Nightwish - Over The Hills And Far Away EP

feri13 | 2008.08.11. 14:26 | kategória: Nightiwsh

A Nightwish egy olyan együttes, amit nagy valószínűséggel nem kell bemutatnom senkinek sem. A szimfonikus metal stílust talán legjobban művelő bandáról van szó, főként amikor a Tarja Turunen-féle éráról beszélünk.
2001-ben, három nagylemez után adtak ki egy EP-t a Drakkar, Spinefarm, illetve a Century Media gondozásában. Négy dallal örvendeztettek meg minket, de a Drakkar Records-féle különleges verzión tíz dalt hallgathatunk meg, az említett stúdiófelvételeken kívül hat koncertanyag is felkerült a special editionre. Angliában 2007-ben is piacra dobták, tizenkét dallal és egy klippel (Over the hills and far away).
Külön öröm, hogy Tapio Wilska az Ocenaborn, illetve Tony Kakko az Angels Fall First után ismét vendégszerepeltek a lemezen, ami az egyik legnagyszerűbb szerzeményükké tette. Kár, hogy EP-ségénél fogva nagyon rövid. Üröm az örömben, hogy az utolsó kiadvány, amin Sami Vänskä tépi a basszusgitár húrjait (bár én őszintén megmondom, ezen a poszton Marco Hietala zenéjét jobban élvezem, főként, mert ő néha azért egy-egy erős énekléssel dob az egyébként sem rossz hangulaton és zenei értéken).

1. Over the hills and far away (5/5)
-Egy Gary Moore-feldolgozás, melyben Tony Kakko, a Sonata Arctica énekese is besegít. A refrénben ismét élvezhetjük Tarja Turunen félelmetesen magas hangját, a szimfonikus zenekar játékát is felfedezhetjük az egyébként nem rossz dalban. A melódia gitárszólóval végződik, ami nem gyakori a Nightwish dalaiban. Összességében nagyon jó kis muzsikát dobtak össze Tuomas Holopainenék, ötös.

2. 10th man down (4/5)
-Csatazajt hallhatunk intróként, ebből kitalálhatjuk, hogy egy háborús témájú nóta következik. A felénél jön egy durvább rész, ahol a Finntroll énekese, Tapio Wilska félelmetes hangját... hát... nem mondom hogy élvezhetjük, de tökéletesen illik a szövegkörnyezetbe ez a hörgés/mély beszéd (inkább utóbbi). Aki megijdet ettől a kb. fél perces átvezetőtől, az kárpótlásul meghallgathatja mégegyszer a refrént, ahol a Tarja-féle csodálatos énekkel kényeztetheti magát.

3. Away (2/5)
-Egy lassú szám, amely nálam nem számít befutónak. A lassabb dalokat nem szeretem különösen, de a refrén itt is szép lett, főként amikor a vége felé Tarja mégegy hanggal feljebb kapcsol. Nem bukás, de azért nem is jeles. Kettesre feleltél, leülhetsz.

4. Astral romance (2001 version) (4/5)
-Lassú gitárjáték a bevezető, amit Vourinennek köszönhetünk, mely után bekapcsolódik Vänskä, Holopainen és Nevalanen is. Ahogy Tarja is csatlakozik, megkezdődik a gyors része a dalnak, melyben a magas hangokat ismét nem nélkülözi (mivel operaénekesnő...), Kakko ismét tisztetletét teszi, ezután intrumentálisra vált a melódia. Egy szintetizátor-szóló, aztán az intro fuvolás verziója, Tony és Tarja éneke, ezt követően újabb gitárszóló, amiből sajnos kevés van Nightwishéknél, de ezen szóló kicsit nem illik hozzájuk. Én az ilyet szeretem, ahol a zenészektől távoli világokat próbálnak bevenni, és itt ez tökéletesen sikerült is, és ilyen szólókat kb. a '80-as évek metalbandáinál lehetett megcsodálni. Bravó, négyest tudok adni, mert az egész annyira azért nem fogott meg.

Közreműködik:
Tarja Turunen: ének
Erno "Emppu" Vuorinen: gitár
Sami Vänskä: basszusgitár
Tuomas Holopainen: billentyűk
Jukka Nevalainen: dob
Tapio Wilska: ének a 10th man down című dalban
Tony Kakko: ének az Away és Over the hills and far away című dalokon

Utolsó módosítás: 2008.08.12. 17:54

Iron Maiden - The Number Of The Beast

feri13 | 2008.08.10. 20:32 | kategória: Iron Maiden

Helló mindenkinek!
Elindult a blogom, amelybe valamit írni is kellene... De mit?! Az jutott eszembe, hogy albumok leírását rakom a blogomra, hátha érdekel valakit...

Hogy el is kezdjem: az Iron Maiden világhírű albuma, a The Number Of The Beast 1982-ben jelent meg. Azóta is az egyik legnagyobb metal lemez, amit valaha kkiadtak, olyan dalokkal, mint a címadó szám vagy éppen a Hallowed be thy name. Ez volt Bruce Dickinson énekes első, illetve Clive Burr dobos utolsó szereplése IM albumon, ami a korai, kicsit punkos beütést eltávolította a hangzásból. Három dalt (The number of the beast, Run to the hills, Hallowed be thy name) szinte minden koncertjükön előadják máig is.
Sokan kritizálták annak idején, hogy bizony sátánista albumról és együttesről van szó (lásd a címadó dalt). Sőt, hívők egy csoportja tüntetésképpen elégette az album nagy halom példányát (azt mondja meg valaki, mi értelme volt: kiadták a csomó pénzt értük, aztán megsemmisítették, na ezt fejtse meg valaki!).
A The Number Of The Beast a 666-ra utal. Miután rögzítették ezt a dalt, a jól menő eladások ellenére furcsa dolgok történtek velük. A lemez producere, Martin Birch autóbalesetet szenvedett. Karcolások nélkül megúszta az esetet, de miután a szervízből kihozták az autóját, elképedett a számla láttán. Egészen pontosan 666.66£-ot kellett neki fizetni, de inkább úgy döntött, kerekítsék 667£-ra az összeget. A The number of the beast szám a 18. helyen végzett a brit toplistán (6+6+6=18). Ha ez nem elég, a felvételek közepette az áram pedig fel-le kapcsolódott magától több alkalommal is.

1. Invaders (2/5)
-Ebben a dalban a basszus játszik nagy szerepet, talán nagyobbat, mint maguk a gitárok. A szám a hódítókról szól, ahogy megtámadnak egy falut. A dal egy gitárszólóval végződik. Szerintem ez a nóta tényleg csak egy bevezető, nem egy észbontóan jó mű.

2. Children of the damned (5/5)
-Egy kicsit líraibb nóta, gyönyörű refrénnel. A kezdete akusztikus gitárral van megfűszerezve, a felénél egy nagyszerű gitárszóló, ezt a dalt csak Bruce-szal lehet elképzelni, előző énekesük, Paul Di'Annio közelébe sem ért. Egyedi dal, szerintem az egyik legjobbjuk. A végén a "damned" szócska inkább sikításba megy át, a Maiden történetében először.

3. The prisoner (5/5)
-Újabb nagyszerű melódia Steve Harriséktől. A dal a The Prisoner című brit sorozat alapján készült, vajon miről is szólna, ha nem egy rab életéről. Stílusa kicsit lágyabb, legalábbis a refrén engem a glam metalra emlékeztet. Minden rock-kedvelőnek érdemes meghallgatnia.

4. 22 Acacia Avenue (5/5)
-A bemutatkozó lemezen hallható Charlotte the harlot folytatása. Egy Charlotte nevű prostiról (nem szabad ezt mondani, testárus) szól, akinek... hmmm... az egész idejét lefoglalja a munkája, és Bruce ennek a felhagyására kéri énekével. A szám egy kicsit punkos bevezetővel indul, majd Dickinson is belevág az éneklésbe. Pár másodpercig megy ez, aztán vissza az intróhoz. Ismét eljátsszák ugyanezt, és kezdődik a valódi zene, melynek második felében elszabadul az őrület, és az egyik leggyorsabb rész következik sok "sikoltozós" énekkel. Összességében szerintem az egyik legjobb dal a lemezről.

5. The number of the beast (4/5)
-Sokat emlegetett címadó dal. A '80-as évek talán legnagyobb metalslágere. A znekar elmondása szerint két dolog ihlette a melódiát: Steve Harris rémálma egy horrorfilm után, illetve a "Tam o' Shanter" című Robert Burns-vers. A bevezetőben Vincent Price horrorszínész segédkezik, ő olvassa fel a szöveget. Ezt követően a valódi zenei intro jön, melyben Dave Murray és Steve Harris játéka hallható. Bruce itt is egy sikítást produkál az éneklése végén, aztán beindul a zene. Két versszak és refrén után egy gitárszóló, egy pár másodperces átvezető, újabb gitárszóló, majd egy basszusgitár-szóló hallható. A refrén után az intro két gitárossal játszott, dobbal megspékelt verzióját élvezhetjük, majd a végén újabb Dickinson-féle sikoltás, és igen, meghallgattuk a mindenki által jól ismert metalskert. Aki úgy érzi, kicsit is szereti a rockot, annak kötelező darab.

6. Run to the hills (5/5)
-Hát ez is egy olyan szerzemény, amit mindenkinek ismernie kell. Egy egyedi dobolással kezdődik a mű, melyet egy magas hangon játszott gitár/basszusgitár "duett" és ének követ. Az egyik legrövidebb dala Maidennek a maga 3 perc 50 másodperces hosszával. A szám az indiánok és a fehér hódítók közti "konfliktusról" szól. Újabb kihagyhatatlan dal. Nekem a ranglistámon a második helyet foglalja el.

7. Gangland (4/5)
-Az Invadersen kívül az egyetlen dal, amit sosem adtak elő élőben (legalábbis erről az albumról). Ez is egy dobolással kezdődik, aztán egy kicsit gyenge gitármunka és riff következik. A refrén nekem nagyon tetszik, az egyik kedvencem, bár nem valami nagy különlegesség. Nem a legnagyobb dal a rocktörténelemben, de kétségtelenül jobb az Invadersnél...

8. Hallowed be thy name (10/5)
-Egy akasztásra váró emberről szóló dal, talán a legjobb szám amit valaha megírtak. Az intro nagyszerű, a lassú gitármunkába néha egy basszus és egy dob is csatlakozik, egy harang kongatását imitálva. Ami ezek után következik, az hihetetlen. A legjobb riff a világon (nekem legalábbis biztosan): lassú, de mégis erőteljes, nem egyhangú, plusz néha egy-egy erős ének is befigyel Bruce-tól... Ez is a nagy trió egyike: minden koncerten előadják, és minden rockszeretőnek ismernie KELL.

Közreműködő zenészek:
Bruce Dickinson: ének
Dave Murray: gitár
Adrian Smith: gitát
Steve Harris: basszusgitár
Clive Burr: dob

Kösz, hogy elolvastad a cikket!

Utolsó módosítás: 2008.08.10. 23:52

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.