Ghost of Tsushima

Végre megint felszabadult egy kis egybefüggő szabadidőm, így egy hétvége alatt beleöltem 16 órát a The Ghost of Assassin's Creed: Japanese Editionbe (köszi, PS+, hogy fent van a játéktárban).

Először kicsit húztam a szám, mondván, hogy gyönyörű, de mostanra kezdem megunni az AC-kra jellemzőbb végtelenített kérdőjelpucolást, na meg a sztorit sem éreztem annyira acélosnak, de nagyon kellett már az a fajta dopaminlöket, amit a játékok képesek adni, ezért maradtam. Hála az égnek, mert a fő- és mellékküldetések során a karakterek kapcsolatai elkezdtek szépen kibontakozni, a lopakodós részleg AC-bb az AC-knál (teljesen Black Flag érzésem volt néha), a harc szórakoztató, a szél mint irányjelző hatalmas, és cukik a rókák. Az állások váltogatása a legjobb, minden hasonszőrű játékban gyűlölöm a pajzsos és lándzsás ellenfeleket, és ritkán érzem azt, hogy hatékonyan tudok ellenük harcolni (a halálom az, amikor parryhez, meg parry után három kitéréshez, öt billentyűkombinációhoz és teljes napfogyatkozáshoz kötött, hogy át lehessen törni a védelmen), itt viszont kényelmesen megoldható a dolog.

Van itt, minden, mint a búcsúban, egyesével ki lehetne elemezni, hogy az egyes játékelemek mely népszerű elődökben bukkantak fel az elmúlt 5-10 évben, de működik a mix.

Időnként felsóhajtok, hogy bárcsak lenne egy nextgen remake-je a Jade Empire-nek.