Az első digitálisan megvásárolt játékaim közé tartozott a PixelJunk sorozatból a tower defense stílusú Pixeljunk Monsters. A Q-Games ezek után nálam akkora bizalmat élvezett, hogy szinte minden játékukra lecsaptam, és sokórányi változatos élményt élhettem át általuk. 2009-ben az Eden alcímre hallgató alkotásuk volt az egyik kedvencem, amelyet a zeneszerző, Baiyon nem kevés munkával tett felejthetetlenné. Talán a program nehézsége és az a játékmenetben érzékelhető nyomás tette még különlegesebbé számomra, amit sokan kritizáltak benne. Most, az eredeti megjelenése után sok évvel érkezett meg a folytatás, amelyet nem kevés lelkesedéssel vártam.
A PixelJunk Eden egy pszichedelikus élmény, ahol a vibráló képi világ folyamatosan változik, ahogy haladunk benne. Ehhez társul az egyre teljesebbé váló zene. Piciny lényeinkkel ugrálva, pörögve fogjuk kivirágoztatni a kerteknek nevezett pályákat. Az első résszel ellentétben most a randomizálásnak szentelték az egész stuffot, így minden küldetés egy vagy több véletlenszerűen kisorsolt kertben fog zajlani. Eltérő képi világuk és zenéik gondoskodnak a változatosságról, viszont sokat kell játszani majd az újabb szintek feloldásához, amiből összesen 10 van.
Belépve az adott kertbe egy spectra nevű dolog megtalálása lesz a célunk minden esetben. A játékterünk nagyon karcsú, és úgy tudjuk növelni, ha magokat töltögetünk fel pollenekkel. Az értékes anyag szerteszéjjel szálldogál, ezeket jól ütemezett ugrásokkal, pörgésekkel tudjuk elejteni, de képesek vagyunk egy hosszabb fonálon körbe-körbe hintázni (ez elszakad egy idő után), de a levegőben is végrehajthatunk egy mentőmanővert, ami által simán visszatérhetünk bármely irányba a biztonság felé. Ettől a mozdulattól veszett ki a PixelJunk Edenből a kihívás: olyan szinten könnyűvé vált az egész, hogy azt mondanám, tét nélküli.
Egy mag feltöltése után szárba szöknek érdekes virágok és növények, amelyek további megmászandó kapaszkodót jelentenek. Bár időre megy a pálya – amit a szinkronizációs sáv jelképez a folyamatos csökkenésével –, a szétszórt kristályokat gyűjtögetve simán visszapótolhatjuk a hiányát, illetve rengeteg ellenőrzőpont is került a pályára. Ezekre nem is volt szükségem, de hozzáérve fullra töltöttem a sávot.
Lényeink eltérő képességekkel rendelkeznek, és rengeteg található belőlük, ahogy az újonnan bevezetett több tucatnyi fűszerből is. Ezeket a kezdéskor kapcsolhatjuk be, és különféle bónuszokat adnak, például hosszabb fonálon lengedezhetünk. Ez még tovább könnyíti a játékmenetet – ahogy lépjük a szinteket, egyre több és erősebb segédpor jelenik meg, amiket a kertek végi teljesítményünk után kapunk rendre. Hamar megnyílik a végtelen kert, ahol több spectra megtalálása a feladat, időkorlát nélkül. Ez ilyen nyugtató módnak lett beletéve, egyszer kipróbáltam, de úgy érzem, nem én vagyok a célközönsége.
Most is lehet többen játszani a mókát, de az első résztől eltérően a korábbi három játékoshoz képest ezúttal csak ketten veselkedhetünk neki. Az együtt játszás is könnyedeb lett, nem akadunk el egymásban, nem tapadunk rá a másikra, és ha kiesünk a képből, gyorsan visszatesz a program. Régen fontos mechanikája volt egymás dobálásának, de itt most minden annyival egyszerűbb, hogy nem volt rá szükség. Brutálisan gyorsan lehet ketten haladni, pillanatok alatt feltöltitek a magokat, a kombók pedig rengeteg pollent eredményeznek.
A remek zenék ellenére is csak az ötödik pálya megszerzéséig kötött le a stuff, egyre többet kell játszani ugyanazokon a szinteken, hogy majd pár szintlépés múlva kapj egy új kertet, amit besorsol a gép a következő szintlépésig. Számomra túl könnyű volt, az első rész varázsa elveszett, jobban tetszett az a rendszer, ami abban volt. Mindenben hallatgattak a fejlesztők az eredeti, 2009-es játékukról megfogalmazott kritikákra, és be is áldoztak dolgokat ennek az oltárán.
Ezt leszámítva hasonlóan érdekes élmény játszani a PixelJunk Eden második részével, mint az elsővel. Akkor tudom ajánlani, ha nem kihívást keresünk éppen, mert ha igen, akkor nem ez lesz a megfelelő választás.
