Ni No Kuni 2: Revenant Kingdom
A Ni No Kuni első része érdekes volt számomra Ghibli-filmes stílusa miatt, ám a kizárólag konzolokra megjelenő játékról elég hamar kiderült azokból a videókból, amiket láttam, hogy kissé komolytalan a sztori (mondom úgy, hogy a főszereplő anyja elég hamar elpatkol a szemünk láttára), illetve a játékmenete sem annyira élvezetes. A folytatásra is csak a PC-s megjelenés miatt kaptam fel a fejemet. Nem gondoltam azt, hogy lesz benne bármi olyan, ami teljesen letaglóz. Nos...kb. 10 perc kellett a játéknak ahhoz, hogy teljesen beszippantson.
Ennek oka pedig abban keresendő, hogy a játék pár erős jelenettel kezd, ami egyrészt jól mutat be pár szereplőt, másrészt akkora nagy baromság, hogy az már élvezetes. Ha nem ez lett volna a kezdés, akkor nagy eséllyel nem is fogott volna meg annyira, mert bár egy kompetens JRPG pár minijátékkal megfűszerezve, de a világot nem váltja meg. A játékmenet sztem túl lett bonyolítva, hogy legyen vmi mélysége, pedig a harcok pofonegyszerűek (mondjuk a nehezítő patch előtt sikerült ezt végigvinni, nemtom mennyire változott ez). A minijátékok közül a birodalomépítős veszi el a legtöbb időt, viszont a csaták teljesen feleslegesek. A Ghibli-stílus ebben is erős, ám a sztoriban is szerepelnek hasonló elemek, amik azokra a filmekre jellemzők, viszont kevésbé kiforrottak. A társaink közül is igazán csak a két főszereplőnek van bármiféle jelleme, a többiek csak a saját fejezetükben kapnak vmi szerepet, utána keveset adnak hozzá a sztorihoz. Viszont a főszereplők vannak olyan erősek, hogy elcipeljék a hátukon a sztorit, főleg Roland, aki abban az első 10 percben annyira meggyőzött, hogy valszeg az év végén is emlékezni fogok rá.
Mindenesetre jó darabig lefoglalt a játék, voltak élvezetes részei, de igazán kimagasló élményt nem nyújt, illetve a játékmenete sem hoz újat, csak felesleges komplexitást.
The Walking Dead: A New Frontier
Egyszer régen volt egy Telltale, aminek az új játékait nagyon vártam mindig, és csak pozitívan tudtam a fejlesztőgárdáról beszélni. Pedig voltak kevésbé jól sikerült cuccaik, mint pl. a Jurassic Park játékuk, ami egyfajta prototípusa volt a mostanra megszokott Telltale-es játékmenetnek. Na, az a játékuk elég kellemetlen élmény volt a béna sztorijával és karaktereivel. És a 3. Walking Dead évadjuk pont arra az élményre hasonlított.
A játékmenetre nem igazán van panaszom, mert azt a letisztult Telltale-es formulát hozza, amit már évek óta megtapasztalhattunk. Ami kritika érheti, az megint az öreg motorjuk miatt lenne, amely az animációk tekintetében nincs a helyzet magaslatán. Az évad problémája abban rejlik, hogy a játék lényeges részei egyszerűen nem működnek együtt, sőt, sokszor még egymás ellen dolgoznak. Az első problémás eleme a szereplői, akik nem elég kidolgozottak, de még szimpatikusnak sem nevezhetőek, és ez sajnos olyanokra is, mint pl. a visszatérő Clementine. A második természetesen a történet, ami egyrészt olyan zombis/poszt-apokaliptikus kliséket használ, amelyeket már a Michonne játékukban is láthattunk, másrészt viszont a nem túl érdekes karaktereit abszurd helyzetekbe helyezi mindössze azért, hogy a játékosnak legyen vmi döntésre hasonlító dolga. És pont ez az utóbbi dolog az, ami elrontja az illúziót. A Telltale játékait sokan kritizálják, hogy a döntéseinknek nincs semmi jelentőségük, viszont eddig mindig sikerült vhogy megoldani, hogy ne legyen teljesen átlátszó ez a tény. Ebben viszont kb. mindenki számára egyértelmű, hogy egészen az utolsó részig nincs olyan döntés, ami bármit is befolyásolna. Együtt a karakterekkel és a sztorival pedig egyszerűen katasztrofális a játékélmény, mert az évad nagyon szeretné, hogy csak egy irányba menjen a cselekmény, és még a szereplők jellembeli változását sem veszi figyelembe. Ez pedig frusztráló.
Másfél óra az epizódok játékideje, ami egyszerűen kevés ezeknek a kidolgozatlan szereplők megismerésére, de lehet jobb is, mert a történet sem hoz semmi újat. Ennek köszönhetően pedig csak félni tudok, hogy mit hoznak ki az utolsó évadból. Mert ha ebbe az irányba haladnak, akkor félő, hogy a legrosszabb Telltale-es élmény vár majd ránk.
Vanquish
A Platinum Games érdekes stílusú játékokat készít, amik közül nem mindegyik sikerül jóra, vagy a játékos közönség nem ugrik rájuk. A Vanquish-re pont az utóbbi a jellemző, mivel túlságosan is imitálta az akkori trendeket, és kevésbé fókuszált arra, amitől kultuszjáték vált belőle.
Alapvetően ez egy TPS, a fedezékrendszerével és az elmosódott színeivel pedig a Gears of Wart szerette volna imitálni, viszont a benne lévő szereplők, az ellenfelek, a történet, szinte minden egyfajta komolytalanságról tanúskodott, ami vagy bejön, vagy nem. Ami saját ötlete, a "rakétacsúszás" és az ebből fajuló időlassítás, szinte szemben áll a fedezékrendszeres játékmenettel, de az elején még úgy gondoltam, hogy ez egyfajta választási lehetőséget ad, hogy miképp játsszunk. Az elején viszont egyáltalán nem tetszett az egész játék. Úgy értem, a játékmenet rendesen működött, a sztori, karakterek elmentek, viszont a sivár látványvilága és a túlságosan is túlzó átvezető animációi kevésbé fogtak meg. A játékmenet se tetszett...csak mert nem úgy játszottam, ahogy ebben kellene. Ugyanis történt egy érdekes dolog. Bár a játék elején van egy tutorial, ami elmagyarázza a rakétacsúszást, stb., viszont bizonyos dolgokat nem. Ennek köszönhetően, amikor már épp elfogadtam volna, hogy ezt feleslegesen hypeolja a nép, egyszer csak rátaláltam egy harcban egy fura technikára, aminek használatával a nehezebb ellenfelek jóval hamarabb elhulltak. Mintha egy titkos technikára találtam volna rá, ami új életet lehelt a játékba.
Tehát a játék legnagyobb pozitívuma, hogy bár játékmenete viszonylag egyszerű, de van egyfajta mélysége, ami könnyen elérhető, és amivel nem kell sokáig gubbasztani a fedezékek mögött, hanem közel "csúszni" az ellenfelekhez, és aztán stílusosan lelőni, vagy felrobbantani őket. A probléma viszont az, hogy rövid és a története, szereplői mind nevetségesek. Bár ugyanez igaz a Metal Gear Rising: Revengeance játékukra, viszont abban sokkal élvezetesebb szereplőket találtak ki, akik ellensúlyozzák a történetbeli hiányosságokat, illetve sokkal szórakoztatóbbak a bárgyú részei. A Vanquish egyfajta kuriózum, ami egy viszonylag unalmas zsánerből kihozott egy fura, ámde érdekes dolgot.
-ReLax- Everything you know is wrong / black is white, up is down and short is long / and everything you thought was just so important / doesn't matter... -xeLaR-
