Tizenkét évvel ezelőtt a PlayStation 3-on tesztelt Tales of Xillia egyike volt az első PlayDome-ra írt JRPG-tesztjeimnek. Állíthatjuk, hogy jó volt a csillagok állása, a Xilliát ugyanis sokan a Tales of sorozat legjobb részei közé sorolják, a teszt során pedig egészen elégedett voltam vele – leszámítva a kissé idejétmúltnak érződő prezentációt, és a harcrendszer pár problémáját. Sajnos, ha nosztalgiázni támadt volna kedvem, esetleg végigvinni a játékot az akkori teszthez választott Milla helyett a másik karakter, Jude szemszögéből is, ugyanaz várt rám, mint sok más, klasszikus játék újrajátszásakor abból a generációból: ismét kipakolni és bekötni a PlayStation 3-at, rövid imát rebegni, hogy a kontroller még feltöltsön, a rendszer elinduljon, majd bedobni a régi tesztlemezt.
Továbbra is töretlenül állítom, hogy számtalan jobbnál-jobb játék ragadt azon a konzolgeneráción, de szerencsére erre időről időre maguk a fejlesztők, kiadók is ráeszmélnek, és kimentik, remasterelik klasszikusaikat. A Tales of Xillia Remastered lényegében a Bandai Namco Tales of reneszánszának részét képezi, amelynek keretein belül próbálják a sorozat összes részét modernizálni, aktuális platformokon is elérhetővé tenni, ami dicséretes, hiszen esetenként ikonikus, legendás JRPG-címekről van szó, amelyek megérdemlik, hogy szélesebb közönség is játszhasson velük anélkül, hogy régebbi konzolokra és lemezekre kelljen vadászni.
A Tales of Xillia Rieze Maxia világában játszódik, ahol az emberek a szellemekkel összhangban élnek, segítségükkel lényegében bárki képes mágiát használni gyógyításra vagy épp hétköznapi feladatok elvégzésére. A történet kezdetén azonban a szellemek váratlanul haldoklani kezdenek, ezért egy fiatal lány, Milla, a szellemek felett uralkodó Maxwell avatárja a kataklizma forrásának tűnő Rashugal városába indul, hogy kiderítse, mi áll a jelenség hátterében. Ezzel egy időben egy Rashugalban tanuló diák, Jude eltűnt professzora nyomában egy titkos, katonai létesítményre bukkan, ahol hamarosan találkozik Millával, és együtt felfedeznek egy hatalmas, szellemekkel hajtott fegyvert, amely el is nyeli a Millát segítő nagy szellemeket. Hőseink menekülni kényszerülnek a rashugali hadsereggel a nyomukban, majd útra kelnek, hogy Milla visszaszerezhesse képességeit, és megállíthassák a Rieze Maxiát fenyegető fegyver fejlesztését.
A Xillia animés prezentációjával, kellemes hangulatával, intenzív, valós idejű, aktív gombnyomásokkal aktiválható kombókon, pozícionáláson és taktikázáson alapuló harcrendszerével egy nagyon szórakoztató JRPG volt megjelenésekor, a Remastereddel pedig egyetlen gondom akadt csupán: az, hogy ez a játék minden tekintetben ugyanaz, amit anno a PlayStation 3-on is tesztelhettem. Ez a kritika elsőre furcsán hathat, hiszen egy portnak, újrakiadásnak mi más feladata lenne, de a helyzet az, hogy a Xillia már az eredeti megjelenésekor is kissé elavultnak számított pár tekintetben (főleg prezentáció terén), az azóta eltelt tizenév során pedig a sorba beálltak még olyan további elemek is, mint a UI, a kissé spártai tutorial, és az információkkal elég kesztyűs kézzel bánó harctéri kombórendszer – nem kellett volna alapjaiban megváltoztatni ezeket az elemeket, de bőven lehetett volna őket hozzáférhetőbbé, átláthatóbbá tenni.
Az egyetlen elem, ami nem rémlett a PS3-as változatból, azok a különböző, alternatív, egyes esetekben más Tales játékok hőseit idéző kosztüm DLC-k voltak, illetve a játék indításakor benyomható bónuszok. Utóbbiak segítségével a nehézségi szint beállításán túl meggyorsíthatjuk például a tapasztalati pontok, a pénz vagy az árusok fejlesztéséhez szükséges nyersanyagok gyűjtési sebességét, esetleg növelhetjük a sebzések mértékét vagy a kritikus találatok előfordulási valószínűségét is (oda-vissza, tehát ezzel ellenfeleink is nagyobbakat tudnak csapni). Személy szerint az achievementeken is szívesen láttam volna egy kis bővítést, átstrukturálást, azt a kérdést pedig, hogy a csomagba miért nem fért bele egyből a Xillia második része is, már inkább csak halkan teszem fel.
Hatalmas öröm tehát, hogy a Tales of Xillia végre kiszabadult a PlayStation 3 fogságából – remélhetőleg a jövőben a második rész, majd a széria többi, még hiányzó darabja is követni fogja – de ebből a remasterből azért lehetett volna még mit kihozni, és ez a játék érdemelt volna egy fokkal lelkiismeretesebb, alaposabb újrakiadást.
