Fura helyzet, amikor van egy nagyszerűen sikerült játék, amellyel egy új stúdió leteszi a névjegyét, majd ilyen vagy olyan okokból a folytatást már nem ők készíthetik el. Emlékezhetünk, jó példa volt erre a Crytek és a Far Cry, de ide sorolhatjuk nyugodtan a Techlandet és a Dead Islandet. Illetve megemlíthetjük immár a Tarsier Studiost és a Little Nightmares franchise-t is. Utóbbiból az első és második részt is az eredeti fejlesztőgárda készítette el 2017-ben és 2021-ben. Ám aztán a stúdiót felvásárolta az Embracer Group (csoda, hogy még egyáltalán létezhetnek...), míg a franchise jogai a Bandai Namcónál maradtak. A Tarsier Studios így most egy vadonatúj IP-n dolgozik, ez lesz a Reanimal, amely azért az eddig látottak alapján nem esik olyan nagyon messze a fájától. A Namco pedig a Little Nightmares III-at a horror vonalon talán legmegbízhatóbbnak mondható stúdiójára bízta: a Supermassive Gamesre.
Kicsit szkeptikus voltam, ám a teszt során a legtöbb kétségem elillant.
A döntés annak fényében érthető, hogy horror terén a stúdió tényleg elég biztos pontnak mondható, másfelől viszont eddig még csak hasonló játékot sem készítettek. Hiszen jellemzően csak TPS-nézetű jumpscare horrorokat köszönhetünk nekik, mint az Until Dawn, a The Quarry vagy a The Dark Pictures Anthology játékai. A Little Nightmares azonban eredendően egészen más vonalon mozog, itt minimális hatása van csupán az olcsó ijesztgetésnek, annál nagyobb viszont az atmoszférának és az azzal való játszadozásnak. Ezek fényében én a magam részéről kicsit szkeptikus voltam a Little Nightmares III kapcsán, ám a teszt során a legtöbb kétségem elillant.
A Little Nightmares sosem az igazán részletesen kidolgozott történetével lopta be magát a horrorrajongók szívébe. Ha meg kéne mondanom, hogy pontosan miről szólt az első két rész, akkor kb. annyit tudnék mondani, hogy egy kis fickóval kellett elmenekülnünk egy szürreális világból, ahol minden nagyobb volt mint ő, és minden vadászott rá. Pedig jóval több lapul a játékok világa mögött, mint amit elsőre lát az ember. Ez megmaradt a harmadik részre is, amely új szereplők nem kevésbé nyomasztó és hátborzongató kalandjait meséli el.
Ezúttal nem egy, hanem két hős kalandjaiba csöppenünk.
Ami már a legelső pillanatban feltűnhet az embernek, hogy az első két résszel szemben ezúttal nem egy, hanem két hős kalandjaiba csöppenünk. Ők Low és Alone, akik közül valójában inkább Low a központi figura. Low egy színesbőrű kisfiú, akinek az arcát (alapesetben) fehér varjúálarc takarja el. Mindenhová egy kis íjjal megy, és valójában hosszú ideje a The Spiral nevű helyen él. Alone-ról sokkal kevesebbet tudni, ami viszont biztos, hogy egy villáskulcsot hurcol magával, vörös haja van, de az arcát neki is maszk fedi.
Low és Alone mindketten a The Spiralben élnek, amely csak egy része a kizárólag álmokon keresztül elérhető titokzatos Nowhere-nek. A Nowhere ugyanilyen részei a The Maw és a Pale City, amelyek az első és második játékok helyszínei voltak. A The Spiral nem sokban különbözik ezektől, ugyanolyan groteszk lakói vannak, akik bár nyomokban emlékeztetnek az emberekre, gyakran egészen kifacsart torzói csak azoknak, illetve képességeik és legfőképp agresszivitásuk emberfelettiek. Ebben a furcsa társadalomban a gyerekek a legkisebb teremtmények, a lakók bár egymást sem kímélik, elsősorban rájuk vadásznak. Nem csoda, hogy Low és Alone is próbálják megtalálni a kiutat a Nowhere-ből, ám ez nem egyszerű feladat. Low rájön, hogy tükrökön keresztül képes helyszínek között közlekedni, ám a lakók gyűlölik a tükröket, ezért igyekeznek azokat mind elpusztítani.
A játék legelején is egy törött tükör előtt gubbasztva találjuk Low-t és Alone-t. Ha egyedül játszunk, akkor eldönthetjük, melyiküket szeretnénk irányítani, a másikat pedig több-kevesebb sikerrel az MI fogja vezérelni. Mint említettem már, Low egy íjjal, míg Alone egy villáskulccsal van felszerelkezve, ennek jelentősége is van. Mivel az egész játékban a legnagyobb... mit szépítsük, kvázi az egyetlen igazi újítás a kooperatív mód, így a két szereplő képességei is mások. Low képes íjával köteleket ellőni vagy elérhetetlen helyen lévő gombokat megnyomni, míg Alone a villáskulccsal kapcsolókat működtetni, illetve bizonyos dolgokat összetörni. A fejtörők egy része épp kettejük képességeinek kombinálására épül, de véleményem szerint nem eléggé; sokkal jobban kihangsúlyozhatták volna a készítők ezt a játékelemet. Olykor még harcokra is sor kerül, ilyenkor előbb Low íjával meggyengíti az adott ellenséget (jellemzően bogarak vagy a szereplők méreteihez hasonló lények), míg Alone egy jól célzott csapással végez vele.
Sajnos itt mindjárt ki is ütközik a játék egyik legnagyobb gyengesége, az irányítás. A célzás, mint olyan, piszok nehéz a játékban, köszönhetően az oldalnézetes irányításnak. Rengetegszer előfordult, hogy egyszerűen egy vékony palló mellé ugrottam és lezuhantam, pedig a kamera perspektívája alapján pont ott álltam előtte. Ugyanígy harcok közben sem mindig sikerült oda ütni a villáskulccsal, ahová a kép alapján gondoltam volna. Bosszantó ez, mert feleslegesen növeli az egyébként is jelen lévő trial and error számát.
Muszáj még megemlítenem, hogy a játék meglehetősen következetlen, amennyiben egyedül játszunk. Ilyenkor ugye a másik karaktert az MI irányítja, aki többnyire jól teszi a dolgát, hűségesen követ, ahol pedig szükség van kooperációra, ott tudja, hova álljon, mit tegyen. Ugyanakkor többször tapasztaltam, hogy a lopakodós részeknél, ahol el kell kerülni egy rémség figyelmét, az MI irányította társunkra ez nem érvényes. Ha én sétáltam ki az ellenség orra elé, azonnal elkapott, ha viszont az MI irányította társam, rá mindig fittyet hányt az ellenség. Ez illúzióromboló, ugyanakkor elnézve az MI gyakran lassúcska észjárást, talán inkább szerencse. Roppant bosszantó lenne még amiatt is állandóan trial and errorozni, mert az MI bénázik...
A Supermassive Games abszolút képes volt megugrani azt a piszok magas lécet, amit a Tarsier Studios állított az első két résszel.
Ha említettem a játék legnagyobb gyengeségét, akkor itt most illik megemlítenem a legnagyobb erősségét. És ez pont az az atmoszféra, amitől a teszt előtt a leginkább tartottam. Bizony a Supermassive Games abszolút képes volt megugrani azt a piszok magas lécet, amit a Tarsier Studios állított az első két résszel. Nagyon eltalálták a The Spiral világát, a pályákat és a helyszíneket, de legfőképp a karaktereket. Oké, valamennyire hozott anyagból dolgoztak, mert elődeik durván erős alapokat hagytak rájuk. De azért így is meg kellett teremteniük a pókszerű asszonyt, a lábatlan bábut és az óriáscsecsemőt. Márpedig a The Spiral lakói közel ugyanolyan nyomasztóak és hátborzongatóak, mint az első két rész szörnyszülöttei. A groteszkség itt is végig jelen van, az embernek pusztán attól összeszorul a gyomra, hogy teljesen eseménytelen pályákon és helyszíneken halad keresztül. A helyszínek egyébként egész változatosak a necropolistól a cukorkagyáron keresztül egészen a karneválig. Mindenhol van valamilyen fő rémség, amely a pálya jelentős részén keresztül üldöz minket. És bizony egyiktől sem lesznek szép álmaink...
A játék látványvilágáért már az Unreal Engine 5 felel, és azt kell mondanom, hogy ezúttal remekül teszi a dolgát. Egyfelől a gépigény elfogadható, nincs hosszú percekig tartó shader compilation, illetve a töltési idők is rövidek. A látványvilág hozza azt, amit a franchise-tól már megszokhattunk, ugyanolyan komor, gyomorforgató és lélekölő az egész. Nem tudom, mennyire volt megkötve a stúdió keze e téren, de összességében abszolút elégedettek lehetünk a végeredménnyel, nem okoztak csalódást. De ez általánosságban az egész játékról elmondható.
Mint a bevezetőben említettem, nekem voltak fenntartásaim a fejlesztőváltás miatt, ám a teszt során tényleg sikerült meggyőznie a Little Nightmares III-nak. Közel ugyanolyan jó lett, mint az első két rész. Akár azt is mondhatnánk, hogy a Supermassive Games eddigi legjobb játéka, habár ez azért erősen szubjektív dolog. Persze nem hibátlan, akadnak apróbb grafikai vagy játékmenetbeli bakik, az irányítás említett nehézségei, illetve felróhatjuk még neki, hogy a kooperatív módon kívül igazán nagy újítást nem hozott. Vagyis az új stúdió amolyan biztonsági játékot játszott, de bejött neki. Nekem pedig a Little Nightmares III jött be, de szerintem a rajongók többségének is be fog.
