Egyébként ez volt a kezdeti felállás. Nehezítette a dolgot, hogy az ellenséges hős is erős, level 16-os volt, és ráadásul expert shatter darkkal rendelkezett, úgyhogy a dark varázslataimat csak korlátozott mértékben tudtam használni ellene. Például a puppet mastert egyáltalán nem tudtam a cyclopsokra rakni, és a frenzyt is csak egyetlen lépés erejéig.
A csata maga két fő részből állt. Először kiirtottam mindent a cyclopsokon kívül. Ehhez egyrészt folyamatosan dobáltam a frenzyt a cyclopsokra, akik egy csapással elintéztek minden stacket, ami a kezük ügyébe került. Erre azért is volt szükség, mert ha hagytam volna őket, akkor kihajigálták volna a goblinokat a várból, és shooterként azonnal letarolták volna az egységeimet. Eközben pedig a slayerereket és a shamanokat, akik kimenekültek a várból, a saját egységeimmel daráltam be. Így jutottunk el ide. (És még bénáztam is közben, mert egy pillanatra a skeletonjaimat védelem nélkül hagytam, így odavesztek. Egészen pontosan elnéztem egy frenzyt.)
A csata második része ott kezdődött, mikor leomlott a fal, és elindultak kifelé a cyclopsok is. Mivel még mindig rengetegen voltak, és egy csapásra kivégezték volna bármelyik stacket, ezért a várároknál egyszerűen körbevettem őket no retaliationös egységekkel. Majd ezen a ponton következett a howl of terror, ami levitte a moráljukat -8-ra. Szerencsétlenek alig tudtak megmozdulni. De ha sikerült, akkor is az elpusztított stacket azonnal feltámasztottam, így egy helyben voltak kénytelenek harcolni, én meg szépen lassan a licheimmel és a vampire-jaimmal, valamint ezek klónjaival leamortizáltam őket. A többi egységre már nem is volt szükség.
Úgyhogy összességében még jóval ügyesebben is meg lehetett volna oldani a csatát: kisebb sereggel és kevesebb veszteséget szenvedve, de már nincs kedvem újrajátszani. És bár végül ebből nem lett olyan legendás csata, mint a Nicolai elleni, de azért örömmel használtam végre valamire a save replay funkciót.
Serbia is like Nokia: each year a new model, and it's getting smaller.
