Habár úgy volt, hogy csak egy hónapot kell várni a Lost Records: Bloom & Rage második, befejező etapjára, mégis kettő lett a végén. Persze okkal, hiszen a Don’t Nod azzal az el nem hanyagolható ténnyel támogatta meg a csúszást, hogy szeretnének minél stabilabb játékélményt prezentálni. Belefért? Bele! Ha belegondolunk, anno a Life is Strange esetében eleve ennyi telt el a részek között, a második szériában meg akár a duplája is. Közben azért zajlott az élet (és igen, néha furán).
Legutóbb ott hagytuk abba, hogy egy vad punkkoncertet csaptak a csajok, de ugye azért történt valami más is. Azt gondolnám, hogy egy játék második részéről szóló cikket csak olyanok olvasnak, akik játszották az elsőt (vagy akár a másodikat is, hiszen mi is a megjelenéskor kaptuk kézhez), de nagyobb spoilereket ennek ellenére sem szeretnék durrogtatni. Maradjunk tehát abban, hogy az ismert okok miatt a folytatás Kat körül forog.
A szereplőket és a helyszínt sem kell bemutatni már, mégis ugyanolyan lassacskán indul be a sztori. Persze a dolog abszolút érthető, hiszen mégiscsak olyan súlya volt annak, ami történt, hogy ezek után mindenkinek össze kell szednie magát. Persze a végére aztán beindul a dolog és visszatérünk az erdő mélyére is, ahol a korábban megpendített misztikus szál is folytatásra lel.
Semmiképpen nem negatívumnak szánom, de nagyjából kiszámítható az, ami történik a Tape 2-ben. A Lost Records: Bloom & Rage igazi ereje tehát továbbra is a prezentációban keresendő inkább – hihetőek és élők a karakterek, érdekesek a párbeszédek, és ha nagyjából sejti is az ember, hová ér el a történet, élvezettel adja át magát ennek a játékos. A második etap nem tartalmaz giga meglepetéseket helyszínek terén sem (a korábbiak mellett azért pár új részére is eljutunk Velvet Cove-nak), ahogy a hossz is egy icipicit rövidebb (nagyjából 3-4 óra alatt letudható).
Amit viszont észre lehet venni, hogy talán kevésbé van erőltetve a kamerázgatás (egyrészt letudtuk korábban, másrészt a történések is alátámasztják). Lehetőségünk viszont a sztori elágaztatására annál inkább akad, vagy pontosabban most érnek be igazán a korábbi választásaink. Pláne a végkifejlet lehet sokféle, ezt a stáblista utáni elemzős részben (miszerint a játékosok hány százaléka döntött hozzánk hasonlóan) tudjuk csak meg igazán. Ennek kapcsán, ha valaki nagyon belezúgott a sztoriba, több végigjátszásra is kap okot.
Be kell valljam, egy icipicit többet vártam a Lost Records: Bloom & Rage egészétől, de semmiképp sem vagyok elégedetlen. Ennek a játéknak ahogy fentebb is írtam, inkább az elmesélése, ami különleges, egyszerűen jó átélni együtt a szereplőkkel és nem feltétlenül a világmegváltó sztorit várni. Egy nagyszerű korképet kapunk, hiteles és izgalmas szereplőkkel, valamint egy csöppnyi, a korszakra is jellemző misztikummal (talán nem véletlenül akadnak X-akták utalások). A folytatás lehetőségét én nem nagyon érzem (habár jó pár durva alapszitut sikerült már megoldani a mozizás történetében). Nem is csak a történet alakulása miatt, hanem szerencsére a Don’t Nod nem az a csapat, aki ne tudna valami eredetivel előállni, még ha történetesen a Lost Records brandet esetleg meg is tartják.
