Dile: ez most itt kb. annyira szól rólam, hogy a saját kis problémámat szeretném kilogikázni valahogy mások különböző nézőpontjaival, véleményeivel, élményeivel, történeteivel meg egyebekkel. Vagyis úgy általába véve a gyilkolási vágyról és fajtáiról érdeklődök mostanság, a mit-miért-hogy kérdések megválaszolása végett. Brezsnyev most kivételesen értelmeset mondott, a gyilkolási ösztön lehet olyan sokrétegű, mint a szeretet. Ami most nem világos, hogy akkor tényleg van-e akár egy minimális összefüggés a gyilkolni akarás és a szadizmus között? Valamelyik doksifilmben volt szó ezekről (NG vagy Disco, ki tudja már), ott a narrátor említette, hogy a sorozatgyilkosok általában 25 év körüliek, akiknek már gyerekkorukban szadista hajlamaik voltak, csak aztán később valahogy kevésnek bizonyultak az állatok...
Amúgy meg, ha már szóba hoztam a Kvéket, nézzük meg a szórakoztatóipart: mi is a vállalat neve, akiknek a Quake-et/Doom-ot köszönhetjük? id: az id pedig annyit tesz, mint "ösztönén". Ha jól mondom, ez afféle nemzetközi jelölés a pszichológiában, ugyanúgy, mint az élelmiszereknél az E-betűk. (Tényleg javítson ki akárki, ha hülyeséget írok, én mindenesetre így olvastam, így tanultam meg és így emlékszem erre az id-dologra.) Szerintem itt már mindenkinek volt része iskolai LAN-partykban, és biztos sokan látták már azt a fajta embertípust, akit alant említettem. Ilyen partyknál valahogy mindig tapintható egyfajta "elvont" feszültség a teremben, csak mindenki máshogy reagálja le - egyik srác, aki egy ilyenen mellettem ült, az is gyönyörködött a trancsírozásban. Egy másik, aki még soha életében nem Quake-elt, pedig folyamatosan csapkodta a billentyűzetet, percenként felkiáltott, hogy "idegesít ez a játék" meg "ez a játék szar!!" stb. Igazából sosem tudom, hogy ezekből a példákból levágható-e a mondandóm, így igazából megpróbálom összefogni a szálakat: most akkor van valami minimális összefüggés a virtuális/valós szadizmus, illetve a gyilkolási ösztön között, és ha van, miért és hogy? (különösen az 1999-es littletoni mészárlás miatt jutott most ez eszembe, amikor két neonáci diák kiírtotta a fél iskolát, és mindenki a Quake-et/Doom-ot hibáztatta)
Amúgy meg magáról a vágyról annyit, hogy elég furcsa érzés, szabályosan megijedsz magadtól. Jó, úgy már mindenki volt, hogy "kinyírom ezt a köcsögöt," de olyan, amikor a tudatalattid is teljes mértékben egyetért veled és támogat, nagyon ritka. És lényegében ezért nem értem önmagamat, egyáltalán nem vagyok bosszúálló típus, az FPS-eket sem szeretem igazából, de még a stratégiákban is volt olyan, hogy egész egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy az ellenséget lemészároljam (talán azért, mert elvileg nem lett volna rá semmi indítékom a játék szerint - a pirosak pirosak, aki meg piros, az gonosz és kész). Ez a fajta vágy... teljesen más, nem olyan, amit egy játékban kiélhetsz.
"egyszerű kissebbségérzet vagy ingerhiány kompenzációja is lehet szerintem"
Hja, munka-megvonásom van, a pszichológus meg nem szeretné, ha most munkába kezdenék. De azt az említett eladónőt tényleg kinyírtam volna ott helyben, mert a kedvenc boltomban megszoktam azt a minimalista tiszteletet a vevő iránt, ami most tökéletesen elmaradt, és helyette főnökösködő ripacskodást meg nyávogást kaptam. Ha meg a Teleki Téren várok a villamosra, ott meg pont amiatt nem ölnék meg senkit, mert ott a teleki téri mentalitáshoz vagyok hozzászokva - akik ott vannak, azok ott nem emberek, és velük meg úgy vagyok, hogy éppen elég büntetés nekik az, hogy azzá váltak, amik.
„A tanítómesterem egy macska volt. Tőle tanultam meg a jelenben élni.”
Ott tényleg inkább a küldetésekre, mint a népírtásra kellett összpontosítanod, a leölt harcosok lelke pedig a mennybe szállt... FPS-eknél meg szerintem megintcsak az a Doom-Duke Nukem-korszak volt az igazi: mikor szörnyeket, nem embereket kellett ölnöd, és ezek még poénosan is fogták fel a dolgot. Sajna ma már inkább a "realisztikusság" uralkodik.
