ölnétek embert?

Épp ez a problem, hogy minden potenciális áldozatomat embernek tekinteném, akiknek családjuk/barátjuk/stb. van, ahogy magamat sem képzelném Istennek, és mégis van bennem valami - talán valami előző életemből jött. A többit (ha minden igaz, és nem jön közbe semmi) majd holnap kifejtem.

„A tanítómesterem egy macska volt. Tőle tanultam meg a jelenben élni.”

Ez a véres szadizmus egyáltalán nem függ össze a gyilkolási vággyal, csak egyfajta perverzió, az orvostanhallgatóknál gyakori.

A gyilkolási vágy gondolom arról szól, hogy az illető egy embertársa életének Istent játszva véget vessen, mert élvezi, hogy ilyen dolgokról dönthet. Vagy még olyat tudok elképzelni, hogy az illető semmibe veszi, egyszerű állatoknak tekinti az embereket, ezért nem jelent neki gondot a gyilkolás.

Tőlem amúgy a gondolat nagggyon távol áll, még akkor is összeszorult a gyomrom, amikor Szaddamot kivégezték. Meg úgy általában a halálbüntetés is rémesen elborzaszt.

"Yes, I know my enemies: they're the teachers who taught me to fight me. Compromise, conformity, assimilation, submission, ignorance, hypocrisy, brutality, the elite."

Eh, furcsa ez a topic. Ne kérdezzétek, miért hozom fel, nem kizárt, hogy elsüllyed.

DE: ki mit gondol itt a gyilkolási vágyról, vagy hol van az a határ, ahol már tényleg gyilkolási vágyról beszélhetünk? Azért kérdem, mert ez tényleg foglalkoztat mostanság.

Múlt héten voltam pszichonál, és valahogy felmerült ez a kérdés. 3-4 éve, miután eltűnt a barátnőm, tényleg szerettem volna gyilkolni (végül csak magamat vagdostam, de ez is másik story). Aztán később a munka észhez térített, visszahozott a valóságba. Most úgy vagyok, hogy lassan egy éve nem dolgoztam (jó, kb. 2 hónap múlva lesz egy éve), és már nagyon szeretnék újra munkába állni, mert kész vagyok. Legutóbb tegnap akartam legyilkolni a bolti eladónőt. A pszicho viszont arra intett, hogy amíg nem csinálom végig a pszichoterápiát, amíg nem derítik fel az ok-okozati tényezőket, addig ne kezdjek dolgozni. Most akkor hol az arany középút? Amikor dolgozni kezdtem, ennél 1000x rosszabb állapotban voltam, és az a fajta élet végül kijózanított, most viszont pár hete megint felébredt bennem "az". Nem akarok nyugdíjas lenni, azt már tudom, munka nélkül nincs élet.

Amúgy meg tényleg nem vagyok az a fajta, aki gyerekkorában állatokat kínzott, és nem szokásom vérben gyönyörködni. Mindkét fajtából ismertem már személyesen emberkéket, és nem értettem őket, hogy mi ebben a királyság. Vazz, az egyik srác a lakásán nyomta a Quake 1-et vagy mit(ennek már 10 éve kb.), és láttam a szemén azt a kéjelgést, mikor még a hullákba is belelőtt. Fórumokon (nem csak ezen) is havonta olvasom a tizenkevés éves gyerekektől, hogy ez meg az a játék/film/akármi milyen flash, a legjobb benne, hogy fröcsög a vér, ahh, elélvezek stb. Én csak azt nem értem, hogy honnan jön ez, és honnan az, ami nekem van? Ha én embert ölnék (kétlem, hogy valaha is fogok), én biztos nem vacakolnék mindenféle kínzásokkal meg csonkításokkal - egyszerűen csak főbe lőném, vagy elgázolnám és viszlát. Talán még a rendőrségnek is simán feladnám magam. Hogy mi lesz ezzel a topic-kal, még nem tudom, de egyenlőre tényleg érdekelnek minden irányból a vélemények erről a témakörről (mármint ha lesznek). Modoknak meg annyit, hogy rajta tartom a szemem a topicon, de nem hinném, hogy most még elbarmolnák ezt. (Ha tévedtem, szri.) Na mind1, írjatok.

„A tanítómesterem egy macska volt. Tőle tanultam meg a jelenben élni.”