John Carpenter’s Toxic Commando teszt – A '80-as évek akció-horrorjai kooperatív lövöldébe oltva

Amikor tavaly nyár végén egy zárt bétateszt során kipróbálhattam a Saber Interactive legújabb kooperatív címét, a legendás horrorfilmrendező által fémjelzett John Carpenter’s Toxic Commandót, határozottan tetszett, amit láttam. A zombik és mutánsok seregétől hemzsegő nyíltabb, nemlineáris játékmenet a World War Z-ben már bizonyított formula tökéletes evolúciójának tűnt. Noha Carpenter ráhatása az összképre kérdéses (a főmenü zenéjének komponálásán túl elvileg leginkább kreatív tanácsadóként vett részt a fejlesztésben), az összkép alapján a játék méltónak ígérkezett a nevéhez és filmjeihez. A fejlesztőcsapat dolga mindössze annyi volt, hogy a megjelenésig hátralévő időt ügyesen kihasználja az alapok tökéletesítésére, az élmény csiszolására és a technikai hiányosságok javítására. Az azóta eltelt bő fél év alatt az alkotás látványosan sokat fejlődött – bár a tökéletes zombis multiplayer élmény trónjának elfoglalásához sajnos hiányzik belőle az a bizonyos plusz.

Egy szombat reggeli rajzfilm és egy horrorfilm találkozása

A történet szerint egy elit zsoldoscsapat, az úgynevezett Toxic Commando tagjait irányíthatjuk (bár a névválasztással kapcsolatban nem teljes köztük az egyetértés). Kálváriájuk akkor kezdődik, amikor egy különösen veszélyes üzemanyagot próbálnak eljuttatni egy lezárt kutatóbázisra, ám kénytelenek szembesülni azzal, hogy aktuális megbízójuk nem volt velük teljesen őszinte. A csúcstechnológia és kolosszális falak segítségével elzárt zónában tudósok egy új energiaforrást próbáltak megcsapolni, ám a South Park ikonikus Mosómedve-trilógiájának olajvállalatához hasonlóan túl mélyre ástak, és betörtek egy morcos, Cthulhu-szerű ősi isten, a „Sludge God” fészkébe. A felébresztett entitás kisebb apokalipszist szabadított a komplexumra, fertőző trutymójával mutáns élőhalottakká alakította a bázis szinte teljes legénységét, ráadásul ereje egyre nő, így csak idő kérdése, mikor tör ki a falak mögül.

Csapatunk ugyan túléli az első találkozást, de hogy az irhájukat mentsék, kénytelenek felrobbantani a leszállított üzemanyagot, mely eredetileg a szörnyeteg likvidálásához kellett volna – ráadásul mindeközben megfertőződnek a lény parazitájával. Megbízójuk szerencsére ellátja őket néhány speciális mellénnyel, amelyek segítségével képesek kordában tartani a kialakuló mutációt, sőt, azt emberfeletti képességekké alakítani – ám mindezt csupán egyetlen hétig. Így összesen ennyi idejük marad arra, hogy előálljanak egy B-tervvel, előkészítsenek egy bombabiztos csapdát, és végezzenek a látszólag elpusztíthatatlan ősi istennel. Mehetsz, lőhetsz, amerre látsz

A Toxic Commando nagy újítása más kooperatív zombilövöldékhez képest, hogy a pályái méretesebb, nyitott zónák. Ezekben ugyan mindig akad egy fix helyen teljesítendő végső cél (jellemzően egy vagy több objektum megvédése vagy megsemmisítése, miközben fertőzöttek százai rohamoznak), de a felállás folyamatosan változik. A finálé megnyitásához szükséges előfeltételeket, a felvehető fegyvereket, a lootot, a járműveket és magukat a szörnyeket is teljesen véletlenszerűen helyezi le a játék az adott pályán minden egyes nekifutásnál. Így lényegében csak rajtunk múlik a tempó, dönthetünk úgy, hogy a felesleges időhúzást elkerülve a lehető leggyorsabban a finálé felé vesszük az irányt, de választhatjuk a felfedezést is. Ha töviről hegyire bejárjuk a terepet, rengeteg extrát zsebelhetünk be: tapasztalati pontokat, a missziók között elkölthető kristályokat, a védelmi rendszerek és járművek javításához szükséges alkatrészeket, és nem utolsósorban pusztító, nagy kaliberű fegyvereket, amelyek csak a pályán találhatók meg, és limitált lőszerrel rendelkeznek.

Bármelyik taktika mellett is döntünk, a megfelelő járművek felkutatása és karbantartása minden kaland során kulcsfontosságú feladatunk lesz. Egy-két kivételtől eltekintve minden küldetés alatt több járgány is a rendelkezésünkre áll, és mindegyik más-más bónuszt kínál a csapatnak. A mentőautó például képes egy csapásra meggyógyítani a teljes osztagot. A karbantartó furgon extra üzemanyag-tartalékkal bír, ráadásul aknákat is telepíthetünk vele. A katonai dzsip pedig a fedélzeti géppuska mellett egy beépített EMP-generátort is kapott, amellyel egyetlen szempillantás alatt megsüthetjük az összes, túl közel merészkedő fertőzöttet.

A fejlődés kulcsa

A játék története jelenleg kilenc missziót kínál, amelyek négy fejezetre és egy prológusra osztva teljesíthetők sorban, a Toxic Commando érkezésétől egészen a Sludge Goddal való végső leszámolásig. A második fejezet a leghosszabb: ez öt, tetszőleges sorrendben letudható küldetésből áll, amelyek a csapda különböző részeinek előkészítésére fókuszálnak. A bevetések között megbízónk, Leon bázisára térünk vissza, ahol az összegyűjtött skillpontokat és valutát új képességek, valamint fegyvertartozékok megnyitására és fejlesztésére költhetjük.

A választott karakterünktől függetlenül négy kaszt egyikét ölthetjük magunkra: választhatjuk az energialövedékekkel operáló Strike-ot, a védőpajzsokat felhúzó Defendert, a csapattársakat gyógyító Medicet, vagy a harci drónt kezelő Operatort. A játék a más kooperatív Saber-címekből megszokott többszintű fejlődési rendszert követi, tehát külön lép szintet a profilunk, a kasztunk, valamint a használattal arányosan a fegyverünk is. Utóbbiakból ráadásul meglehetősen széles paletta áll a rendelkezésünkre. Mivel egy bevetésre csupán egy fő-, egy mellék- és egy közelharci fegyvert, illetve egyetlen gránátot vihetünk magunkkal (amelyeket a pályákon lecserélhetjük, ha találunk jobbakat), a bőséges felhozatal tisztes mennyiségű kombinációt tesz lehetővé.

A tapasztalati pontokon és a szintlépéseken túl a megnyitott új felszerelések és képességek kiváltásához a már említett, különböző kristályokra lesz szükségünk. Ezekből alapból is kapunk egy keveset a missziók teljesítéséért és a leölt ellenfelekért, de az igazán komoly mennyiséget a pályákon elszórva találjuk meg. A Space Marine 2 nyersanyagrendszeréhez hasonlóan bizonyos (főleg a kozmetikai elemek feloldásához szükséges) kristályfajták csak magasabb nehézségi szinteken érhetők el, így motivál arra a játék, hogy előbb-utóbb megpróbálkozzunk a komolyabb kihívásokkal. Ezek a fokozatok nemcsak a mezei fertőzöttek számát és sebzését tolják feljebb, de különleges mutánsok, rajtaütések és anomáliák is sűrűbben fordulnak elő, miközben a pályán heverő muníciók, életerőcsomagok és extra felszerelések mennyisége csökken. A zónák felfedezése ráadásul némi kockázatot is rejt: ha elhasalunk egy küldetésen, ugyan kapunk egy kis vigaszdíjat, ám a fáradságos munkával begyűjtött loot jelentős részét elveszítjük. Checkpointok pedig nincsenek; egy Game Overt követően az adott bevetést az elejétől, újrakevert ellenfelekkel, feladatokkal és felszerelés-elosztással kell újrakezdenünk.

Vontatás

Bár ez az alapötlet következetes és logikus, az összkép mégsem hibátlan. Noha az első órákban nagyon jól szórakoztam a méretes játékterekkel és a felfedezéssel, később már gyakran időhúzásnak éreztem a folyamatos A-ból B-be rohangálást. Még rosszabb volt a helyzet, ha a pálya dagonyásabb részein csörlőznünk kellett magunkat, megidézve a Saber MudRunnerét – már feltéve, hogy az aktuális járművünk egyáltalán rendelkezett az ehhez szükséges vonóhoroggal. Mindez borzasztóan el tud nyújtani egy-egy missziót, különösen akkor, ha az ember egy kicsit több lootot is össze akar gyűjteni.

Csak rontott az élményen, amikor esetenként a dinamikus összecsapások is belassultak, ilyenkor ugyanis meglehetősen ingerszegénnyé vált a játék. Ezt az üresjáratot lettek volna hivatottak feldobni a Commando tagjai közötti párbeszédek és aranyköpések, ám őszinte leszek, számomra teljesen érdektelenek maradtak a karakterek. A jutalmazási rendszer ráadásul spártai szigort követ: ha menet közben kilépünk, vagy megszakad a kapcsolat, szintén csak vigaszdíjat kapunk – még akkor is, ha a dolog a szerver hibájából történt.

Szerencsére ilyesmire a tesztelés során alig kétszer fordult elő. A fejlesztők becsülete mellett szóljon, a játék az augusztusi béta óta hatalmas fejlődésen esett át a stabilitás tekintetében. Indokolatlan teljesítményesést vagy durva fps-zuhanást szinte egyáltalán nem tapasztaltam. Ám ha a kapcsolat mégis megszakadt, az kifejezetten frusztráló volt, főleg azért, mert egy átlagos küldetés legalább fél órát vesz igénybe – függetlenül attól, hogy botokkal, vagy (a hibátlanul működő crossplaynek hála akár más platformokon játszó) hús-vér társakkal vágunk-e bele. És ha már a botoknál tartunk, a béta óta némileg ők is okosodtak, így sokkal használhatóbbak, mint akkor voltak. Ennek ellenére még mindig bőven hagynak kívánnivalót maguk után, önállótlanok, ha csak rájuk hagyatkoztam, a Normal nehézségi szintnél magasabbra nem is igazán jutottam. A játékélmény minden egyes alkalommal nagyságrendekkel pozitívabb és pörgősebb volt, amikor más, valódi játékosokkal közösen irthattuk a mutánsokat.

Értékeljünk!

A John Carpenter’s Toxic Commando tehát összességében egy kifejezetten kellemes élmény, de a maximális szórakozáshoz elengedhetetlen, hogy többjátékos módban essetek neki – az pedig már csak a hab a tortán, ha a barátaitokkal közösen toljátok végig. Remélhetőleg a tesztelés során tapasztalt szerverproblémák a végleges verzióban már nem fognak előfordulni, a Saber pedig tartja magát a napokban bemutatott fejlesztési ütemtervhez, és a korábbi címeihez hasonlóan még évekig támogatja és bővíti majd a játékot. Kétségtelen, hogy akadnak hiányosságok, és a botok intelligenciáján is lett volna még mit csiszolni, ám ha valaki a Left 4 Dead 2 óta keresi a Valve zombis mesterművének méltó utódját, a World War Z után a Saber ismét bebizonyította: jelenleg (ha szigorúan a zombis témához ragaszkodunk, és így kizárjuk a warhammeres Fatsharkot) egyértelműen ők a kooperatív hordalövöldék legnagyobb mesterei.