájának egy kevésbé barátságos része. Bosszantó, de hát tökéletes játék nem létezik, ugyebár – és ennél nagyobb baja objektíve szerencsére nincs. Azzal nem feltétlen értek egyet elhunyt barátommal, hogy a zenéje rossz lenne – igen, meglehetősen japán, de szerintem pont jól áll neki. A szinkron meg olyan, amilyen: a JRPG műfajon belül tökéletesen megállja a helyét, és el kell fogadni, ez ilyen.
Szintén kritikát kapott anno gregmerchtől az oktatás szűkszavúsága – itt a Monolith Soft azt a megoldást kínálja erre a hiányosságra, hogy a játék kapott egy beépített kódexet, amely a háttér és a világ ismertetésén túl egy kazal tippel és magyarázattal is ellátja a játékost magát a játékot illetően. Nem mondanám tökéletesnek, de megteszi így is.
Nem minden játék öregszik jól, és a remasterelés sem csodafegyver. Itt az alapanyag egy igazi gyöngyszem volt, és szerencsére a modernizáló műtét is remekül sikerült: ahogy az eredeti Xenoblade Chronicles X, úgy a Definitive Edition is egy kiváló hattyúdala lett egy leköszönőfélben lévő konzolnak. És ki tudja – talán kapunk egy teljesítményfokozó patchet/kiegészítést Nintendo Switch 2-re. (Dinónak meg külön köszönöm, hogy a barátom örökségéből ezt is továbbvihettem.)
