Ez egy aranyba véshető gondolat!
Kikapni lehet küzdve is, csúszva-mászva, akkor a magyar szurker (de nem csak a magyar, hanem bármelyik) azt mondhatja: nem baj skacok, ti küzdöttetek!
A lélektelen, beszari focitól van már émelygése mindenkinek, ha ez - a maihoz hasonló, nem beszari, nem megadó, hanem felálló focival párosul, akkor kevésbé fogunk nyekeregni! Aztán ebből a mentalitásból remélhetőleg kijön a siker is!
Én egy dolgot hiányolok még: a pimaszságot, a vagányságot! Persze vajmi őrültség idehozni Öcsi 'báékat, technikailag kiválóan képzettek voltak (szerintem a maiak sem rosszabbak), ugyanakkor fittyet hánytak egy Angliára, Brazíliára vagy bárkire... leszarták őket, kimentek a pályára és kevés beszarás mellett hülyét csináltak mindenkiből! A hit és a belső indíttatás az, amit a 80-as évek második felétől kiöltek ezekből a gyerekekből. (A magam példájából indulok ki. Anno a 80-as évek elején ifjú Videoton focistaként egy idényen belül két edzőm volt! Az első le se szart minket, elmondta, hogy ki hova rohangáljon meccs alatt, aztán csoki! A bajnokság felénél váltás volt: az új edző brutálisan is, de néha atyai képességeit elővéve kommandírozott bennünket! Tudtuk a taktikát, fizikailag erősek voltunk - miután szétedzette az agyunkat - és mentálisan belénk verte: basszátok, ti a Vidi reménységei vagytok, nehogymá egy (pld.) Vasas leszívasson benneteket. Na, a meccsen mentünk rendesen, leszarva az akkor már "nagy" tehetségként beharangozott fővárosi vagy bármelyik csapat játékosát. Nem tiszteltünk senkit. Ha kellett, balhátvédként felrúgtam mint a szart, felfutottam a támadásokhoz, ha kellett - egykori játékostársammal Halmai Gáborral, későbbi MTK-s és válogatott védővel - összeverekedtünk egymással meccs közben... a pillanatnyi hévben, a győzelemért!)
Soha nem adtuk fel. Volt, hogy a meccs után sírva mentem oda apukámhoz, hogy kikaptunk, de ő mindig azt mondta: kisfiam, küzdöttetek, ez lényeges és ebből sikeretek lesz! Sajnos ebből már nem volt részem, mert '85 őszén elkerültem - átmenetileg - a Viditől, de a nagyok azon a tavaszon uefa-döntőt játszottak, az én korosztályom pedig az első háromban végzett.
Bocsi, hogy így ilyen huszonéves távlatú emlékekkel fárasztalak Benneteket, csupán csak az én szerény "focis" múltammal akartam érzékeltetni, hogy a küzdelem, a hit a legfontosabb, a technika, erőnlét mindezeket kiegészíti és kell egy jó "vezér", aki tüzel, picsán rúg, hergel (a pályán a csk, edző a vonalon túl)!
Ma a kitartást és a győzni akarást éreztem a srácokban, amely erre a meccsre mindenképp elismerésre ad okot! Épp a feleségemnek mondtam: ha nem is jutunk ki, de ez a meccs már valamit mutatott abból a parányi "fejlődésből", amiben bizakodhatunk! Persze, csapatrészeken - pölö védelem - van mit csiszolni, tenni kell érte, de mindenek előtt a srácok fejében elhitetni: vagytok olyan jók, mint bárki, csak menni és küzdeni kell... és okosan játszani!
Bocs a hosszú elmélkedésért!
