Elden Ring (PC)
A souls-like játékok már igen régóta birizgálták a fantáziámat, de a kezdeti pocsék PC-s portok, a kontroller hiánya (egér/bill only voltam nagyon sokáig, és az alkotások többségét érezhetően nem erre a párosra tervezték), illetve a megszokott stílusú játékaim (mindenféle RPG-k) sorában fennálló hatalmas és folyamatos backlog miatt hanyagoltam a stílust. Végül tavaly év vége felé éreztem azt, hogy némi változatosság nem ártana (szinte csak klasszikus rpg-k és a diabloid arpg-k váltogatták egymást nálam már jó ideje), és rápróbálok a műfajra. (Közben beruháztam egy kontrollerre is, amit pillanatok alatt úgy megszoktam, hogy legszívesebben ezt a bejegyzést is arról írnám, ha lehetne
Magyarán beléptem a
Team Peace klubba
)
Január eleje táján ültem neki az Elden Ringnek, ami többek szerint a legkönnyebb souls-like játék. Nos, ez szerntem igaz is, meg nem is. Ugyanis, ha egyedül, a játékban elérhető segítségek (summonok) nélkül fogsz bele, akkor lesznek bizony (főleg a játék vége felé) olyan ellenfelek, akik a veterán DS fanokat is meg tudják izzasztani rendesen, és rendre ott vannak a különféle
hardest bosses toplistákon. Ugyanakkor a játékos által (offline módban is) leidézhető, kedvünkre fejlesztett különféle summonok segítségével egy idő után a legnehezebb bossharcok is nevetségesen könnyűvé válhatnak. (Maximumra feljesztett mimic - ez neked szólt!)
Én némi félelemmel vegyes izgalommal ültem neki a játéknak, mert ugye híre van a stílusnak (mazochistáknak való; minden sarkon meghalhatsz;
git gud, gyakorold véresre a harcokat, különben sehova sem jutsz stb.). Ehhez képest azt tapasztaltam, hogy a rövid bevezető/tanulórészt követő kezdőtérképen bóklászó ellenfelek többsége - igaz, nem agyatlanul hadonászva, de - általában könnyedén abszolválható. (Voltam, akiktől fostam kezdetben (Kaiden lovasok, trollok), de igazából ők sem nehezek, csak veszélyesnek tűnnek a tapasztalatlan játékosnak.) Ugyanakkor ha boss-szal találkozik az ember, azok közül még a legergyább is röhögve elp*csázza az embert, míg kicsit bele nem szokunk az irányításba, rá nem érzünk a dologra, készség szintűvé nem válik, hogy jókor ugorjunk/guruljunk (és legfőképpen jó irányba!) vagy blokkoljunk/parryzünk (ha valaki pajzsozik is).
Ha valaki esetleg souls-like szűz lenne, mint én, érdekeli a stílus, de nem mer belevágni, azoknak üzenem: fogsz esni-kelni az elején, többször neki kell futni játék eleji ellenfeleknek is, lesz szentségelés, de elég hamar rá lehet érezni, viszonylag kevés befektetett idővel össze lehet szedni egyfajta nagyon szerény, de mégis
basic készséget, és onnantól kezdve, ha behúz a játék, végig fogod vinni (miközben sikerélmények és a "rohadjon meg az igazságtalan szarrágója" pólusok között pattogsz majd persze), s közben "kikupálódsz" majd. Ha nem is válsz legyőzhetetlen veteránná, de szinte észrevétlenül leszel egyre jobb, tapasztaltabb és ügyesebb, míg a játék végére elmondhatod, hogy azért tisztességesen beletanultál/beleedződtél a dologba. (Főleg, ha summonok nélkül mész, amikor csak lehet.)
Számomra mindenesetre élmény volt, hogy azt a Grafted Sciont, amely a játék legelső ellenfeleként úgy ölt meg a kezdőkaraktereimmel (több karakterosztályt is kipróbáltam kezdetben), hogy még csak azt sem értettem, hogy mi történik (de neki az is a dolga egyébként, hogy megöljön! - később azért visszajuthatunk majd hozzá visszafizetni a megalázást), no, ezt a lényt tegnap (a végigjátszást követő levezetésként) egy kíváncsiságból újonnan indított karakterrel (tehát sima NG új karival, nem NG+ a meglévővel) kb. fele hp-ra le tudtam csapni mielőtt kinyírt volna! (Oké, vannak, akik le is ütik, de ők a vérprofi souls-like veteránok.) És a kezdőterületen is kiskirályként szaladgáltam egy negyedórát (szintlépés nélkül), jóformán megütni sem tudtak az ellenfelek, míg egy éjszaka az egyik hídon bóklászó night cavalry (field boss) azért le nem vert a rend kedvéért (de azért neki is rendesen lefaragtam a HP-ját előtte). Mindezt csak azért írom, mert totál kezdőként először erre a területre kikeveredve még folyamatosan óvatos módban, lopózva, szinte félve közlekedtem, és nem ritkán behaltam még így is egy-egy addig nem ismert ellenféltől. Magyarán, bele lehet jönni a játékba, bele lehet tanulni, nincs ebben semmi mágia vagy boszorkányosság!
Oké, valamennyit a játékról is:
Fantasztikus (hangulatos, nagyon jól "megdizájnolt") látvány, hatalmas és változatos területek, roppant részletes és átgondolt háttérmitológia, kidolgozott világtörténet, bonyolult kapcsolati rendszer... amit viszont nem hogy nem tol az arcodba a játék, de inkább rejtegeti előled, s tárgyakból, nem ritkán bedrogozott félhülyék módjára zagyváló NPC-kből, illetve magából a világból (tereptárgyak, romok, díszítések stb.) kell összeraknod magadnak. Nos, mivel első végigjátszásnál úgyis arra fogsz rámenni, hogy valahogy életben maradj (erre fogsz koncentrálni elsősorban), és jóformán nincs semmi magyarázat, csak "ledob" a játék a világba, valaminek a közepébe cseppensz, ezért a történet homályos marad végig, inkább csak bizonyos részleteit érted majd meg. Viszont ezek a részletek nagyon érdekesek, úgyhogy ne lepődj meg, ha a youtube-on fogsz utána magyarázó videókat keresgélni olyan dolgokról, amit nem értettél meg pontosan, de mégis furdalja az oldalat a kíváncsiság, hogy mi a fene volt ott a háttérben? (Van olyan feltöltő pl.
VaatiVidya, akinek összességében sok-sok órányi anyag van, amiben csak a játékbeli istenekről, történelemről és történésekről, ezek hátteréről stb. mesél. Ott derül ki igazán, hogy mennyire össze van rakva a játék. Csak kár, hogy ezt, mint írtam, nem ritkán kifejezetten rejtegeti a játékos elől.)
A kezelés nagyszerű (ha beletanulunk), jól átlátható, és ha valaki játszott már más From Software játékkal, akkor azonnal kézreáll. (Én ma kezdtem bele a Dark Souls 1 Remasterbe, és azonnal otthon éreztem magamat.)
Elképesztő mennyiségű fegyver, páncél és craftolható tárgy van a játékban, és szinte végtelen számú build hozható össze. A kezdő karakterosztály inkább csak az induló felszerelésedet, illetve a kezdőstatjaidat határozza meg: bárkiből bármi kihozható a játék során.
A játék roppant hosszú és tartalmas. Én azzal a karakteremmel, amellyel végül rendesen belevágtam és végigjátszottam, bő 124 óra alatt értem a végére (mindent felfedezve, amit csak lehetett). Ez egy klasszikus RPG-nél még nem világszám (a Pathfinder: Kingmakerbe pl. kb. 170 órát raktam turn-based módban, míg a Skyriimot anno kb. 180 órán át nyüstöltem egy végigjátszásban), viszont itt az idődnek csak egy nagyon-nagyon apró töredéke fog beszélgetésekkel, kereskedőkkel és hasonló dolgokkal elmenni. Kb. 95%-ban menni és küzdeni fogsz a világban.
Hatalmas a világ, rengeteg a felfedezni való, sok a titok (titkos pályás, akár egész területek is!). Ugyanakkor a dungeon-ök egy része túlságosan ismerős lesz egy idő után, és bizonyos field vagy dungeon bossok is visszatérő ismerősök lesznek. De mindezzel együtt is nagyszerű az a változatosság (mind területekben, mind a "szörnyállományban", amit összehoztak.)
Ugyan csak egyetlen nehézség van a játékban, de ha online vagy (én offline játszottam végig), akkor behívhatsz segítőket, illetve a saját fejleszthető summon rendszernek köszönhetően a legtöbb bossnál tudsz magad is idézni neked tetsző segítőt (feltéve, hogy megszerezted persze már előzetesen). Ezek között van olyan is (a mimic pl.), amely a játék végi legszivatósabb ellenfeleket is képes nevetségesen könnyű harccá alakítani. Mindez azt jelenti, hogy ha valaki csak egy viszonylag könnyedebb "sétára" vágyik, és nem akar adott esetben 10-20 (vagy még több) alkalommal nekifutni egy-egy nehezebb bossnak (míg "kitanulja"/ráérez a mozgására/speckóira), az is megtalálja a számítását.
Azért, ha adhatok egy tanácsot: idővel érdemes leszokni a summonokról, és maximum akkor elővenni, ha valami nagyon nem megy vagy nagyon igazságtalannak tűnik. (Tehát csak kvázi ideiglenes mankóként támaszkodni rájuk.)
A saját példámat alapul véve: summonok nélkül kezdtem (mert nem is tudsz a legelejétől idézni), majd amikor már tudtam, akkor természetessé vált, hogy a bossoknál idézek (a kezdeti summonok még nem túl durvák, de kellemesen terelik a figyelmet rólad, így "kapsz levegőt" a bossharcok alatt is). Viszont egy idő után rájöttem, hogy így nem tanulok igazán, mert minden bossharc arról szól, hogy "csilingelek"
, vagyis idézek (lehetőleg csapat alapút, mert azok tovább tartottak az ellennek), majd úgy mozgok, hogy a summonokat agrózza a boss, én meg hátulról ráverek kettőt-hármat, majd hátrébb húzódok, megint ráverek stb. Ha esetleg rám mozdult a boss, akkor addig menekültem/sunyiskodtam, míg újra a szellemlényekkel nem kezdett foglalkozni. Ezt egy idő után zsákutcának éreztem, így lejöttem erről az útról. Megérte: tök sokat fejlődtem/ügyesedtem, és egy idő után ugyanúgy ment le a legtöbb boss idézés nélkül, mint előtte a summonokkal.
Viszont van a játékban néhány olyan boss, ahol duóval (vagy egy bossal és a minionjaival) kell egyszerre megszenvedni. Ilyenkor azt a szabályt hoztam magamnak, hogy ha ők is többen, akkor én is. Vagyis ezekben az esetekben idéztem.
Illetve volt a játékban (a vége felé) két olyan boss (Malenia és Malekith), ahol az első szimplán csak halál szivatós volt (a második fázisban legalábbis) és elveszítettem kicsit a fejem/a türelmemet (amikor nem látja az ember, hogy mitől halt meg már megint, akkor az dühítő tud lenni), míg a második egy rohadt cheater volt a szememben (rendszeresen az oszlopokon is - mintha azok légiesek lennének - simán keresztülküldte a durván sebző távolsági támadásait, néha még csak nem is látta az ember, hogy támadni készül pont az oszloptakarás miatt), így ennél a kettőnél lehoztam a mimicket. (Így viszont röhejesen könnyű volt lenyomni őket. Egy maxos (10-es szintű) mimic summon a játékban kb. csalókóddal egyenértékű szerintem.)
A harcok adják a játék sava-borsát: szerintem fantasztikus a rendszer, bár tény, hogy bele kell szokni/tanulni/"megérezni" a mikéntjét. Ha az ellenfeled alacsonyan, de vízszintesen vág, simán átugorhatod a csapást. Ha balról jobbra suhint, akkor a bal karja felé (időben) dodge-olva tuti nem talál el (míg a másik irányba gurulva jó eséllyel pont eltrafál) stb. stb. Néha csak simán lekövetve az ellenfél forgolódását lazán lépkedve is biztonságban tudsz maradni körülötte. Tehát nagyon logikus az egész. Az elején (de néha még a játék vége felé is) tolja az ember az úgynevezett pánik-dodgeolást (amikor össze-vissza gurulsz, pedig még csak csapni készül az ellenfél). Ez természetes, és idővel leszokik róla az ember, ahol gyűlik a tapasztalat/megy be izommemóriába az ugrás/dodge/light attack/heavy attack stb.
A különféle fegyverek pedig más és más move settel rendelkeznek, eltérő a sebességük és az ütőtávjuk is, valamint egyes fevyerek mérgezhetnek vagy véreztetnek, esetleg fagyást okozhatnak vagy rápakolhatják az ellenféle a skarlát rohadást. Bizonyos fegyverek sebzése inkább az erővel, másoké az intelligenciával skálázódik jobban. Egy- vagy két kézre foghatsz szinte minden fegyert. Könnyű (gyorsabb) vagy nehezebb (de megrendítőbb erejű) támadások vannak. Nem is sorolom tovább, baromi jó az egész. A korábban kitalált formulát nagyon jól alakították és feljesztették az egyes játékok alatt, és az ER-ben megkaptuk ennek egy kiforrott formáját.
Azért, hogy írjak egy-két negatívumot is:
A quest-rendszer a legpocsékabb, amit valaha játékban láttam. Én nem bánom, hogy nincsenek küldetés-jelzők a térképen, nincsen külön napló stb. De az NPC-k sokszor rébuszokban beszélnek, és néha 40-50-60 játékórával később kellene visszaemlékezned, hogy valaki motyogott valamiről, de mit is akart pontosan? Ha pedig nem beszélsz valakivel X helyen Y alkalommal, majd mész esetleg egy adott történés előtt vissza Z helyre, hogy ott is belefussál még, akkor akár bukhatod is végérvényesen az adott vonalat. Jó hír viszont, hogy e küldetések többsége (noha egyesek befolyással lehetnek a játék zárására) inkább hangulati dolog, tehát ne a klasszikus rpg-s questekre gondoljon mindenki.
A játékban bizonyos bossok (Ball bearing hunter/Elemer, Radagon, Crucible Knightok pl.) rendkívül unfairek abból a szempontból, hogy fáradhatatlanul, mondhatni idegbeteg módjára folyamatosan támadnak, ha egyszer beindulnak, ami azt fogja eremdényezni, hogy nem tudsz gyógyulni, mert időd nem lesz arra, hogy gyógyitalt igyál. Ha pedig úgy érzed, hogy nyugi van, elég távol áll az ellen, elő lehet venni a slaskát, szinte input reader módra azonnal betámadnak, akár röhejesen nagy távolságból is (van olyan támadásuk, amivel elérhetnek ilyenkor is).
A duo bossharcok szintén nem a legjobbak (Godskin duó, crucible knight duó) - itt summon nélkül az idegbajt tudják ráhozni az emberre. (Nem is érdemes vacakolni ilyenkor: elő a summont, azután dögöljenek meg.)
Hű, elég hosszúra nyúltam, pedig tutira kifelejtettem egy csomó mindent, amit eredetileg írni szerettem volna
A lényeg röviden: az Elden Ring szerintem egy remek "kapudrog" a souls-like játékok világába. Hangulatos világ, hatalmas játéktér, sok felfedezni való, érdekes, de "blurry" történet, élvezetes játékmenet, kiforrott harcrendszer. Souls-like szűzként kezdetben sokat lehet szívni, de meglepően hamar beletanulható. Ha valaki könnyedebb szórakozásra vágyik, nincs kedve a nehezebb bossokkal sokat vacakolni, akkor a summonokkal ezt az élményt is megkaphatja. Nyáron pedig jön a DLC.
Engem behúzott, megszerettette velem a stílust, így ma bele is kezdtem a DS1 remasterbe, és az idei évben javarészt souls-like játékok fognak pörögni a gépemen. (Csak időm jusson rájuk!)
Endure. In enduring, grow strong.
