Alig pár hónapja jött ki a legfrissebb Life is Strange, és máris itt az újabb. Akarom mondani... az újabb Don’t Nod játék. Mint ismert, a francia-kanadai cég négy éve függetlenedett, és már nem a Square-Enix adja ki játékaikat, a jól ismert sorozatuk joga meg ottmaradt a japánoknál. A Tencenttől érkező zsák pénz viszont elég volt arra, hogy új IP-be fogjanak, s mivel a tehetség azért maradt házon belül, sikeresen vették az akadályt.
Valószínűleg azonban nem maradt harag sem a régi kiadóval, sem a társfejlesztő Deck Nine-nal (akik átvették a stafétát a Life is Strange-nél), ugyanis amikor pár rajongó támadni kezdte a legutóbbi részt megjelenés előtt annak rendhagyó fordulatai miatt, maga Michel Koch, a sorozat szellemi atyja csapott az asztalra, hogy tessék megvárni a végeredményt és utána ítélkezni (s bizony igaza volt, egyáltalán nem rossz a Double Exposure). Ráadásul még a saját, új játékukat is csúsztatták, s habár nem vagyok meggyőződve, hogy pusztán baráti jó szándékból (azt nyilatkozták, hogy nem szeretnének konkurenciát állítani), azért ez nemes gesztus mindenképp.
A Lost Records: Bloom & Rage szerkezetét tekintve szokatlan öszvér – két részre szakajtották, tehát se nem sorozat, mint a Life is Strange főcsapásának első két része volt, se nem egy konkrét játék, mint az örökség további epizódjai. Hogy a különös taktikának mi is az értelme, azt hamarosan majd megtudjuk, mert a folytatás április közepén érkezik (eredetileg márciusban jelent volna meg, de kis időre volt még szükségük a fejlesztőknek). Most még azonban csak a Tape 1 történéseiről tudunk mesélni.
A két síkon játszódó események középpontjában Swann, a nagyon félénk, kicsi molett, szeplős, vöröshajú lány áll. Az 1995-ös nyarat felidéző múlt azt festi le, ahogy végre barátokra lel, pár hasonlóan furcsa lány képében. Autumn, Nora és Kat igazi testvéri köteléket jelentenek neki, így a Velvet Cove nevű fiktív amerikai kisvárosban történtekre szívesen emlékszik vissza, egészen egy bizonyos pontig. Történik ugyanis valami nagyon furcsa, amire a lányok nem is emlékeznek, de volt olyannyira durva, hogy megegyezzenek: soha nem találkoznak többé és nem is bolygatják a múltat.
Persze a fogadalmak arra valók, hogy megszegjék őket – 27 esztendő elteltével egy váratlanul előkerült csomag hozzá őket újra össze. A kisváros egyik legendás pontján, A Kék Lucfenyő nevű bárban találkoznak s idézik fel a múltat – mi meg ebben a hektikus, egymásba csavarodó és váltakozó formátumban ismerjük meg a történet részleteit. Azt kell mondjam, hogy a felvezetés igencsak lassúra sikeredett, de ez jót is jelent. Van időnk megismerni a négy fiatalt, akik abszolút nem sablonosak vagy mesterkéltek, és mindannyian egyéniségek a maguk módján. A párbeszédek életszerűek és érdekesek, ha valamiben nagyon jó a Don’t Nod (és ami kicsit hiányzott az újabb Life is Strange-ekből), az pont ez.
A történések viszont kimerülnek olyan életképekben, mint a csajok punkbandájának gyakorlása az egyik családi garázsban, vagy egy misztikus erdei kunyhó megtalálása az erdő közepén. Közben persze rengeteg dumálás akad a tinédzserkor jellemző problémáival, no meg egy kis misztikum. Valahol olyan az egész, mintha a Stranger Things és az Állj mellém! speciális elegyét kapnánk meg. A sztori mondjuk kicsit lineárisabb is, mint az elődsorozatban, de a készítők ezúttal máshová is helyezték a hangsúlyt. Vannak ugyanis új játékmechanikák.
Az egyik, hogy Swann – mivel eléggé szereti a filmeket – szinte folyamatosan felvételeket gyárt VHS-kamerájával. Ez persze nekünk is feladatot ad, rengeteg filmecskét rögzíthetünk és szerkeszthetünk össze. Kezdve egy házi videokliptől, a kedvenc macsekunkról készült montázson át akár a természetben előforduló madarakról szóló kis etűdökig. Mindezeket nem elég rögzíteni, még az „összevágással” is akad feladat. Amiről viszont még szólni illik, az a dialógusrendszer. Természetesen megmaradt a szokásos, korábbi stílus és a választások, amelyeknek következménye van, de egyszerre akár több is jöhet belőlük, amelyek egy idő után el is tűnnek, így abszolút rajtunk múlik, melyiket mondatjuk ki Swannal, vagy akár maradunk csendben (mert azt is lehet). Kicsit izgalmasabb, életszerűbb és változatosabb így a dolog.
Zeneileg sem lehet a Lost Records: Bloom & Rage mellett elmenni, s ugyan ha ezúttal nem is sikerült kimagaslót alkotni, a hangulatot nagyon is megalapozzák a felcsendülő dallamok. Remekül illenek ehhez a felnőttéválós sztorihoz, és még azt is némiképp feledtetik, hogy van olyan része is a játéknak, amit szívesen felednénk. Ez pedig az Unreal motorra jellemző kései textúrakipakolás/-megjelenés. Időnként olyan akut a helyzet, hogy Autumn pulcsija a szemünk láttára tisztul ki egy hatalmas pacából két-három lépésben. Sajnos ki is zökkenti a játékost az immerzióból, de nyilván az sem kellemes, hogy a történet természetesen (?) cliffhangerrel zárul. Szerencsére nincs messze a folytatás, és addig talán a technikai gondok is foltozásra kerülhetnek a Tape 2 érkeztére.
