Ez volt 2016

Mi a pont, ahonnan azt érezzük, hogy készen állunk? Nyílván nem olyan, mint a filmekben, hogy egy csendes estén a konyhában szerelmesen a párunk szemébe nézünk, és azt mondjuk: - most már érzem, készen állok!
Szerintem nem lehet mindig tökéletes döntést hozni, van, amikor az idő dönti el, hogy egy adott döntés milyen hatással van az életünkre. Persze nem azt mondom, hogy uccu neki, legyen gyerek és tökmindegy, majd lesz valahogy
A legrosszabb, ha döntésképtelen vagy bizonytalan vagy. Itt is vannak fokozatok, de ne ez határozzon meg. Közeli ismerősömnél kb 1 éve jött a baba, ő se volt rá igazán felkészülve, de egyelőre jól csinálja/csinálják. Viszont ő sem jár már el csak úgy az éjszakába, de ez valahol érthető.
Vagy vegyük a hétvégi gémelést, szerintem azzal nincs semmi baj. Ahogy ismerlek, te úgyis eljárkálsz mindig mindenhova, ha épp a játék az, ami kikapcsol, akkor tedd azt. Én nem hiszek abban, hogy van mintaférfi, vagy mintaapa, hogy ennek ezt és ezt kell csinálnia. Van, akit az olvasás köt le, van akit a hegymászás és hasonlók. Ha van/lesz család, akkor pedig fontossági sorrendet kell felállítani - ha sír a gyerek, akkor nyomj egy pauzét.

Én se szeretnék 60 évesen kocsmában ülni mindennap, de oda nem feltétlenük azért jutnál, mert mondjuk nincs családod vagy gyereked. A magány, vagy depresszió, legyen nagy családod, vagy sok pénzed, akkor is rád telepedhet.

horrorgeeks.blogspot.com

Amiket leírtál, pontosan így gondolom én is, ezért írtam, hogy jelenleg ez lenne a fő érvem a gyerek mellett. És nyilván pusztán azért nem csinálunk gyereket, hogy legyen valaki, aki majd idősként törődik az emberrel. Ha ténylegesen úgy érzem, hogy beleférne az életembe, nem járna lemondással (mármint olyan dolgokról való lemondással, amikről nem szeretnék lemondani) és hajlandó vagyok minden mást alárendelni a gyerek érdekeinek, akkor érdemes csak belevágni. Persze ehhez megfelelő pár is kell, ami szintén nincs még a láthatáron és nem is vágyom rá egyelőre, hogy teljesen elkötelezzem magam. Rohadt nehéz dolog ez.

Ezt kell szembeállítani azzal, hogy azért a foreveralone életmód sem vihető a végtelenségig. Nem a társadalmi elvárás miatt, hanem mert nyilván szüksége van az embernek hosszútávon egy érzelmi stabilitásra, kötődésre.

Harmadrészt pedig önző gondolat vagy sem, de ha az embernek nincs családja időskorára, akkor az a pont, ahol gondozásra szorulnánk, egyenlő a halálos ítélettel. És ebbe belegondolni is rossz. Ahogy írtam, ez önmagában nem lehet érv a gyerek mellett, de sztem bárki, aki gyereket vállal, azért ez is megfordul a fejében. Az ember társas lény, persze, hogy félünk a magánytól. Az introvertált személyiségek sem arra vágynak, hogy tök egyedül legyenek életük végéig.

Még nem pánikolok, bízom benne, hogy azért változni fognak a prioritások bennem és a fenti tényezők között megtalálom az aranyközéputat. Amíg nem tudom magam sem, hogy mit akarok, addig pedig ez nem is kérdés, hiszen adja magát a válasz, hogy nem állok rá készen, nagyon nem.

"Utcára nyílik a kocsmaajtó, kihallatszik belőle a MaCSkáS FaDíSZ"

Lényegében te is azokat soroltad fel, amiket lentebb felhoztam: társadalom nyomása, így vidd tovább a családi vonalat, magány.

Az illő volna, hogyha nem volt ellenséges a viszony a szülőkkel, illik és vissza kell adni azt a törődést, amikor ők magatehetetlenek lesznek, amit mi kaptunk gyerekként. Még úgyis, ha élet- és anyagi helyzettől függően akár arra kényszerülünk, hogy idősek otthonába kerülnek vagy messze lakunk tőlük és/vagy nem tudnánk megoldani az egész napos gondozást, felügyeletet. (Szerk.: még így is meg tudod látogatni, el tudod bármikor vinni az intézetből, nem az intézet mellett érvelek, csak egy példának hoztam)

Azonban, egy másik lényt azért létrehozni, hogy majd tutira biztosan törődjenek velünk meg ne legyünk magányosak... Igaz, sok függ a mi nevelésünktől is, de vannak más személyiségformáló tényezők, illetve az, ami eleve egy emberi egyénben rejlik és nem feltétlen fog arra visszahatni, hogy ne egy kocsmába járó hatvan éves alkesz legyünk, mert egy ilyen előrevetített gondolat inkább saját magunkról és félelmeinkről árulkodik, nem pedig arról, hogy valójában gyerekre vágyunk. Így belevágni elég necces, és szerintem kerülendő.

Mielőtt azt éreznéd, hogy ítélkezek, vagy magaslóról beszélek, most szeretném megmondani, hogy inkább segíteni próbálok, nem pedig moralizálni.

Viszont, amiket írsz, azok már önmagában elég zavarosak. Az mindenképp rendben van, hogy felismered, nem vagy érett erre, de fejben rendbe kéne tenni a dolgokat: örökbe fogadni egy magány-pótló (lutri[lásd fentebb])gyerkőcöt, mert a gyerek születésével járó nehézségek meg már nem passzolnak hozzád, hát, itt kéne tényleg elgondolkodni, hogy nem tényleg-e az öregkori magány a legfőbb motiváló tényező. Így szerintem, amíg ilyen gondolatok felmerülnek benned, igen erőteljesen kérdőjelezd meg magad. Szerintem ezt egy örökbeadó/gyámügyis amúgy kajakra kiszűri, és jobb is, ha ezt megteszik. Örökbe fogadni a vágyaid végett valakit, nekem valahol abszurd.

Az meg szintén érdekes, hogy valaki úgy akar nyomot hagyni a világban, hogy gyereket csinál. Mi ez? Valami érdem, becsületrend? Szerintem messze nem az, az emberi nemet fenntartó cselekedet, de amióta az ember létezik, őseink ezt csinálják, úgyhogy nem hinném, hogy ez érv, de ezt te magad is elismered.

Igazából, ha lesz gyereked, ha nem, nyom nélkül el fogsz tűnni a Földről. Mindenki. Nem a gyerekeddel fogsz nyomot hagyni. Ha ő híres lesz, vagy tudós, AZT ő fogja tenni, és ne TE, ha olyan képesség rejlik benne. Nem lesz benne érdemed, azon kívül, hogy esetleg felnevelted, de ahhoz meg kell pelenkázós korszak is. Sőt, igazából sosem értettem, hogy valaki miért vállal azért gyereket, hogy a büszkesége növekedjen. Az ÉN fiam, az ÉN lányom. Inkább róla szól sokszor, nem a gyerekéről. Itt nem valós, igazi büszkeségről beszélek, hanem az ego játékáról.

Rakd helyre ezt magadban, csak ezt tudom tanácsolni.

A többi, amit írtál, hát, igen, ez ezzel jár. Aki családot alapít, az már dolgozik, a hétköznapjai le vannak foglalva. Ha néha összejön, mondjuk egy közös kosár, focimeccs, akkor is ritkább lesz, már ha normálisan áll az ember a családalapításhoz, nem úgy gondolja, az asszony dolga otthon minden.

Igaz, szar érzés, de minden életszakasznak, döntésnek vannak következményei.

Ha kinéznek, soha nem voltak igazi barátok. Ha barátok, elfogadják, te hol tartasz. Nekem is vannak gyerekes barátaim, igaz, a m unkáinkból adódóan ritkán látjuk egymást, de nincs ezzel baj, amikor találkozunk, örülünk egymásnak. És ha fel is hozzák, hogy egyedül vagyok, akkor inkább az szólal meg bennük, hogy örülnének, ha nekem is lenne valakim.

Szóval, minden átalakul, ha hozunk egy döntést. Közhelyes, tudom, de lehet az elkopás nem is helytálló, hanem inkább az átalakul a helyes szó rá.

Nagyon jó témafelvetés és nagyon sok mindennel egyetértek, egész estéket lehetne erről értekezni. Rengeteget gondolkozom ezeken a dolgokon, hogy vajon mit is akarok én kezdeni magammal a jövőben.

Az biztos, ahogy írtam, hogy jelenleg nem vagyok érett egy gyerekhez és hiányozni sem hiányzik az életemből. A sürgető érzést inkább csak a külső tényezők, társadalmi elvárások miatt írtam, nagyon sok ismerősnek, régi barátnak most lett gyereke, a munkahelyemen is babyboom van és telehányja mindenki a facebookot a boldog családi, meg babás fotókkal. Ezen emberek nagyrésze pedig már nem vehető rá innentől kezdve semmilyen programra, bulizásra, strandolásra, ha mennek is, csak a családdal, vagy hasonló kisgyerekes családokkal. Igazából leginkább szarul érzem magam emiatt, hogy ezek az emberek már emberszámba sem vesznek valakit, aki hozzájuk hasonlóan nem állapodott még meg. Pedig ez ahogy írtad, nagyrészt óriási képmutatás. Ha belegondolok nőszintén, nem is a gyerek és a család hiányzik az életemből, hanem az zavar, hogy fogynak így folyamatosan barátok. Már egy tartós barátnő is jó ok arra, hogy valaki alig járjon el azután szórakozni és megszakadjon vele fokozatosan a kapcsolat (jópár barátot veszítettem így el, vagy ritkult meg emiatt a kapcsolat jelentősen), a gyerek születése ezt pedig végérvényesen kiváltja. Ami persze érthető is, csak rossz érzés azt látni és tapasztalni, hogy egyedül maradok.

Ugyanakkor megszoktam az önállóságot és pont emiatt nemhogy egy gyerekre, de egy komoly kapcsolatra sem vagyok készen. Ezért is írtam, hogy az afféle barátság extrákkal típusú kapcsolat, ami jelen szükségleteimet tökéletesen kielégíti. Mert egy barátnőt, feleséget és pláne nem egy gyereket nem lehet betenni a szekrénybe, ha éppen magam akarok lenni, vagy nem érek rájuk hétköznap és nem vehetem őket elő hétvégente a fogasról, vagy amikor épp kedvem van hozzájuk. Amíg így érzek, nyilván szóba sem jöhet a családalapítás. Attól félek viszont így a 30-at elhagyva, nehogy ez ne változzon még 35-ön, vagy 40-en túl sem. Mert akkor már egyre nehezebb lesz gyereket vállalni, persze nem lehetetlen és van is rá példa a környezetemben, nem is egy, aki 40-en túl alapított családot.

Az viszont biztos, hogy hosszútávon szeretnék gyereket, de nem tudom jelenleg, hogy ez a késztetés pusztán önzésből adódik-e, vagy tényleg őszintén vágyom-e rá. A legfőbb okom a gyerekvállalásra jelenleg ugyanis az lenne, hogy nem szeretnék idős koromra elmagányosodni és szeretném, ha valaki tudna gondoskodni rólam, ha én már nehezen tudok. Nem szeretnék úgy meghalni, hogy hetekkel később fedeznek csak fel a lakásban, mikor már elviselhetetlen a szomszédnál is a bűz, mert annyira nem hiányoznék senkinek... Persze nyilván egy gyerek nem garancia az időskori gondozásra, számtalan példát látni, ahol a felnőtt gyerekek elhanyagolják a szüleiket, vagy csak egyszerűen kiköltöznek külföldre és emiatt nem tudnak gondoskodni róluk. De ha van gyereke az embernek, azért lényegesen kisebb az esély, hogy teljesen egymaga marad idős korára. Nem szeretnék magányos, kocsmában ülő alkoholista lenni 60 évesen, akik jobb híján a magány miatt mennek le mindennap inni. Igen, ez jelenleg önzés és csupán emiatt nem szabad gyereket vállalni, hiszen ez még mindig az az eset durván leegyszerűsítve, hogy beteszem a szekrénybe és kiveszem, amikor szükségem van rá.

A másik ok nálam, hogy egyke gyerek vagyok, így csak én tudom továbbörökíteni a családot. De saját magam sem szeretnék nyom nélkül eltűnni a földről és mivel nem vagyok világhírű zenész / tudós / író stb., erre a legjobb megoldás egy gyerek. De ez megint önös érdek, ami önmagában nem lehet érv a gyerekvállalásra.

Szóval fogalmam sincs, hogy pusztán a fenti két ok miatt vágyom-e gyerekre és tényleg szeretném-e, ha napi 24 órára lekötne egy gyerkőc.

Egyébként még az örökbefogadás is megfordult a fejemben, egy 5-6 éves kölyökkel, átugorva az egész napos babasírást hallgatós, éjjel nem alvós, szaros pelenkákat kicserélős, mindenféle megbetegedéstől félős éveket, mert ehhez jelenleg egész biztosan nem lenne türelmem, egy hetet nem bírnék így ki, nemhogy éveket. Egy nagyobb gyerekhez már sokkal inkább éreznék késztetést magamban, de jelenleg még nem vagyok elég érett ehhez sem.

Végezetül, mikor gyereket vállalok, szeretnék olyan anyagi helyzetben lenni, hogy egész biztosan tudjak róla gondoskodni bármikor. Egymagam jelenleg tök jól elélek, tudok is elég szépen félretenni, de egy gyerek nagyon sokba kerül. Szóval csak nagyon biztos, stabil pénzügyi alapok mellett hozható meg egy ilyen döntés, ha évekre szóló pénzügyi tartalékai vannak az embernek.

Rengeteget tudnék még írni erről a témáról, örülök mindenesetre, hogy vannak azért sorstársaim ilyen téren, meg is lep, hogy mennyien szóltak hozzá hasonlóan ehhez a topichoz.

"Utcára nyílik a kocsmaajtó, kihallatszik belőle a MaCSkáS FaDíSZ"

Érdekes, sok embernél olvasom, hogy 30+ életkorral elkezdte nyomasztani őket, hogy szeretnének gyereket, mert azt látják mindenhol maguk körül, hogy a hasonló korúaknak már van.
Szerintem ebbe eléggé félelmetes belegondolni, hogy azért szeretnék valamit, mert láttam a másiknál, és akkor legyen nekem is. Egy egy telefonnál vagy autónál még talán elmenne (bár ott sem szerencsés és nyilván fájdalmasan sekélyes), de egy másik emberi életnél azért meredek.

Ez amúgy eléggé OFF itt, de talán idefér
Szóval azért ha az emberek körülnéznek, vajon hány igazán jó, előremutató és mindenki számára boldog családot látnak? Mármint NEM facebookon, mert ott mindig minden fasza, hanem a környezetükben hány olyan család van, ahol alapvetően (természetesen nem a hét hét napján) minden rendben van és nem éppen új emberi roncsok vannak születőben?
Én amúgy nem vagyok család- vagy gyerekellenes, csak úgy gondolom, hogy mind a házasság, mind a szülővé válás olyan kaliberű dolog (kellene, hogy legyen), amibe nem kezdek anélkül bele, hogy legalább a sejtésem meglegyen arról, mit kéne másképpen csinálni, mint mások.
Elég ránézni a válások arányára: ha ma összeházasodtok a pároddal, ~70% az esélye, hogy elváltok. Vagy mondom úgy: 10 idén nősülő haverodból 7 el fog válni. A maradék 3 pedig nem a boldog házasságok száma, ahol egészséges környezetben felnevelkednek majd a gyerekek, hanem azokból kerül ki minden családon belüli erőszak, félrekefélés, meg a többi szar.

Ez most így lehet, hogy nagyon negatív, de számokon alapszik és tényeken, meg egy egyszerű elméleten, miszerint ennek az egésznek már lejárt az ideje. Lehet, hogy éppen olvassa ezt néhány boldog, családos ember, akit egy szerető feleség és két tökéletes gyerek vár otthon, de a nagy számok törvénye alapján ennek így is kell lennie.

Csak azt akartam ezzel az egésszel kinyögni, hogy egyáltalán nem biztos, hogy mindenkinek házasodnia kell, meg gyereket csinálni. Bennem amúgy pont idén fordult meg a dolog. Nem éreztem sosem, hogy szeretnék gyereket, aztán év közepén vége lett egy 6 éves kapcsolatnak. Néhány hónappal később volt egy rövid viszonyom egy egyedülálló anyukával, akinek van egy 6 éves kisfia, és akkor kapott el az érzés, hogy jó lenne egyszer nekem is. De valószínűleg nem lesz 33 éves vagyok, és a legfrissebb tapasztalatom az, hogy már maga a párkapcsolat is egy hazug és arrogáns intézmény, legalábbis ebben a mai világban. Kőkemény éveknek kellene eltelnie bárki mellett, hogy azt tudjam mondani neki őszintén: igen, gyereket szeretnék tőled. Ehhez pedig nem ártana már a láthatáron lennie ennek a nőnek, de nincs. Talán azért, mert nem is létezik, ami nem feltétlenül tragédia, sőt
Úgyhogy nem olyan nagy világvége, ha valaki videójátékozik hétvégente, meg szilveszterkor. Az ilyenkor fellépő szorongás jókora része abból ered, hogy az egész világ vetít folyamatosan, összeállít egy képet, hogy milyennek kéne lenned, és rohadtul nem olyan vagy. Erre pedig nem kéne gyereket vállalnia senkinek, de még egy kutyát sem.

Respect is not given. It's taken.