Ez volt 2016

"Magyarul egy hazugság az egész, és ez a mostani helyzet, hogy orrba-szájba kefél mindenki mindenkivel, már jóval közelebb áll az ember valódi énjéhez."

Azt felejti el mindenki, aki a párkapcsolati "problémákról" értekezik hosszan, hogy az ember is egy ÁLLAT. Egy, a többinél -elvileg- értelmesebb, de ettől függetlenül egy ösztönök vezérelte állat. Az pedig az állatvilágban is jellemzőbb, hogy az utódnemzés, kajaszerzés, a csoport jelentette védelem hármasával nagyjából ki is merítjük, miért élnek falkákban. Tudom, hogy rengeteg, például madár van, amelyik egész életében a párjával marad, de emellett sok hím csak megtermékenyíti a nőstényt és már áll is tovább. Nyugodtan nevezhetjük az előbbieket az állatvilág "gazdasági előnyeinek". Arról nem is beszélve, hogy vadászatra, életben maradásra megpróbálják megtanítani a kölyköket, de sokszor már mehetnek is, ha eléggé megerősödtek. Csak az embernél egyfajta egyetemes kényszer, hogy az utódokat megpróbáljuk saját tapasztalataink alapján "saját magunk még jobb, fiatal változatává" nevelni. Persze ettől vagyunk különlegesek, hogy nem csak a biológiai szükségletek kielégítésén gondolkodunk, de legbelül mégis ott lapul mindenkiben, hogy az a legfontosabb.
Miért kellene más vezérelvek mentén gondolkodnunk? Mert két lábon járunk és odúk, meg fészkek helyett házakban lakunk?

Egyáltalán miért kell a saját, egyetemesen elfogadott(nak hitt) vezérelveink, társadalmi szabályaink mentén gondolkodnunk, ha amúgy nem ártunk másoknak? Túl sok az "ez a jó, ez a helyes" típusú iratlan szabály, pedig az idealizált, elfogadott normák helyett mindenkinek azt kellene tennie, amiről ő akkor és ott úgy érzi, hogy a legjobb lesz az gyerekének és nem azt, amit a társadalom belésulykolt.

Tegyél fel egy rendes böngészőt (is), mert így azt olvastam először, hogy "Anyád" Mondom, mi van?!

Arra a részre reagálnék most, hogy mindig előjön érvként, hogy "de a mi szüleink idejében" stb.
Ezek a legnagyobb marhaságok. Van itt egy 30-as korosztály a Dome-on, eleve rólunk van szó. Faterom 28 éves volt, amikor megszülettem, addigra saját házunk volt, nagy, kerttel, saját autóval. De a lényeg nem ez, hanem az, hogy egy teljesen másik világban. Még elméletileg is a XX. században jártunk, nem csak gyakorlatilag. A mi szüleink még félig-meddig házasságban gondolkodtak, a "járás" nem jelentett sokat nekik. A házasság pedig egy gazdasági intézmény, ami azért jött létre, hogy a felek egy ilyen egységben alapíthassanak családot, születhessen gyerekük, aki majd gondoskodik róluk idős korukban, átveszi a gazdagságot, meg segít a földeken. Vagy továbbviszi a kovácsműhelyt a város szélén, vagy a nyomdát a közepén.

A házasság nem egyenlő a párkapcsolattal. Elvetted anno a szomszéd telken, utcában, lépcsőházban lakó, valamennyire szimpatikus (minél régebbről van szó, ez annál kevésbé számított) csajt, aztán jöhetett is a gyerek. Nem tudtál és ennél fogva nem is akartál válogatni. Ahogy nyílik ki a világ, úgy lesz egyre nagyobb a választék és egyre értéktelenebb egy kapcsolat. Hiszen ha 150 éve úgy érezted, hogy kiszállnál, akkor kiváló alternatívaként ott volt, hogy egyedül döglesz meg öregen. Most meg egy nagyvárosban már aznap estére összehozol magadnak két randit, aztán ha szerencséd van, a másodikra már el sem kell menni. Ilyen környezetben nem tudjuk értékelni a másikat, és én még csak azt sem mondom, hogy ez rossz. A ma már romantikusnak tűnő alapjai ennek az egésznek úgy alakultak ki, hogy nem volt választási lehetőségünk. Magyarul egy hazugság az egész, és ez a mostani helyzet, hogy orrba-szájba kefél mindenki mindenkivel, már jóval közelebb áll az ember valódi énjéhez.

Más kérdés, hogy nem mindenki alkalmas erre, ahogy házasságra vagy párkapcsolatra sem. Én azt hittem, hogy az vagyok, de ezt nem én döntöm el Én csak a szándékról döntök, de ha nincs pozitív visszajelzés, baszhatom, hogy mit gondolok magamról

Respect is not given. It's taken.

Én meg azt tartom érdekesnek, hogy mennyi mindenben látjuk hasonlóan a dolgokat. Ezt a gondolatsort, egy kis eltéréssel akár én is írhattam volna.

Évekkel ezelőtt egy barátomnak, ugyanazt a kérdést tette fel, mint: hány TÉNYLEG őszintén boldog kapcsolatot, házasságot lát? Nem azt, hogy azt állítják, hanem tényleg azt! Ahol látod, hogy szeretik egymást, nem akarnak félrejárni, megkapjátok egymástól pozitív és negatív értelemben egyaránt azt, amit igényelnek, a gyerekeik nem félrenevelt, érzelmi biztonság nélküli zavart egyének, akik a szülei hibáiból majd különböző hátrányokkal küzdenek majd.

Nem sokat, mondta akkor. Jómagam is a barátaim köréből talán egy családot, ha tudnék mondani, ahol gyerekek vidám, jóravaló, nyitott, nem "aztcsinálszamitkarsz" gyerkőcök. Sok helyen azonban a gazdasági együttműködés a megfelelő szó a kapcsolatra, és ez nem feltétlen jelenti azt, hogy félredugnak, vagy gyűlölik egymást, hanem inkább szürke hétköznapi belenyugvást használnám rá.

Egy másik barátom most ment szét idén az eljegyzésből, pedig közös ház meg minden, vehetett újat a fővárosban, de az érdekes meg az, hogy úgy váltak, hogy ezt már mindketten tudták évek óta, hogy így kéne lennie, és tartják a kapcsolatot, segítenek egymásnak, holott a másiknak már új társa van. Így is lehet csinálni.

Annak idején azt is elmondtam pár embernek, hogy nem az az élet alapköve, hogy gyereked legyen. Ha pusztán azért teszed, mert ezt látod a környezetedben, vagy mert benne vagy a korban, akkor semmi értelme. Ha valójában nem vagy tudatilag, érzelmileg megérve rá, nem érzed belül, akkor inkább ne tedd, míg a megfelelő partner nincs meg hozzá, és te sem vagy ott, mert egy másik ember lény formálása, sőt ez rossz szó, egy másik ember lényt úgy nevelni, hogy fel tudja ismerni a benne rejlő képességeket, lehetőségeket, e pedig egy érzelmileg zavaros, frusztrált felnőtt legyen belőle, nos, ez egy teljes, egész embert igényló feladat.

Ha nem vagy egész teljesen, tudnád-e ezt megfelelően művelni? Tudom, általános érv, hogy dehátaszüleink, megsenkisemtudja először, lehet, de ez nem érv szerintem. Épp a minap olvastam egy blogon egy nő véleményét, sajnos már nem találom, hogy bár nem mondja, hogy otthon a helye a nőknek, de ha megszülöd, és után nyavalyogsz, hogy szülés utáni depressziód van (holott nincs, csak unod magad, azt mondta különböztessük meg ezt az ál-nyavalygást az igazi betegségtől), meg unod az anyaságot, akkor ne vállalj gyereket, mert nem tudtál magad mit kezdni, és kellett egy ilyen formájú új mobil, meg így akartál pasit fogni.

Szóval úgy látom, hogy az apasághoz fejben eléggé ott kell lenni érzelmileg, mert egy gyerek megérzi, ha belül nem stimmel valami. És az, hogyha azért vágyunk rá, mert már kéne, az még szerintem egy kicsit messze van attól, hogy tényleg ott lennénk a szeren. Lehet úgyis teljes és boldog életet élni, hogy nincs gyereked. A gyerek egy nem egy zöld pipa a boldogságot hozó bakancslistán.

Elfogadom, hogy teljesen természetes emberi érzés a család alapítás vágya, de fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy tényleg őszintén akarjuk-e, vagy csak azért mert ezt mondják a szülők, a társadalom, vagy mert az amúgyis képlékeny "igazi férfi" álfogalmához hozzá tartozik a gyerekgyártás egyesek szerint, vagy mert vigye tovább valaki a nevemet. Ez utóbbinál jókat szoktam mosolyogni, ha csak lányai vannak az illetőnek, mert bár van lehetőség rá, hogy a férj is felvegye a nő nevét, nagyon ritka.

Lehet, hogy most McCl@ne és én jó sötéten látjuk a dolgokat, a témát, és valaki azt mondaná, ebbe belevegyül a saját csalódottságunk is, ebben is lenne igazság, statisztikák ide vagy oda. Azon úgy hiszem, a nézőpontunkban is van ráció.

Igazából én sem érzem magam még túlságosan felnőttnek, és anyagilag, bármennyire is van spórolt pénzem, még messze nem tartok ott, hogy pl. saját házat tudja venni. Ám ez már félig egy másik kérdéskör lenne.

Érdekes, sok embernél olvasom, hogy 30+ életkorral elkezdte nyomasztani őket, hogy szeretnének gyereket, mert azt látják mindenhol maguk körül, hogy a hasonló korúaknak már van.
Szerintem ebbe eléggé félelmetes belegondolni, hogy azért szeretnék valamit, mert láttam a másiknál, és akkor legyen nekem is. Egy egy telefonnál vagy autónál még talán elmenne (bár ott sem szerencsés és nyilván fájdalmasan sekélyes), de egy másik emberi életnél azért meredek.

Ez amúgy eléggé OFF itt, de talán idefér
Szóval azért ha az emberek körülnéznek, vajon hány igazán jó, előremutató és mindenki számára boldog családot látnak? Mármint NEM facebookon, mert ott mindig minden fasza, hanem a környezetükben hány olyan család van, ahol alapvetően (természetesen nem a hét hét napján) minden rendben van és nem éppen új emberi roncsok vannak születőben?
Én amúgy nem vagyok család- vagy gyerekellenes, csak úgy gondolom, hogy mind a házasság, mind a szülővé válás olyan kaliberű dolog (kellene, hogy legyen), amibe nem kezdek anélkül bele, hogy legalább a sejtésem meglegyen arról, mit kéne másképpen csinálni, mint mások.
Elég ránézni a válások arányára: ha ma összeházasodtok a pároddal, ~70% az esélye, hogy elváltok. Vagy mondom úgy: 10 idén nősülő haverodból 7 el fog válni. A maradék 3 pedig nem a boldog házasságok száma, ahol egészséges környezetben felnevelkednek majd a gyerekek, hanem azokból kerül ki minden családon belüli erőszak, félrekefélés, meg a többi szar.

Ez most így lehet, hogy nagyon negatív, de számokon alapszik és tényeken, meg egy egyszerű elméleten, miszerint ennek az egésznek már lejárt az ideje. Lehet, hogy éppen olvassa ezt néhány boldog, családos ember, akit egy szerető feleség és két tökéletes gyerek vár otthon, de a nagy számok törvénye alapján ennek így is kell lennie.

Csak azt akartam ezzel az egésszel kinyögni, hogy egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinek házasodnia kell, meg gyereket csinálni. Bennem amúgy pont idén fordult meg a dolog. Nem éreztem sosem, hogy szeretnék gyereket, aztán év közepén vége lett egy 6 éves kapcsolatnak. Néhány hónappal később volt egy rövid viszonyom egy egyedülálló anyukával, akinek van egy 6 éves kisfia, és akkor kapott el az érzés, hogy jó lenne egyszer nekem is. De valószínűleg nem lesz 33 éves vagyok, és a legfrissebb tapasztalatom az, hogy már maga a párkapcsolat is egy hazug és arrogáns intézmény, legalábbis ebben a mai világban. Kőkemény éveknek kellene eltelnie bárki mellett, hogy azt tudjam mondani neki őszintén: igen, gyereket szeretnék tőled. Ehhez pedig nem ártana már a láthatáron lennie ennek a nőnek, de nincs. Talán azért, mert nem is létezik, ami nem feltétlenül tragédia, sőt
Úgyhogy nem olyan nagy világvége, ha valaki videójátékozik hétvégente, meg szilveszterkor. Az ilyenkor fellépő szorongás jókora része abból ered, hogy az egész világ vetít folyamatosan, összeállít egy képet, hogy milyennek kéne lenned, és rohadtul nem olyan vagy. Erre pedig nem kéne gyereket vállalnia senkinek, de még egy kutyát sem.

Respect is not given. It's taken.