Swery és Suda51 a szürrealista, elvont játékok mesterei. Előbbi a Deadly Premonition játékokkal, utóbbi olyan legendás alkotásokkal, mint a No More Heroes trilógia, a Lollipop Chainsaw, illetve a Killer is Dead írta be magát kitörölhetetlenül a játéktörténelembe. Így amikor pár éve felmerült, hogy a két úriember együtt fog működni egy új játékon, az viszonylag gyorsan vált olyan „power projectté” a rajongók szemében, mint két generációval korábban a Shadows of the Damned volt Shinji Mikami, Suda51 és Akira Yamaoka között.
Sajnos anno a Shadows sem váltotta be teljesen az elvárásokat – ennek ellenére egy kifejezetten szórakoztató kultjáték lett –, ez pedig ugyanígy igaz a Hotel Barcelonára is. Egy végletekig túltolt, popkulturális utalásokkal és paródiákkal megfűszerezett roguelite akció-platformerjátékról van szó, amelynek kezdetén hősünk, Justine csak egy nagymenő kormányügynököt próbál elszállítani aktuális bevetésének helyszínére, amikor balesetet szenvednek. Ő marad az egyetlen túlélő, aki csapdába esik célpontjuk, egy természetfeletti képességekkel megáldott boszorkány székhelyén, a címbéli Hotel Barcelonában, amely egyben Amerika legelvetemültebb sorozatgyilkosainak tanyája, és ahol képtelenség meghalni, amíg az azt üzemeltető boszorkány életben van.
Justine szerencsére rendelkezik egy titokzatos szövetségessel, a Dr. Carnival névre hallgató sorozatgyilkos lelkével, amely összeforrt a sajátjával, és lehetővé teszi számára, hogy igen komoly esélyekkel szálljon szembe a szálloda szobáinak lakóival, és ikonikus horrorfilmes karakterekről mintázott illusztrisabb vendégeivel. Minden nap kezdetén eldönthetjük, hogy a hotel melyik, már megnyitott régiójában kezdjük utunkat, ahol végig kell kaszabolnunk magunkat szobák során egészen a főellenfélig, minden szobában újabb és újabb bónuszokat begyűjtve Justine számára. A szobák felépítése ugyan nem változik, ám az, hogy azok épp milyen bónuszt adnak, illetve bennük mennyi, milyen és mennyire erős ellenféllel kell megküzdenünk, illetve Justine milyen extra kihívásokkal és esetleges bónuszokkal indul útra, minden egyes nekifutással változnak, és függenek olyan tényezőktől is, mint az aktuális próbálkozás során a napszak, illetve az időjárás.
A játék a receptet még egy extra mechanikával bolondítja meg a fantomok formájában. Ha már sokadjára futunk neki az adott pályaszakasznak, és legutóbb abban a zónában fejeztük be próbálkozásunkat, mellénk szegődik előző énünk, amely egyfajta felvételként ugyanazokat a szobákat járja be, és ugyanazokat a támadásokat hajtja végre, mint ahogy azt legutóbb tettük. Támadásai azonban az aktuális ellenfeleket is sebzik, így ha legutóbb egy kifejezetten erős buildet hoztunk létre, akivel messzire jutottunk, az jelentős mértékben megkönnyítheti az aktuális próbálkozást is. Azonban a dolognak van egy árnyoldala, ugyanis hacsak nem kapcsoljuk ki ezt a lehetőséget a beállítások között, a játék egy pontján túl soulslike játékokhoz hasonlóan más játékosok fantomjai is megszállhatják a játékunkat, ellenséges szándékokkal – és akár igen jelentős fejlettségi különbségekkel.
Ha legyűrjük a soron következő főellenfelet, dönthetünk: vagy az addigi bónuszaink birtokában megyünk tovább a hotel következő zónájába, vagy visszatérünk szobánkba fejleszteni alaptulajdonságainkat, perkjeinket, és mind közelharci, mind távolsági fegyvereinket a zsákmányból. Ez azért különösen fontos, mert bizonyos loottípusok elvesznek az egyes nekifutások között (csak úgy tudjuk egyre nagyobb részüket megőrizni, ahogy sorban likvidáljuk a főellenfeleket), a fejlesztések egy része pedig igen komoly erőforrásokat igényel. Ezekre pedig szükség van, ugyanis hiába nyílnak meg egészen kellemes tempóban új játékelemek, azokat nem árt felturbózni kissé, hogy igazán komoly harctéri tényezőt is jelentsenek. Hiába kapunk például egy, az ellenfelek vérével feltölthető, extra erős rage támadást, ha a szóban forgó testnedv eleinte elég lassan gyűlik, és viszonylag könnyen el is veszíthetjük a már megszerzett mennyiséget.
A történet előrehaladtával átvezető jelenetek mellett a hubként szolgáló szállodai lobbyban is egyre több lehetőség válik elérhetővé, a játék pedig az első végigjátszással sem ér véget. New Game+ módja új kihívás mellett extra tartalmakat is tartogat (amelyek egy részéről sajnos a megjelenést követően kiderült, hogy MI-generáltak, a negatív visszhang következtében pedig a készítők megfogadták, hogy ezeket a közeljövőben mindenképp lecserélik).
A koncepció jó – a probléma a megvalósítással van. Bármennyire is motivált a tesztelés során Suda51 és Swery letagadhatatlan stílusa az elvont, bizarr karakterekkel, humorral, maga a játékmenet sajnos aránytalanul nehézkesnek és frusztrálónak bizonyult. Justine-t egyszerűen nehéz irányítani, bizonyos mozdulatai nem megszakíthatóak az animációi során, mozdulatai pontatlanok. Végig olyan érzésem volt, mintha valamilyen komoly baj lenne a kontrollerrel, és késleltetve, illetve pontatlanul lenne érzékelve az inputom.
A játék emellett minimális támpontot ad csak a tisztes mennyiségű mechanika értelmezéséhez, aminek következtében gyakran nem értettem, mi miért történik, például az egyik nekfutást miért kezdtem úgy, hogy Justine kétszer akkora volt, mint általában, és miért vagy épp miért nem kaptam külön teljesítendő kihívásokat az egyes szobákban. Abban egy percig sem kételkedtem, hogy a játék jutalmazni fogja a kitartásomat, és bőségesen akad még megnyitható tartalom, ha kitartó vagyok – de a fenti hibák következtében gyakran elbizonytalanodtam, hogy azok biztosan megérik-e a vesződést ezekkel a mechanikákkal. És bár a látványvilág kellemes, a teljesítménybeli problémákat, amelyek miatt végül lejjebb is kellett vennem az alapértelmezett beállításokból, egyáltalán nem indokolja.
Nem kételkedek benne, hogy a két úriember többi játékához hasonlóan a Hotel Barcelona is kultjátékká fog válni, megtalálja a maga közönségét, de engem ez most valahogy elveszített. A bizarr stílus és a hangulat ezúttal nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy a játékmenet problémáit és nehézségeit is lenyeljem vele.
