Germinator blogja

Ikerparadoxon - 1.

Germinator | 2014.04.17. 16:08 | kategória: történet

(Kedves fórumozók! Újfent a blog felületéhez nyúlok, ugyanis szeretnék kidolgozni egy szkriptet, viszont kicsit még ködös előttem a teljes történet. Úgy éreztem, a személyes felfedezésem részeként is segítene, ha csak úgy, normális történet formájában próbálnám először megfogalmazni az egészet, és most ezt teszem. Itt láthatjátok ennek a történetnek az első "felvonását", amit, ha lesz rá további ihletem, időm, és nem lesz teljesen szarráfikázva [:D], mihamarabb folytatok. Szóval egyszerűen csak itt egy történet, amit írtam, fogadjátok és olvassátok szeretettel!:P)

Patrik anyukája nagy sebességgel rohangált fel-alá a lakásban. Folyamatos cipőkopogás hallatszott a lakás különböző helyiségeiből, miközben Patrik kissé nyugtalanul ült az előszobában. Nem igazán tudta mire vélni ezt a kapkodást, ezt a sietséget, ami szinte a semmiből támadt az anyukájára. Már mind a ketten fel voltak öltözve, indulásra készen; Patrik a kis cipőjében várta, hogy anyja végre eltegye az összes fontos dolgát retiküljébe.
- Na, már csak a jogsimat nem találom. Hol lehet eleve a pénztárcám?
A fiú sóhajtott egyet, kifejezetten unta magát. – Jó, megvan, mehetünk! – kiáltott a nő, majd még sebesebb léptekkel elindult az előszoba felé. Amikor odaért fiához, még mielőtt kinyitotta volna a bejárati ajtót, kinézett a kukucskálón.
- Na, szuper… – mondta lemondóan a nő, majd nagy levegőt vett. – Hát, menjünk akkor.
Patriknak még mindig fogalma sem volt, mi is történik most valójában, de morcosan felállt és az anyja után fordult. A nő kézen fogta gyerekét, majd együtt kiléptek az ajtón. A fotósok már várták őket odakint, és ahogy a két ember előtűnt a házból, vad kattintgatásba kezdtek.
Anna kicsit kelletlenül fogadta a dolgot, bár számított rá. Kicsit kínosan mosolyogva vonszolta maga után fiát, aki csodálkozva nézett az őket körülvevő sok-sok kamerára. Talán még egy riportert is látott mikrofonnal a kezében egy tévés kamerába beszélni! Ennél jobban azonban nem tudta felmérni a terepet, mert anyja kinyitotta autójuk hátsó ajtaját, majd kissé türelmetlenül beszállásra intette őt.

Patrikék már körülbelül másfél órája utaztak. Hosszú-hosszú autópályákon haladtak rendületlenül. A fiú azon gondolkodott, hova is mennek most ilyen sietős tempóban, de nem kérdezett rá anyukájánál. A nő jól láthatóan ideges volt, vagy türelmetlen? Folyamatosan az ajkait rágta, ide-oda nézelődött, a kormányon kopogott ujjaival. Patriknak ez feltűnt, és úgy érezte, jobb nem is firtatni a dolgot. Nem éppen megnyugodva, de hátradőlt gyerekülésében, és türelmesen kivárt.
- … – Anna valamit mondani akart, de csak a levegővételig jutott. Patrik ezt meghallotta, és odafigyelt, ám anyja szájából először nem jöttek ki szavak. A nő egy pillanatra még elgondolkodott, majd egy új és hangos levegővétellel folytatta. – Most mondani fogok valamit, ami nagyon fontos. Valószínűleg meg fogsz lepődni, és… igazából nem is én mondom majd, hanem látni fogod. Most oda megyünk.
- De hova?
Patrik kicsit aggódni kezdett. Nagyon nem szerette, ha anyukája úgy kezd egy mondatot, hogy valami fontosat szeretne mondani. A valami fontos szinte sosem jelentett túl jó dolgot. Sőt. Inkább rosszat jelentett. Akárhányszor elhangzott ez eddig, hogy valami nagyon fontosat akar neki mondani az anyukája, mindig egy kicsit kiesett a megszokott, békés, biztonságos életéből. Hirtelen eltűnt a szórakozás, a móka, hirtelen valami baljós dolog szakította meg ezt az egészet. Most is teljes erővel így érzett. Ahogy meghallotta a hírhedt szavakat, azonnal végigfutott a hátán a hideg.
- Nemsokára meglátod. Vagyis hát… végül is elmondhatom, tudod, egy olyan másfél-két órányira a várostól ott van az űrállomás.
- … Az űrállomás?
- Aha.
- Oda megyünk?
- Aham… – Anna ismét beleharapott az ajkaiba, levette tekintetét a visszapillantó tükörről, ahol eddig fiát nézte.
- De miért? Az osztállyal voltunk már ott.
- Tényleg? Nem is mesélted! – Anna sajnos alig tudta leplezni, hogy nagyon kedves, érdeklődő hangneme egészen erőltetett volt. Patrik ettől függetlenül még túl fiatal volt ahhoz, hogy ezt észrevegye.
- Tudod, még másodikosok voltunk! Nem is volt olyan régen.
- És jó volt?
- Fú, hát aha, elég nagy az a hely meg minden. A fiúkkal eléggé féltünk néha!
Anna még mindig az erőltetett stílusban beszélt fiához.
- Féltetek? Hogyhogy? Nincs ott mitől félni.
- Hát jó csak olyan nagy meg tágas volt az egész… én még nem is láttam ilyen nagy épületeket.
- Hát igen, az már igaz, hogy jó magas állványok meg épületek vannak ott. Hm…
Anna ismét elmerült gondolataiba, szinte kizárta Patrikot a beszélgetésből.
- Izgalmas nap lesz ez, Patrik, meglátod.
Patrik a mai nap először megnyugodott, mert anyukáján most őszinte örömöt érzett. Talán még sincs szó semmi komolyról, semmi rosszról legalábbis! Ezen már ő is elmosolyodott. Jó pár hosszú csendes perc után Patrik lelkesen mutatott ki a jármű ablakán.
- Nézd, anya, én már látom! Ott van!
- Igen, igen. – válaszolt Anna sokkal nyugodtabban.
- Most már kicsit várom, hogy megint láthassam azokat a tornyokat!
- Hát, most sajnos nem fogod, kicsikém.
- Miért??
Anna vett egy jó nagy levegőt.
- Mert nem az indulási, hanem a landolási területre megyünk. Az kicsit arrébb van.

//

Az autó megállt az egyik épület hangárjában. Patrik egyre kevésbé tudta hova tenni a dolgokat; amikor áthajtottak az űrállomás területének sorompóin, mintha ott is fotósokat és tévés embereket látott volna. Anyukája kinyitotta neki az ajtót, kicsatolta a gyerekülésből, majd engedte, hogy magától kiszálljon. Egyenruhába öltözött emberek álltak az autótól nem messze, már várták az érkezésüket. Mindenki mosolygott Patrik és az anyukája irányába, az autó mellett közvetlenül pedig szintén egy egyenruhás férfi állt, aki barátilag üdvözölte Annát.
- Patrik, ez a bácsi egy katona, köszönj szépen!
- Csókolom. – tett eleget az utasításnak Patrik gyanakodva.
- Szia, nyugodtan szólíts csak Jani bácsinak! – az idős férfi megpaskolta a fiú arcát, majd Annához fordult. – Annyira örülök, hogy itt vagytok. Mindenki nagyon izgatott.
- Mi is! Vagyis hát, főleg én, Patrik még nem annyira érti.
Hah… érteném, ha tudnám, mi folyik itt, gondolta a fiú.
- Nem baj, ma minden a helyére kerül. – a férfi meglepően barátságosan mosolygott Patrikra, amitől a fiú kicsit meg is nyugodott. Egészen idegenül érezte magát ebben az egész szituációban, de most először egy kis biztonságérzet támadt fel benne. – Gyertek utánam!
A kis csapat elindult a férfi után.

Egy kis teremben voltak monitorokkal körülvéve, amiken az űrállomás landolási területének élőképei voltak vetítve. Patrik egy kis széken ült, kezében egy narancsleves doboz volt szívószállal, amit “Jani bácsitól” kapott, miközben anyukája és a férfi a terem másik végében, szinte a fiúnak háttal állva beszélgettek. Egy-két szót Patrik is elkapott a beszélgetésből.
- Mindjárt itt vannak, percek kérdése. Mit tud a fiú?
- Hát… nem sok mindent.
Patrik semmiféle jelentőséget nem tulajdonított mindannak, amit kihallott. Kicsit azért éberen, de gondtalanul üldögélt a széken. Annáék közben tovább beszélgettek.
- Szerintem itt lenne az ideje legalább egy picit elmondani ebből az egészből. Tudom, hogy fontos volt, hogy így legyen tálalva neki az egész, de… talán most már hallhatja. Legalább egy részét.
- Igen, én is erre gondoltam. Fuhh, ne tudd meg, ez nagyon nehéz… – Anna a fejét fogta.
- Elhiszem. Na, menj, menj.
János Patrik felé tessékelte a nőt, aki eleinte kissé kelletlenül, de aztán bátorságát összeszedve fordult fiához. Leguggolt vele szemben, hogy Patrik ülve maradhasson.
- Figyelj csak… emlékszel, hogy meséltem apukádról, igaz? Hogy nagyon-nagyon messze el kellett utaznia, és évekbe telik, mire visszaér.
- Most ő rá várunk?
Anna büszke volt fiára, hogy milyen gyorsan vág az esze. Meghatottan elmosolyodott, majd megsimogatta az arcát.
- Igen. Ő jön most, azért vagyunk most itt. Most érkezik vissza. Eddig azért nem mondtam el, kisfiam, mert… sosem tudtam, hogy mikor érkezik meg, tudod? Sosem voltunk ebben biztosak, és abban sem, hogy egyáltalán visszajön… de pár napja megkaptuk a hírt, hogy jön, úgyhogy most itt vagyunk! Ne haragudj, hogy nem szóltam semmit, jó?
- Jó. – Patrik kissé érdektelenül válaszolt anyja bocsánatkérési kérelmére; inkább kíváncsi volt, minthogy megbántva érezze magát. Anna ismét megsimogatta fia arcát, majd felállt mellőle.
János kérdőn nézett Annára. – Nyugi… – felelte Anna a lehető leghalkabban a férfinak, majd eltávolodott.
- Khm… jól van – nézett az órájára a férfi -, szerintem ideje kimennünk. Mit szóltok? Hm, mehetünk? – kérdezte a férfi barátságosan Patriktól.
- Aha! – pattant fel a székről a fiú.

Már kint voltak a szabadban, a landolási terület oldalán, és mindenki az eget bámulta. Nagyon-nagyon sok ember volt ott, akik közül Patrik természetesen senkit sem ismert. Csakis anyukáját, és a ma megismert Jani bácsit, aki ott állt mellettük. És igen, most már egészen biztos, hogy nagyon sok fotós és kamerás ember van körülöttük. Viszont most szinte alig talált olyan kamerát a fiú, ami rájuk irányult volna; szinte egytől egyig az eget bámulták. Patrik szüntelenül kémlelte a tömeget, amikor hirtelen az emberek mutogatni kezdtek, majd kiáltások is hallatszódtak. Ekkor Patrik is felnézett: egy űrhajó ereszkedett le az égből.
Anna a szájához kapta a kezét, kicsordult egy könny a szeméből. A tömeggel ellentétben azonban Patrik nem volt elámulva a látványtól – sokkal inkább baljós hangulat lepte el. Arca teljesen mogorvába fordult, szinte fenyegetve érezte magát. Az űrhajó nagyon lassan ereszkedett, hatalmas hajtóművei meglepően halkan duruzsoltak a folyamat közben. Hosszú percek után a gépezet földet ért. Érkezését nagy robaj követte, a föld is beleremegett a landolás pillanatába. Patrik nyelt egyet, és aggódva, sőt, szinte félve anyukájára nézett, aki könnyes szemekkel bámult a járműre. Le se vette róla szemét, és karon ragadva Patrikot elindult felé. János követte őket.
Pár pillanat múltán, amikor az űrhajó hajtóművei már leálltak, nagyon sok személyzeti tag kezdett el a jármű felé futni a landolási terület széleiről. A gép egyik ajtaja közben kinyílt. Anna egyre sebesebb léptekkel közelített az űrhajóhoz, Patrik szinte már szaladt ezen a ponton. A jármű még mindig elég távol volt tőlük – a leszállópálya hatalmas méretű volt -, de innen is látták, hogy emberek szállnak ki belőle. Nagyon fáradtan lépdeltek ki a hajóból, a körülöttük lévő emberek pedig azonnal tapsviharban törtek ki, ahogy meglátták őket. Patrikék egyre gyorsabban haladtak feléjük, majd kis idő múltán lelassítottak, majd megálltak. Már egészen közel voltak az űrhajóhoz, amikor Anna úgy döntött, türelmesen megvárja, hogy az űrhajóból kiszállt kis csoport egyik férfitagja elinduljon felé. Annának hatalmas mosolyra húzódott a szája, de Patrik még mindig óvakodva figyelte az eseményeket. És valóban, egy férfi indult el feléjük, akit három helyszíni egészségügyi felügyelő kísért. A férfi mosolyogva jelezte feléjük, hogy rendben van, nem kell ilyen vigyázva követniük őt, teljesen jól érzi magát. János, aki Anna mögött állt, barátilag megfogta a nő vállát, és kedvesen arrébb állt. Patriknak úgy igazából csak most esett le, mit is él át. Soha nem látott, soha nem ismert apját látja épp feléjük közeledni. A férfi arcáról hihetetlen öröm sugárzott, ahogy a kis csoport felé tartott. Ám Patrik ekkor valami furcsát látott meg: apja nem egyedül jött. Volt vele valaki más is. Egy kisgyerek.
A férfi odaért Annához és Patrikhoz, szemben megállt velük, majd mosolyogva végignézett a famílián. Anna könnyes szemekkel nézett a férfire.
- Ezt el sem hiszem. – mondta hihetetlen örömmel a nő.
A férfi megvonta vállát, majd átölelte Annát, és sok-sok év után először ismét csókot váltottak. Patrik kicsit zavartan nézte az eseményeket, illetve a kisfiút, aki apjával jött. Valami nagyon furcsa volt ezen a fiún… sokkal fiatalabb volt, mint Patrik, és valami nagyon-nagyon furcsa volt rajta. Valami megfoghatatlan, valami bizarr.
- Patrik… ő az édesapád! – mondta Anna, mire a férfi odalépett a fiúhoz, és nagyon hosszan megölelte.
- Szia Patrik… kerek tíz éve nem láttalak. Sajnálom, hogy így kell találkoznunk.
Patrik nem igazán tudott mit reagálni a történtekre, kissé érzelemmentesen állt a helyszínen, de ez apukáját egy cseppet sem zavarta.
- Üdv újra itthon! – fogott kezet János is a férfival.
- Jó téged is újra látni. – viszonozta a baráti kézfogást Patrik apja. És ekkor mindhárom felnőtt a Patrikkal szemben álló fiatal fiúra nézett, aki talán még ő nála is jobban meg volt illetődve. Egy pár pillanatig senki nem szólalt meg, csak mosolyogva, ám kissé tanácstalanul néztek a fiúkra. János törte meg a csendet.
- Mondd csak, Patrik hány éves is pontosan? – kérdezte Annától, aki rögtön fiához fordult.
- Hány éves vagy, Patrik? Mondd csak meg Janinak.
- Tíz. – válaszolta kissé zavartan.
János és a fiú apja ekkor összenéztek. Anna is a két férfit bámulta kíváncsi szemekkel, amikor is az apuka lehajolt a lábánál álló kisfiúhoz.
- Patrik, ő Balázs. Ő is az apukáddal utazott. – mondta az anyuka a fiúnak, aki egyre nagyobb aggódással nézett az idegenre.
Patrik apja ekkor feltűrte Balázs ruhájának ujját a bal karjánál. Balázs könyöke fölött egy szíj volt körbetekerve a karján, pontosabban egy digitális karkötő. Az apuka kikapcsolta ezt a szíjat, majd felállt vele, és János és Anna felé mutatta a kijelzőjét. A kijelzőn egy időmérő volt. Anna a számláló láttán ismét szájához kapta kezét, és izgatottan zihálni kezdett. A nevetés és a sírás között ingázott a nő, János pedig elégedetten bólogatott. A kijelzőn a következő számok voltak olvashatóak:

6 év:89 nap:14 óra:27 perc

- Tehát Balázs alig több, mint 6 éves. – jelentette ki elégedetten János. Erre az apuka is mosolyogva bólintott.
Anna ekkor Patrik felé fordult, kitörölte szemeiből a könnyet, majd remegő, de vidám hangon megszólalt.
- Patrik… ő itt Balázs. Ő… ő is az én fiam. A mi fiunk.
Anna Patrik apukájára mutatott ekkor, és Patriknak is összeállt a kép.
- Ó… tehát ő… az én kisöcsém?
- Nos… nem egészen. Patrik… Balázs a te ikertestvéred.

//

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK

Amit eddig senkinek sem mertél elmondani...

Germinator | 2011.01.04. 15:43 | kategória: film

Sziasztok! Nem, nem tértem vissza, már ötezer éve letettem a blogolásról:-D Viszont a minap szembekerültem egy témával, amit szerintem még sosem beszéltünk ki, legalábbis itt a fórumon biztos nem. Nagyon kíváncsi lennék sokak véleményére, és úgy gondoltam, erre nem elég, ha csak feldobom a kérdést egy topicban. Úgyhogy emiatt írtam meg ezt a hirtelen blogbejegyzést.

Szeretném, ha úgy működne ez a bejegyzés, mint egy csoportterápia, ahol mindenféle ordítozás és anyázás nélkül végighallgatjuk egymást. Ugyanis egy nagyon komoly és problémás téma ötlött fel bennem. Annyira problémás, hogy vérig sértődések és örökké-egymás-megutálások vannak kilátásban, de épp ezért kérek mindenkit, hogy tekintse ezt valóban úgy, mint egy csoportterápiás megbeszélést. A kérdés, amire a kommentekben epekedve várom a válaszokat, a következő:

Az IMDb, a RottenTomatoes, és egyéb népszerű és elismert filmadatbázisok nemcsak összegyűjtik a filmeket, hanem értékelik is azokat. És mivel széles körben ismertek és elérhetőek ezek az oldalak, joggal feltételezhetjük, hogy az ezeken a honlapokon történő filmértékelések egyfajta közízlést mutatnak fel. Számos vita kerekedett már ki abból, hogy „az X.Y. film hogy kaphatott ilyen magas pontszámot IMDb-n??”, vagy ennek fordítottja. Engem az érdekel:

Mindenkinek van legalább 1 olyan kedvenc vagy 1 olyan nagyon rühellt filmje, ami totál ellentétes megítélést kapott az ún. Közízléstől, mint az ő szemében. Nektek van ilyen filmetek? Olyan, amit nagyon rühelltek, de mindenki más szereti; vagy olyan, amit imádtok, de mindenki más utálja, és ti nem tudjátok, hogy ez hogyan lehet?

Itt az ideje és a helye annak, hogy kibeszéljük végre ezt a kényes témát, és egymásnak elmondjuk legféltettebb titkainkat! Azt, amit évek óta elhallgatunk, nehogy mindenki kiröhögjön és idiótának nézzen! FIGYELEM: súlyos sértődésveszély. De hiszem, hogy mi normális emberek vagyunk, és meg tudjuk érteni egymást.

Tehát.

Kommenteljétek be, majd tárgyaljátok ki egymással, hogy van-e olyan általatok látott film, amit kivétel nélkül mindenki más utál, csak ti szeretitek; vagy kivétel nélkül mindenki más szeret és elismer, csak ti utáljátok!

Én el is kezdem ezt a topicot a saját példáimmal.

Be kell, hogy ismerjem, hogy én láttam, de egyáltalán nem jött be a Scarface. Tudom, hogy kultuszfilm, és nagyon sokaknak ott van a kedvenc filmjei között (úgy értem: millióknak), de nekem nagyon nem jött be. Kicsit erőltetettnek tűnt, és az a 80-as évek zene kikészített, az utolsó, teljesen irreális, Kommandót idéző lövöldözős jelenetről nem is beszélve. Ez az egyik legnagyobb teher, amit eddig cipeltem, de most végre elmondhattam.

És ti hogy vagytok ezzel?

A Fekete Hét - Az újmagyar sorozat-siralom

Germinator | 2010.05.19. 22:23 | kategória: film

Amerikai „időszámítás” szerint vasárnap és hétfőn, de a magyar sorozatnézők órája szerint jövő hét hétfőn és kedden, azaz 2010. május 24.-én és 2010. május 25.-én valódi gyásznapokat fog megélni a tévénéző közönség. Véget ér ugyanis korunk, a 21. század legfontosabb és legnépszerűbb sorozatai közül kettő: a Lost és a 24. Úgy gondolom, ezen két sorozat megszűnéséhez hasonló eset nemigen történt az elmúlt években sorozatfronton. Talán a Maffiózók vagy a Jóbarátok befejeztét tudnám még ehhez hasonlítani, de hogy két ennyire jelentős és régi sorozat érjen véget egymást követve… ez külön bejegyzést ér.

Szomorú vagyok, rettentő szomorú. Ez a két sorozat a legkedvencebb sorozataim közül való. Olyannyira, hogy pont ez a két sorozat az, ami anno sok évvel ezelőtt bevezetett engem a sorozatok, és a sorozatjunkie-lét világába. Hogy hogyan is ismerkedtem meg velük?

A 24 2001-ben indult Amerikában. Az alapkoncepciója hihetetlen jó volt: mivel alapvető sorozatformátum a 24 részes évad, pont kapóra jött egy olyan sorozatot alkotni, amelynek egy-egy epizódja pont 1 órát ölel fel, s így a teljes évad egyetlen napot. A 24-gyel pont ezt csinálták meg a készítők: a főszereplő karakter, Jack Bauer egy munkanapját követhetjük végig egy évadon keresztül. A sorozatot tehát real time követi a néző, és ez nagyon sok izgalomnak ad okot. A 24 valós időben történő cselekménye miatt a sorozat minden egyes epizódja hihetetlen izgalmakkal szolgált a nézőknek. A sorozat ezenkívül ismert az álleejtő csavarjairól is, amelyből nem egy, nem kettő jutott ki a nézőknek. De ami az idők során igazán klasszikussá tette a 24-et, az a világ legkőkeményebb karaktere: Jack Bauer.

Jack Bauer Kiefer Sutherland alakításában egy valódi legendává vált a sorozat 8 évada során. Jack Bauer az egyik, ha nem a legprofibb ügynök a terrorelhárításnál, szó szerint nem ismer lehetetlent, és bármit megtesz célja elérése érdekében. Ha a hazafinak van definíciója, az nem más, mint Jack Bauer. Hihetetlen odaadását Amerikáért azonban sohasem hálálták meg neki honfitársai, és emiatt is tragikus a karaktere. Az évadok előrehaladásával Jack a családját imádó, értük bármit megtevő istenből egy tragikus, szomorú sorsú, a munkáját a vállán egyfajta teherként hordó titánná vált.

Mi mind imádjuk Jack Bauert. Nincs nála tökösebb ember sem a való életben, sem pedig más filmben vagy sorozatban, és ez tény. Igen, még Chuck Norrisnál is keményebb, amit bizonyít a legtöbb Chuck Norrisos és Jack Baueres netes vicc is. Mindenki tudja a legfontosabb jelszót: „Don’t fuck around with Jack Bauer”. Jómagam a Magyar Televízió jóvoltából ismerkedhettem meg ezzel a kiváló, korszakalkotó sorozattal. Az 1. évadot kétszer is leadták, és amikor másodjára láttam, nem bírtam ki: teljesen vakon sorban megvettem az itthon megjelent évadokat, 2.-tól egészen az 5.-ig. Hihetetlen mennyiségben daráltam a 24-et apámmal együtt, akit szintén rajongónak mondhatok. Azóta pedig már itt vagyunk a 8. évadnál, a régóta sejthetően legutolsó évadnál. Sőt: jövő hét kedden a sorozat örökre véget ér. Nagyon nehéz arról írni, hogy mit érez ilyenkor a rajongó. Őszinte leszek: gyászt. Mintha egy valódi ember halálának érezném közeledtét, és ez igencsak nagy szomorúsággal tölt el. Egyetlen reményünk, hogy állítólag elkészül a 24 mozifilm. Ez persze csak apró vigasz: Jack Bauer eltűnik a képernyőkről. Hagyatékát azonban rendületlenül ápolják tovább a rajongói, így én is. Ahogy Bruce Wayne is megmondta, legendaként az emberek halhatatlanok. Kívánom, hogy Jack Bauerrel is ez történjen. Szerintem már meg is történt.

A másik tragédia a jövő héten nem más, mint a Lost című kalandsorozat vége. Hehe, milyen vicces ezt mondani: kalandsorozat. Szinte száz százalék, hogy ilyen műfaji meghatározással reklámozták anno az RTL-en (is) a sorozatot, de ha belegondolunk, hogy most hol tart a Lost… hűha, hát leginkább csak nevetünk ezen a megnevezésen:-)

A Lost 2004-ben indult Amerikában, itthon – ha jól sejtem -, 1 évvel később mutatták be. Én néztem az RTL Klubon a Pilotot („pilóta” – feledhetetlen klasszikus!!), és majd összepisiltem magam, annyira tetszett. Az 1. évadot végig is néztem a magyar adón, és emlékszem, mekkora szentségelés volt a lakásban, amikor véget ért az évadzáró. Belegondoltam, hogy „úristen, még ezer év, mire vége lesz ennek a sorozatnak… biztos, nem fogom kibírni odáig”. De kibírtam, és most itt állok: kevesebb mint 1 hét, és vége lesz a Lostnak. Annak a Lostnak, ami véleményem szerint hozzájárult ahhoz, hogy berobbanjon Magyarországra a sorozatnéző kultúra. Nekem legalábbis a 24 mellett ez volt az egyik első meghatározó élményem a tudatos sorozatnézéssel kapcsolatban.

A Lost akármennyire idegtépő, akármennyire rétest nyújtó, akármennyire sokak által utált sorozat, egy valamit el kell ismerni: korszakalkotó volt. A története szó szerint páratlan, és nem tudom, lesz-e olyan sorozat a jövőben, ami meg tudja közelíteni azt, ami a Lost hat évada alatt lefolyt.

Annyi biztos: amit régen még el sem tudtunk képzelni, 5 nap múlva megtörténik: véget ér a sorozat. És ezzel egy valódi legenda tűnik el a képernyőkről. Nekem azért is óriási szívfájdalom, mert nemcsak, hogy ez volt az egyik első sorozat, amit tudatosan, junkie-módra néztem, hanem ez lesz az első sorozat, amit elejétől a végéig „real time” követtem, tehát darálás nélkül, és ez óriási szó. Legalább olyan óriási, mint a már sokadjára említett szomorúságom.

Szóval íme, kevesebb mint 1 hét, és két igencsak jelentős sorozat tűnik el örökre. Emlékük azonban mindig velünk lesz nemcsak az interneten, nemcsak szájról szájra terjedő mondákban és emlék-felidézésekben, hanem a DVD-s polcunkon is.

Ég áldjon, 24! Ég áldjon, Lost! Ég áldjon Jack Bauer, Chloe O’Brian, Tony Almeida, John Locke, Jack Shephard, Sawyer, Kate és Hurley!

Ez volt az én gyászbeszédem. R.I.P.

Utolsó módosítás: 2010.05.20. 13:09

Önkifejező ember

Germinator | 2010.01.06. 22:46 | kategória: Noname

Nos, minden ember ki akarja magát fejezni valahogy. Sokáig gondolkodtam azon, hogy én hogyan, nyílván ez mindenkiben lassan alakul ki, nem elsőre. Mostanra kialakult: elindítottam a blogot, amit már régóta megakartam csinálni: az It's... Blogot, ahol kedvenc témámban szeretnék mozogni egy jó ideig: az angol humorban. Persze nem csak erről fog szólni a blog, kiterjesztem majd az érdeklődési kört, de eleinte mindenképp ez lesz a középpontban. Mindenképp szerettem volna felhívni figyelmeteket erre, hogy amiben érdekel a téma, vagy érdekelnek bárkit az én írásaim (:-D), az nyugodtan böngéssze az It's... Blogot, ahol mostantól - remélhetőleg - rendszeresen fognak megjeleni angol sorozatkritikák, meg ilyesmik.

Azért most írok erről, mert most került ki az első bejegyzés az The Office című zseniális sorozatról, úgyhogy nyugodtan olvassátok!

Germinator voltam... I'll be back;-)

Ja, és valószínűleg a Magyar humor halála írássorozat az It's-en fog folytatódni, ugyanis szerves részét fogja képezni a téma a blognak.

A magyar humor halála - 1. rész

Germinator | 2009.12.16. 22:12 | kategória: Humor

Hétfő reggel volt, és Gergő iskolába ment. Ez egy főiskola-szerűség volt, igazából OKJ-s képzés, mivel szerencsétlent nem vették fel az egyetemre. Ezt a lúzert:-DD Bakker, még engem is felvettek, pedig én csak egy narrátor vagyok egy nóném oldal még nónémebb blogján.
- Hé!! Ezt fejezd be de sürgősen! Mit gúnyolódsz?! – rivallt rám Gergő.
Öö, khm, bocs. Szóval…
- Milyen nóném oldal?? – kiáltott Dino is.
Jó, jó, jó, bocsi! Felejtsük el. Szóval, Gergő egy OKJ-s képzésre járt, ahol több vele egykorú fiatallal volt összezárva nap mint nap. Nem igazán ismerte őket, és nem volt egy barátkozós típus, úgyhogy általában mindenféle társas kommunikáció nélkül vészelte át a tanórákat. Ezen a hétfőn még inkább magába zárkózva ült, mert nagy erőkkel a feladatára koncentrált: meg kellett váltania a magyar humort. Ötlete sem volt, hogy ezt hogyan csinálja, meg egyáltalán hol kezdje el.
- Basszus, van 7 napom megváltoztatni a helyzetet… én hülye mit csináljak? – gondolkodott magában nagy elkeseredéssel. Habár fent, a Mennyországban még lelkes volt, itt a Földön inkább a kilátástalanság vezérelte gondolatait.
Mindeközben bejött a tanár és elkezdődött az óra. Gergő azonban egyáltalán nem tudott odafigyelni az elhangzottakra, továbbra is a feladatán elmélkedett. Egy dologra azonban felkapta a fejét: az osztály fegyelmezetlenségére. Mivel a tanár elég érdektelenül adta elő a tananyagot, az osztály hátsó padjaiban ülő diákok a szó klasszikus értelmében rosszalkodni kezdtek. A tanár persze ügyet sem vetett erre, csak mondta tovább a magáét. Hogy mi volt ez a rosszalkodás? Nos, a hátsó sorban lévő fiúk fing-hangokat adtak ki szájukkal és kezükkel, majd miután ezt megtették, félig elfojtott nevetésbe kezdtek. Gergő ezen nagyon felhúzta magát.
- Heh… ez vicces? – gondolta magában – Úgy csinálni, mintha finganánk, majd nevetünk ezen? Ráadásul ezzel az órát is zavarják…
És ekkor beütött, aminek be kellett ütnie: a fiú rájött, hogy talán most elkezdheti a változást. Hogyha szólna a diákoknak, hogy ez egyáltalán nem vicces… talán ezzel is javítana a helyzeten. Sokáig dilemmázott ezen, mialatt a srácok csak tovább folytatták ezt a felettébb szórakoztató játékot. Aztán egyszer csak Gergő elhatározta magát: elvégre az élete múlik a dolgon, miért is ne szólna közbe?
- Hé, figyeljetek! Ez… ez nagyon nem vicces.
Az osztályban néma csönd lett. Szokatlan volt, hogy az óra menetébe hangosan belekiabál egy tanuló. A tanár is abbahagyta a monológját. A hátsó sor fiúi két finghang és egy röhögés között megálltak. Senki sem tudta, mit reagáljon, Gergő pedig tanácstalan volt azt illetően, hogy mi legyen a következő lépés. Mindenki őt figyelte néma csöndben.
- Öö… szóval ez a… ez a fingás, ez… nem vicces.
- Fingás?! – kérdezett vissza a tanár, aki a hátsó sorban ülők gyerekes játékából semmit sem vett észre.
- Hát… amit ott hátul csináltak.
- Te milyen fingásról beszélsz? – folytatta a tanár – Miért zavarod meg ilyesmivel az órát? Undorító vagy!
- De… öhm… a fing…
A tanár villámokat szórt szemével, úgy nézett a fiúra. Gergő visszafordult helyére, majd lesütött szemmel jelezte, hogy folytathatják az órát. A tanár folytatta is. Basszus, Gergő, ezt elcseszted, most jól leégetted magad! Khm, na, mindenesetre, amikor kicsöngettek az utolsó óráról is, Gergő mérgesen hagyta el az épületet, és hazafelé vette az irányt.
- Na, besült a technikád? – szólt valaki Gergő háta mögül.
A fiú megfordult, és a Mennyből ismert fehér ruhás férfit látta meg.
- Hát… hát te??
- Végignéztem ezt az előző jelenetedet, és meg kell hogy mondjam, csodás volt. – gúnyolódott.
- Kösz…
- Tudod, ezekkel az egyértelmű üzenetekkel nem sokra fogsz menni. A művészetekben is általában az ér célba, ami bújtatott, ami mögöttes… érted?
- Értem én, de… nem vagyok művész, hogy ilyeneket találjak ki. – mentegetőzött Gergő.
A fehér ruhás férfi megállította a fiút.
- Na ide figyelj, te akartál visszajönni, nem? Te akartál megváltoztatni mindent.
- Persze, mert… mert nem akarok meghalni! Valamit muszáj kitalálnom, de… nem olyan könnyű ez. Ráadásul csak 7 napot adtál rá…
- Igen, tudom, ez elég kevés. Egyébként ezért is vagyok itt: hogy segítsek. – mondta a férfi.
- Tényleg?
- Aha… ha gondolod, adhatok ötleteket, meg ilyesmi.
Gergő megnyugodott kicsit.
- Naná, hogy gondolom. Lehet, hogy egyedül mégiscsak kevés leszek ehhez.
- Ugyan, - legyintett a fehér ruhás – nagyon sok egyedüli ember volt már a világon, aki megváltoztatott valamit gyökeresen. És elég, ha csak a humor területére gondolsz. Ott van például a Monty Python, igaz, ők hatan voltak, de ők egyedül valami forradalmit hoztak ebbe a művészeti ágba. Te is képes lehetsz erre.
Gergő felnevetett.
- Ugyan már, ezt te sem gondolhatod komolyan!
- Hát… persze hogy nem! – nevetett a fehér ruhás – Csak gondoltam, valamivel felvidítalak.
- Pf… na kösz.
Gergőék elhaladtak egy buszmegálló mellett.
- Hé, nézd meg például azt a két kölyköt! – mutatta a férfi.
Gergő odanézett, és két kb. 14 éves fiút látott, akik hógolyókkal bombázták az elhaladó buszokat.
- Hű… mindig is utáltam az ilyeneket. – mondta Gergő.
- Ugye? Én is. Ez a humor egyik alapvető hibája.
- Humor? Ebben hol a humor?
- Tudod, fent azt mondtam, hogy a humor az élet minden egyes területére kiterjed, és ez valóban így van. – magyarázott a fehér ruhás – Ez a két fiú például azért dobálja a buszokat, mert szerintük ez vicces. Érted? A humor egyik megtestesülése.
- Az, hogy vandálkodnak?
- Így van! – bólogatott – Mert azt hiszik, hogy ez vicces, és azt is hiszik, hogy majd mások ezt viccesnek találják. A humor egy olyan dolog, ami rengeteg dolgot befolyásol az életben, és ezt a lehető legszorosabban kell érteni. Ez az eset is a humorból fakad.
Gergő elgondolkodott.
- És… ezzel mit lehet tenni? – kérdezte a fiú.
- Ezzel a hógolyós esettel? Mint mondtam, ez a magyar humor egyik alapvető hibája: az erőszakos humor. Számos fiatal űzi ezt a „szórakozást”. Vandálkodnak, dobálnak, más emberekkel verekednek, egyszóval vadak. A fingós vicc is ebből fakadt a sulidban: az erőszakos humor lényege, hogy az átlagembereket zavaró és idegesítő dolgokkal alkotnak számukra vicces helyzeteket.
- Igen, ez ismerős. És tényleg zavaró.
- Na, örülök, ha te is így látod. Még a végén kiderül, hogy jó embert választottunk ki a feladatra. – mosolygott a férfi.
- Jó, mindezt értem, de mégis mit kéne tenni? Mit kéne tennem az erőszakos humor ellen? Azt mondtad, az egyértelmű üzenet nem játszik… akkor meg?
- Nem tudom, találj ki valamit. – mondta a fehér ruhás, majd egy csapásra felszívódott, magára hagyva a fiút.
Gergő egy ideig szemével kereste a férfit, de rájött, hogy ez is biztos egy ilyen mennyország-béli trükk volt. Ezután a két dobálózó kisfiúra koncentrált. Mit tegyen? Mivel fojthatja el alapjaiban ezt a rossz szokást?
- Szóval az erőszakos humor rosszabbítja a magyar humor helyzetét… - mondta magában.
Gergő felbátorodott, majd nagy hévvel elindult a két fiú felé. Nagyon elhivatott volt, és ahogy közeledett feléjük, a hógolyós srácok észrevették őt. Gergő azonban nem állt meg, hanem azzal a lendülettel egy óriásit lökött a két fiún. Ők pedig az útra estek, és egy arra tartó busz halálra gázolta őket.
A busz lefékezett, a megállóban állók pedig hüledeztek, néhányan sikoltoztak. Gergő kezdett kijönni az adrenalin-roham által okozott kábulatból, és felismerte, amit tett. De egyáltalán nem bánta meg, sőt. Örült, hogy ezzel is javított a magyar humor helyzetén. Ekkor azonban újra feltűnt mögötte a fehér ruhás férfi.
- Te meg… te meg mi az úristent csinálsz?!
Gergő hátrafordult.
- Hogyhogy? Megmentem a magyar humort!
- De… de… jézusom!! Te elmebeteg vagy?? Megöltél két 14 évest?!
- Hát… miért, te nem ezt sugalltad?
- Dehogyis!! – ordítozott a férfi –Azt, hogy csinálj valami humorosat. Írj a netre, vagy forgassatok websorozatot, de biztosan nem azt, hogy ölj meg két ártatlan gyereket!
- Pf… most már mindegy!
- Hát most már az. – mondta a férfi – Na jó, ha megmentetted a magyar humort, majd ezt a két srácot is feltámasztjuk. Azért azt remélem tudod, hogy ez egy óriási fekete pont a „Mennybe vagy Pokolba kerüljön halála után”-listádon?
- Gondolom…
- Na jó, akkor most már értetted az üzenetem? Próbálj meg valami sajátot alkotni, de legközelebb ne áldozz fel emberéleteket.
Gergőnek tetszett az ötlet: sajátot alkotni. Mindig is vágyott erre, de vajon hogyan kivitelezze? Írjon regényt? Fessen valamit? Forgasson filmet? Azt tudta, hogy most legalább rátalált a célra, amivel tehet valamit az ügy érdekében.
- Rátalált? Konkrétan a szemébe kellett mondanom. – válaszolta nekem a fehér ruhás férfi.
Mindegy, a lényeg, hogy… hát… szóval igen, amit az előbb elmondtam. Basszus, ezt a mai epizódot valami jóval kéne lezárnom, valami poénossal, hogy legyen íve. Én vagyok a narrátor, ez a dolgom, szóval… hűha. Nem jut eszembe semmi. Ha már szóba került a Monty Python, ők sem zárták le soha a jeleneteiket, igaz? Mindig valami baromságot tettek be a végére, úgyhogy… ezt talán én is megtehetem. Vagy az durva lenne? Durva dolog a Monty Pythonhoz hasonlítani önmagamat? Mert hát hol vagyok én hozzájuk… nem is tudom. Egyébként a minap írtam egy verset, nem tudom, érdekel-e ez bárkit itt a környéken. Ha igen, nyugodtan jelezzétek, és akkor elmondom! Az volt, hogy ültem itthon nagy unalmamban, és a szerelmemre gondoltam; igen, egy narrátor is lehet szerelmes; és hát különböző furcsa érzések szálltak meg, meg aztán még a kutyám is bejött a szobámba, na meg ahogy esett a hó, és emlékszem, ebédre húsleves volt, szóval fogtam egy papírt meg ceruzát, és…

A középkori lovagjelmezbe öltözött ember a gumicsirkéjével fejen vágta a narrátort. Epizód vége.

A magyar humor halála - 0. rész

Germinator | 2009.12.12. 22:17 | kategória: Humor

Gergő kinyitotta a szemét. Egy fehér padlón feküdt, ráadásul akárhova elnézett, csak vakító fehérséget látott. Szép lassan feltápászkodott, két lábra állt, majd így is körülnézett. Friss, hideg levegőt szívott be az orrán, enyhe szél fújt. Szeme szép lassan hozzászokott az erős fényekhez, és egyre inkább felhők alakjai rajzolódtak ki a távolban. Sőt, mindenhol körülötte. A felhők közül előtűnt a kék égbolt, és egy talpig fehér ruhás férfi közeledett felé.
- Üdvözöllek, Gergő.
- Ööö… ez most mi?
- Mit tippelsz?
Gergő nem értette a helyzetet, a vállát vonogatta.
- Mi az, hogy mit tippelek?
- Ugyan már, mindenhol felhők, vakító fehérség, meg egy fehér tógás férfi, aki mély filozófiai hangon szól hozzád, mire emlékeztet ez téged?
- Öhm… hallucinogének?
- Nem…
- Jó, tudom, biztos meghaltam, és ez most a Mennyország.
- Bingó! – mosolyodott el a titokzatos férfi – Pontosan erről van szó! Illetve… csak félig.
- Tehát nem pontosan.
- Nem, tehát nem pontosan. Nem te haltál meg, te csak egy halott képviseletében vagy itt.
- Mi?? – fakadt ki a fiú – De miért?? Ő halt meg, és én jövök a Mennybe? És egyáltalán kiről van szó?
- Nem kiről, hanem miről.
A két férfi szó nélkül figyelte egymást, Gergő nem tudta, mit kéne erre reagálnia.
- Öö… igen?
- Na, kérdezd meg, hogy „Miről?”. – sürgette őt a titokzatos alak.
- Pf, jó… szóval miről van szó?
- Áh, örülök, hogy megkérdezted! – folytatta a férfi, Gergő azonban közbevágott.
- Te figyelj, bocs, hogy közbeszólok, de ez nagyon gáz. Olyan ez a kezdés, mint valami erőlködős, abszurd, Family Guy-koppintós jelenet, nem lehetnénk egy kicsit eredetibbek? Ez a sok visszakérdezés, meg ahogy te itt szerencsétlenkedsz…
- De hát pont ez a lényeg, az eredetiség! A meglepő fordulatok, satöbbi.
- De ez inkább gáz, mint eredeti. Erőlködős, kényszeredett…
- Jó, jó – mentegetőzött a fehér ruhás férfi -, térjünk inkább a tárgyra. Meghalt a magyar humor.
Gergő meglepődött a kijelentésen.
- Hogyhogy… meghalt?
- Épp az imént. Meghalt, mivel azonban a magyar humor egy elvont fogalom, így Isten egy átlagos ember jelölt ki a magyar humor képviselőjének, és ez te vagy. Szóval: üdv a Mennyben!
A fiú teljesen megrökönyödött:
- Mi, de… mi van?? Most komolyan meghalok egy olyan dolog miatt, amihez semmi közöm??
- Még hogy nincs közöd a magyar humorhoz?? Hisz magyar vagy, nem?
- De igen, de én sosem poénkodtam, sosem viccelődtem… nincs közöm az úgynevezett „magyar humorhoz”.
A titokzatos férfi sokkal szigorúbban folytatta:
- De igen, mindenkinek köze van a magyar humorhoz, aki Magyarországon él, magyar nyelven beszél más magyar emberekkel. A lehető legkisebb, legelhanyagolhatóbb poénocskáknak is köze van a magyar humorhoz, szerves részét képviselik. Egyébként meg mi az, hogy te sosem poénkodtál?? Például ott volt a múlt héten az a vicc, amit az osztálytársaidnak meséltél!
Gergő elgondolkodott.
- Az a műfaszos vicc?
A férfi felszisszent.
- Igggen, a műfaszos vicc, de kérlek, ha lehet ezt többet itt ne mondd ki. Errefelé nem igazán szoktunk káromkodni.
- Ó, bocsi… de várj, azt a viccet én a neten olvastam, mi közöm van hozzá? Nem is én találtam ki, én csak továbbadtam.
- Hát nem érted, amit mondok? Bárki bármilyen poént ellő bármelyik neutrális pillanatban, az a magyar humort táplálja. Vagy – mint esetünkben – sorvasztja.
- És erről én tehetek?
- Nem!! – kiáltott rá Gergőre a férfi – Erről mindenki tehet. Te, az anyukád, az osztálytársaid, az iskolaigazgatód, a közértes, a miniszterelnök: mindenki. Mert mindenki szokott vicceket mesélni, mindenki mond valami humorosat másoknak, és ez az, ami egy nemzet humorát felépíti. Nem csak az, ami a tévéből, a rádióból, az internetről szól, hanem az egyszerű emberek poénkészlete is.
Gergőt meggyőzték az érvek. Meredten bámult maga elé, és nem tudta, mit tegyen.
- De miért pont engem kellett kijelölni erre a képviseletre? Miért én képviselem a magyar humort? Miért nem… miért nem mondjuk Gálvölgyi János?
- Hogy ki?? – nevetett fel a férfi – Láttad már mostanában a műsorát?
- Jó, hát az tény, hogy nem első osztályú… jó, és akkor a Showder Klubos srácok? Kiss Ádám?
- Ugyan…
- Hadházi?
- Hadházi?? Nézel te egyáltalán tévét? Egyébként ezekhez semmi köze annak, hogy téged választottunk ki. Nem azért vagy itt, mert te olyan rohadt vicces vagy, hanem mert egy teljesen elhanyagolható, átlagos gyerek vagy.
- Oú… - szegte le fejét a fiú – Ez azért fájt.
- Bocsi. Itt fent hazudni sem szokás, szóval…
- Értem, értem. Hát, jó… és most örökre itt maradok?
A férfi megint felnevetett.
- Nem, majd „feltámadsz 3 nap múlva”…. czöh, naná, hogy itt maradsz!
- Jó, jó, költői kérdés volt…
- Akkor – mutatott kezével egy nyíló kapu felé – kövess, kérlek!
Gergő sóhajtott egy nagyot, majd elindult a férfi után. Már majdnem beletörődött sorsába, amikor megtorpant és felkiáltott:
- Várj!
A férfi türelmetlenül sóhajtott:
- Nem, Nacsa Olivér sem képviselheti a magyar humort!
- Neeem, nem ezt akartam mondani. – magyarázott izgatottan Gergő – Eszembe jutott egy ötlet. Azt mondtad, a magyar humor meghalt. Végleg meghalt?
- Hát… ezért vagy itt, nem?
- De nem lehet még megmenteni?
- Nem, a „halott” definíciója az, hogy „már nem lehet megmenteni”.
- Jó, de… akkor küldjetek vissza az időben! – javasolta a fiú.
- Mivan?? Mik vagyunk mi, istenek?? – A férfi azonban rögtön válaszolt magának – Ja igen…
- Na látod! Ti megtehetitek! – virult fel Gergő.
- Jó, de… - kelletlenkedett – Nem igazán kéne ezt csinálnunk. Ennyi erővel bárkit visszaküldhetnénk, hogy legyen még egy esélye, és az nem fair.
- De ez egy speciális eset, egy elhalálozott fogalom nevében megöltetek egy élő embert!
- Egyébként meg mi ez a többes szám, hogy „megöltetek”! Nem én voltam, bakker, hanem egy bizonyos felettesem!
- De nem is én öltem meg a magyar humort, mégis engem hurcoltatok ide!!
A férfi erre már nem tudott reagálni.
- Hah… jó, ebben igazad van.
- Akkor…? – reménykedett a fiú.
- De mit akarsz tenni pontosan?
- Visszaküldötök az időben, én pedig… megpróbálom megmenteni a magyar humort. És így senkinek sem kell igazából meghalnia. De még a humornak sem.
- De idefigyelj, a magyar humor haldoklása már évekkel ezelőtt elkezdődött! Gondolod, hogy neked egyedül sikerül mindent megváltoztatni?
- Hát… meg kell próbálnom, mivel az életem múlik rajta.
A férfi a száját húzta, mérlegelte a helyzetet.
- Jó… legyen. Ha úgy gondolod, van esélyed rá…
- Mindenképp megpróbálom.
- … jól van. Akkor visszaküldelek. Kapsz 1 hetet.
- Mennyit?!
- Na idefigyelj, Isten a mindenható, Isten akár 1000 évvel ezelőttre is visszaküldhet, de nem gondolnám, hogy ő eleve engedélyezné ezt az időutazós bulit! Ha ezt a javaslatot neki dobtad volna föl, biztos lehetsz benne, hogy nem tett volna semmit. Én viszont korlátozott jogkörrel rendelkezem, és vissza tudlak küldeni 1 héttel ezelőttre. Így Isten sem tudja meg, hogy itt jártál, és én sem kapok a fejemre.
- Hát jól van… szóval 1 hetem van megváltoztatni mindent.
- Így van. Ha nem sikerül, ugyanitt találkozunk, ha viszont sikerül… majd valahogy kifejezem hálámat.
- Jól van. Akkor… kezdhetjük? – kérdezte Gergő.
- Igen. Hétfő reggel az ágyadban fogsz ébredni, ne lepődj meg.
- Okés… huh.
Gergő fújt egyet. A férfi behunyta szemét, majd Gergő egy pillanat alatt visszarepült egy héttel azelőttre. Valóban az ágyában feküdt a szobájában. Elmosolyodott, de csak egy pillanatra, ugyanis tudta, hogy nagy feladat vár rá. Az elkövetkező héten minden napot erre a feladatra fog szánni…

Folyt. köv.

All of this has happened before, and all of this will happen again - A Battlestar Galactica című sorozat review-ja

Germinator | 2009.11.10. 21:39 | kategória: film

Azt ígértem, spoilermentes írást kaptok, hogy el tudja olvasni mindenki, és ezt meg is próbálom betartani. De bevallom, nagyon nehéz. Nehéz, mert ez a sorozat olyan hihetetlen eredeti, hihetetlen jó megoldásokkal él – főként a történetben, de nem csak abban -, hogy nehéz elmenni amellett, hogy ezeket ne említsem meg. De igyekszem visszafogni magam, ugyanis ezzel szemben az is igaz, hogy a legapróbb spoiler is elronthatja az élményt, amit a széria okoz, ha új szemmel nézitek.

Szóval… ezt a sorozatot körülbelül 3-4 hete kezdtem el nézni. Egyik barátok ajánlotta már évek óta, hogy fogjak bele, nekem biztosan tetszene. Folyamatosan azt mondtam neki, hogy nincs igazán időm elkezdeni egy új sorozatot (így is néztem ötöt: a 24-et, a Lostot, a Doktor House-t, a Fringe-t és a Family Guyt), ráadásul a sci-fi műfajért sem vagyok túlzottan oda. Illetve… alapvetően a sci-fit egy izgalmas dolognak tartom, de még nem igazán láttam olyat, ami nekem való lenne. A Star Treket például sosem néztem, és előítéletesen, de igazán unalmas sorozatnak hittem mindig is. Úgy ránézésre egyáltalán nem volt izgalmas. A Star Wars-t nem igazán tartom sci-finek. Ezzel a bizonyos barátommal, aki ajánlotta a BSG-t (ez a Battlestar Galactica rövidítése, ha valakinek nem esne le:-D), szóval ezzel a barátommal beszéltünk egyszer arról, hogy a Star Wars tulajdonképpen fantasy. Sokkal inkább az, mint sci-fi. Különböző csodás és gusztustalan lények, a szereplők fekete-fehér ábrázolása, a mitikus elemek, úgy mint az Erő és a Sötét Oldal, a science-t teljesen nélkülöző lézerkardok, ráadásul az egésznek semmi de semmi köze nincs az emberiséghez (réges rég, egy messzi-messzi galaxisban, ugye), ezek mind-mind elvesznek a science-fiction „science”-oldaláról. A Star Wars inkább csak fiction, és a fekete-fehér elemek, illetve a mégiscsak epikus jelleg miatt mi a barátommal úgy döntöttünk, hogy önkényesen ráaggatjuk a fantasy nevet. Tudom, sokan azt mondják, „űropera”, bár fogalmam sincs, hogy ez mit jelent:-D

Nekem a sci-fi főleg olyan értelmezésében jön be, hogy az emberiség jövőjével foglalkozó mű. És nem is kell olyan távolra menni a jövőben, nekem már az is elég lenne. Az évek során azonban semmi ehhez hasonló műbe nem futottam bele, és emiatt nem igazán vonzott egy idő után a science-fiction.

De a barátom csak erőltette és erőltette, hogy nézzem már a BSG-t, mert ultrajó, és miután a környezetemben lévő egy-két igen intelligens és tanult embert is megfertőzött fanatizmusával, úgy gondoltam, lehet benne valami. Meg hát maximum ha nem tetszik, akkor nem nézem tovább, aztán csá. De persze nem súgok meg nagy titkot, ha elmondom, hogy nem így történt.

Spoilermentes bejegyzés, de valamit csak meg kell említenem a sztorijából. Most leírom, hogy mivel kezdődik az egész sorozat, ez kábé az első jelenetet jelenti, amiben mindez kiderül, szóval nem hiszem, hogy bánni fogjátok, ha ezt elolvassátok. Valószínűleg a legtöbb ember tudott ennyit a sorozatról, amikor elkezdte nézni. A sorozat 4 évados, évadonként 20 résszel, de ennél is fontosabb, hogy van egy 2003-as, 175 perces úgynevezett „minisorozat”, ami egy összefüggő film, és gyakorlatilag tekinthető az 1 évvel később indult sorozat pilotjának. És nem csak tekinthető, hanem annak is kell tekinteni, másként az ember kimarad az egész 4 évados sztori alapjából, a lényegéből. Ez pedig a következő:

Az emberiség 12 bolygón él, ez az úgynevezett Tizenkét Kolónia. Az emberiség valamikor a múltban megalkotta a cylon nevű robotokat, akik arra hivatottak, hogy megkönnyítsék a Kolónián élők életét. A cylonok azonban öntudatra ébredtek és fellázadtak. Olyannyira, hogy egy pusztító háború tört ki emberek és cylonok között. Ez a háború aztán tűzszünettel ért véget, és ez a béke 40 évig tartott. 40 év után azonban a cylonok visszatértek egy brutális túlerővel, és miután egy összehangolt támadás során kipusztították a Kolónia teljes lakosságát, az űrben „rekedt” emberek után mennek. Ugyanis a bolygók körül keringett a Kolónia flottája, és ezen számos ember tartózkodott a támadás pillanatában, így ők túlélhették az első csapást. A Galactica nevű rombolóhajó az egyetlen romboló, ami túlélte a támadást a flottából, és a teljesen reménytelen helyzetben úgy dönt, hogy a flottában megmaradt civil hajókkal azonnal Faster-Than-Light ugrást hajt végre az Univerzum egy ismeretlen pontjára. A sorozat gyakorlatilag a Galactica rombolón és a civil flottán megmaradt összesen 50.000 ember reménytelen menekülését mutatja be a hihetetlen cylon túlerő elől.

Persze természetesen nem „csak” erről szól a sorozat:-) Számos nagyon fontos információt kihagytam, amit most nem szeretnék megosztani veletek, de higgyétek el: a BSG sokkal de sokkal több ennél. Habár mondom, még ez az alapsztori is rohadt jól hangzik. És ez az egyik fő pozitívum, amit fel tudok hozni vele kapcsolatban: a hihetetlen történet.

Szóval eltekintve mindenféle filmkészítési megoldástól, mindenféle dramaturgiai manővertől, egy filmről, sorozatról, könyvről, számítógépes játékról meg lehet állapítani, hogy maga a sztorija mennyire ütős. És azt kell, hogy mondjam, hogy a BSG története az egyik legizgalmasabb dolog, amit valaha hallottam, számomra number one lett. Láttam már ennél komplexebb, ennél bonyolultabb történetet, például a Lost sztorija biztosan az, de a BSG története mégis közelebb áll a szívemhez. Hogy miért? Talán azért, mert közelebb áll a realitáshoz – na persze egy sci-finél ez elég viccesen hangzik, de nyilvánvalóan úgy értem, hogy a saját univerzumán belül mindig is a realitás és a következetesség talaján marad.

A története ezen kívül hihetetlenül epikus is. Ez persze főleg akkor fog érződni, amikor a legvégére értek, de már alapvetően a 175 perces minisorozat is erről árulkodik. Ha leegyszerűsítjük: ennek a sorozatnak egy 175 perces pilotja van:-D Ez azért nem semmi, és ha végignéztétek a sorozatot, akkor fog igazán feltűnni, hogy mennyire epikus is ez az egész sorozat. Epikus olyan értelemben is, hogy nem csak egy sima akciósci-firől van szó. Nagyon komoly témák merülnek fel benne, igen meglepő módon nagyon sok politikai gondolat. Ez persze egyértelműen fakad abból, hogy a sorozat egy militarista sci-fi, a Galacticán lévő minden ember a katonaság oszlopos tagja, és amolyan 24-es módon az elnökség is jelen van. De mindez hihhhhetetlenül jól áll az egész sztorinak. A nagyon szigorú katonai kifejezések, utasítások, parancsok, végrehajtások mind-mind kegyetlen nagy hangulatot adnak az egyes epizódoknak. Majdnem olyan, mintha Paul Greengrass rendezte volna őket:-D A politikai problémákon túl univerzálisabb, kozmikusabb gondolatokat is felvet a BSG. A sorozat egyik központi témája a politeizmus és a monoteizmus ellentéte; ez persze alapvetően még unalmasan is hangozhatna, de hihetetlen ötletesen építették bele ezt a témát a készítők a sorozatba: az emberiség ugyanis ezekben az időkben politeista hihet követ, és az általuk teremtett cylonok a monoteisták. Szerintem hihetetlenül ötletes ez a megoldás, és nagyon sok dologra rá tudnak ezzel világítani. Erről persze megint csak magatoknak kell meggyőződnötök:-)

Az egyik legfőbb pozitívum a sorozattal kapcsolatban a teljesen sablonmentes történetvezetés és dramaturgia, gondolok itt elsősorban a párbeszédekre, az egyes emberek közti konfliktusok kezelésére. És nekem ez főleg egy kényes kérdés, ugyanis évek óta Loston, 24-en, House-on és Fringe-en élek, mint ezt említettem. Nem is véletlenül soroltam fel őket korábban: igen nagy, kardinális különbség van például a Lost és a BSG dramaturgiája között. Itt most kiszólnék egy kicsit a Lost-rajongóknak: akármekkora fanok is vagytok, be kell ismernetek, hogy az utóbbi évadokra a sorozat totálisan kiismerhető lett. Igazából már az 1. évad óta változatlan az emberek közti konfliktusok feloldása, a különböző párbeszédek, de mostanra már nagyon feltűnő a folyamatos sablonosság. Feltűnő, hogy mindig ugyanazokat a köröket játsszák le emberek szinte mindenkivel. Ez a probléma a House-nál is egyre zavaróbb, ráadásul ott már maguk az epizódok is könyörtelenül ismétlődnek egymás után, csak a körítés változik. Még a 24-nél is vannak számtalanszor visszatérő problémamegoldások, na persze azt azért nem szeretném kiszámíthatósággal megvádolni. Bár az utóbbi 1-2 évadban talán még ez is jellemző volt. A Fringe J.J. Abrams másik sorozata a Lost mellett, amit nézek, ezért a Lost dramaturgiai problémái ugyanúgy élnek a Fringe-nél is. Én ezeket a sorozatokat nézem évek óta, és hihetetlenül frissítő volt látni a BSG teljesen váratlan, újszerű és sokszor valószerű megoldásait. Ismétlem: nem (csak) a történetre gondolok, hanem a párbeszédekre, az érzelmi konfliktusokra, stb. A BSG folyamatosan azokat a dolgokat játssza meg, amiket a Lost, a House és a Fringe kihagy. Ettől lesz frissítő, ettől lesz könnyen nézhető.

Ebből a jó dramaturgiából származik egyébként a sorozat egyik legjobb húzása, miszerint számos karakterrel megtörténik, hogy olyan dolgokat tesz, amikkel a néző egyáltalán nem szimpatizál. Sőt, egyes karakterek teljesen unszimpatikussá fordulnak át az idők folyamán. Más helyzetben egy először teljesen egyértelműen negatív karakter válik pozitívvá. Ebben a sorozatban bármi megtörténhet, és egyik karakter megítélése sem lehet egyértelmű a néző számára. Még a legegyértelműbb, legnyíltabb főszereplőknek is vannak az epizódok folyamán hihetetlenül unszimpatikus húzásai. De a nézőnek bele kell törődnie: az élet sosem úgy alakul, ahogyan ő akarja. Mindig is lesznek olyan történések, amikkel nem fog egyetérteni. Ezt nagyon jól megtapasztalhatjuk a sorozat folyamán.

A karakterek egyébként hihetetlen jók, elképesztően hitelesek. Elég csak az egyik főszereplőre, a Galactica parancsnokára, William Adamára gondolni, akit Edward James Olmos alakít fantasztikusan. Szigorú, szűkszavú, ateista, legtöbbször igazságos, és hű a katonáihoz. De persze egyik karakter sem ilyen egyszerű. Az évadok során minden egyes szereplőről egyre több és több dolog derül ki, ami miatt egyre emberibbek, egyre csak hitelesebbek lesznek. És ami a legfontosabb: egyre szerethetőbbek.

Egyébként gondoljatok bele: a sztori, miszerint 50 milliárd ember pusztulása után félszázezer ember menekül a kietlen űrben… ez hihetetlenül reménytelen. És a sorozat nagyon jól visszaadja ezt az érzést. Számos nagyon depresszív pillanat van a 4 évad folyamán, amiket nagyon kevés más sorozatban mernének csak megjátszani. Vagy talán egyben sem. És nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, hogy ebben a kilátástalan helyzetben, mely során gyakorlatilag az emberiség kihalása van folyamatosan kilátásban, a karakterek sem maradnak meg olyannak, amilyenek az elején voltak. Sőt: folyamatosan törnek meg, és ez valami elképesztő jól átjön. Nagyon szomorú látni, ahogyan kedvelt karaktereinkből elveszik a hit, elveszik a remény, és szép lassan mindent feladnak. Egy igencsak tragikus hangulat övezi az egész szériát, mely nagyon felerősödik, ahogyan a finálé felé haladunk, és pont ez teszi hihetetlen jóvá. Hihetetlen sokszínűvé, és mély érzésekkel telivé.

Hát igen, a látványról asszem nem kell mást mondanom, mint azt, hogy néhol brutális magasságokba emelkedik:-D A minisorozat, és az 1. évad talán még egy olcsóbb CGI-ról árulkodik, de az évadok előrehaladásával ez hatványozottan javul. Nagyon durva, hogy egy „átlagos” sorozat mit meg nem engedhet magának:-D Majdnem ugyanannyit, mintha egy mozifilm lenne.

A Battlestar Galactica egy óriási pozitív csalódás az életemben, talán az egyik legnagyobb, amit eddig átéltem. Rögtön kedvenc sorozatommá nőtte ki magát a maga komplexitásával, a különböző filozófiai témák megjelenésével és ütköztetésével, az ügyes dramaturgiával, a rohadt jó történettel, a rohadt jó színészekkel és karakterekkel, az egész hangulattal és a zseniális filmzenével, amelyet Bear McCreary-nek köszönhetünk, és amely még egy óriásit dob a hangulaton. És még így is rengeteg dolog van, amit nem árultam el róla.

Egy érdekes megjegyzés: a sorozat egyik alapembere, Ronald D. Moore régebben a Star Trek írógárdájához tartozott. Elmondása szerint a BSG készítésekor egyik alapelve az volt, hogy mindent, amit a Star Treknél anno elrontott, azt most igyekezett másképp, jobban csinálni. Biztosan állíthatom, hogy ez sikerült neki. Tényleg csak azt tudom mondani, hogy mindenki, aki egy rohadt igényes sorozatra vágyik, de még az is, aki szereti a rohadt igényes filmeket, kezdjen bele a BSG-be. Mindenképp megéri, és ami még ennél is jobban megéri: eljutni a végére. Akkor ugyanis az egész egy újabb szintet lép a szemetekben. Az enyémben legalábbis lépett.

És a végére egy megjegyzés: Lost-rajongó vagyok, de be kell ismernem: a BSG nagyon sok mindenben veri. Ha lenne BSG-avatar a fórumon, most arra váltanék.

10/10

Utolsó módosítás: 2009.11.11. 22:01

Az a bizonyos RTL-es pályázat

Germinator | 2009.11.02. 00:57 | kategória: Noname

Nos, miután Creativ3Form a blogjában jelezte, sőt, be is mutatta, hogy nevezett az RTL Klub videókészítős pályázatára, úgy gondoltam, én sem maradhatok ki ebből a kis buliból, így mára el is készült ez a nagyszerű videó (ehe!).

A videó a következő linken megnézhető, ahol, nos... hát akár szavazni is lehet rá:-D

http://www.rtlklub.hu/webcsillag/963_3_perc_-_a_legjobb_video

Egyébként nemtom, az RTL Klub miért konvertálta le ilyen borzalmas minőségbe, de... a lényeg, hogy fent van:-D

És köszi Creának a videókészítés ötletéért!:-D

Utolsó módosítás: 2009.11.02. 01:07

Ananász az avaron - 5. - Túl az ezren! +A következő részről

Germinator | 2009.09.26. 14:50 | kategória: A3 Production Blog

Kis lépés ez egy embernek, és az emberiségnek még kisebb, ám nem tudok elmenni amellett, hogy az Ananász az avaron 1. része túl van az 1000. látogatón! A szerencsés internetező címét megkerestük, és küldtünk neki postán egy déli gyümölcsöt, meg némi erdei hulladékot.

Mindenesetre örülök, hogy ennyien látták/láttátok ezt a videót, sőt, lassan a második rész is eléri ezt a kerek számot, úgyhogy... tényleg örülök:-) És akár hiszitek, akár nem, igen is vannak terveim a sorozattal, úgyhogy nem állunk meg itt, a harmadik résznél. Nem lesz olyan, hogy fél évente jön ki egy rész, neeem...:-D

Próbáljuk tartani a havi 1 epizód mennyiséget, ebből kifolyólag kb. 2-3 héten belül lehet számítani a következő részre. A következő részre, amelyben ismét operatőri szerepet kap majd Rohamoszti, egyik fórumtársunk! Hogy miért pont ő? Mert neki van HD-kamerája, csakis ezért kell, de ezt ne mondjátok el neki:-D

A forgatókönyv (lehet egyáltalán így nevezni ezt a szerény irományt?) lassan elkészül, utána pedig már semmi sem állíthat meg minket a leforgatásában;-) Hogy miről fog szólni? Nos, elöljáróban annyit, hogy ez sokban fog hasonlítani az első részre. Egy ismert sorozat stílusát fogjuk felhasználni, hogy elővezessük az epizódot... egy ismert... magyar sorozatot...

Na, elég is ennyit. Szóval köszi a nézőknek, és a következő bejegyzésig maradjatok blogközelben!

(- Te Germi, mi a lóf*szért kell ilyen bejegyzéseket feldobni a blogodra?
- Az isten szerelmére, hát szerinted?! Valahogy fel kell futtatni a videósorozatunkat...)

Ananász az avaron - 4.

Germinator | 2009.09.21. 16:56 | kategória: A3 Production Blog

És íme, a 3. rész!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.