Kemloth blogja

Az elhagyott csatamágus v2.0

Kemloth | 2010.08.21. 20:07 | kategória: Fantasy

Ismételten üdvözlök minden olvasót!

Elkészültem a májustól feltöltött sorozatocskám második részének javításával is. Megint csak azt tudom mondani, hogy jelenleg nagyjából ez a maximális teljesítményem egyes szám első személyben.

És ismét kérek mindenkit, hogy írja meg véleményét, kritizáljon!!!


Az elhagyott csatamágus

A ellenséges, enaqweti fősereg hátrálni látszik. Hozzávetőlegesen negyvenezren voltak a csata legelején. Az ország majdnem teljes hada. Most már legfeljebb harmad annyian vannak. Eddig valamelyest rendezett soraik megbomlottak, s a dicsőn lengedező kék-arany lobogóikat, hímzett xeratokkal - az idelent hátasként legelterjedtebb, két lábán futó lóméretű hüllővel - a közepükön jobbnak látták lehajtani. Egy menekülő hadhoz senki nem adja szívesen országa jelképét.

A menekülő ellenség a bizonyítéka, hogy újfent bevált a mostanság oly sikeres taktika. Hadat üzentünk Arafeth nevében, és rögtön ott termettünk a határon. Egy gyéren lakott területhez érkeztünk egy valamivel kisebb sereggel, mint az övék. Ilyenkor mindig nekünk rontanak. Sok más lehetőségük nincs is… esetleg várhatnának ránk valamiféle erődben, de sokkal többre nem mennének azzal sem.

Nagyon jól tudják ezek az országok, hogy semmi esélyük. Egyre hatalmasabb a birodalmunk. Egyre több országot foglal magába azok hadseregeivel együtt. Taktikázhatnak akárhogy, ha visszaverik az első támadást, megindul a teljes hadsereg. Akkora a létszámbeli fölényünk, hogy semmi esélyük, akármilyen taktikát is választanak.

És még bele sem számoltam apámat és magamat. Mágiánk hihetetlen dolgokra képes, kevesen vehetik fel velünk a versenyt a Szinten. Ha az Akadémia legjobbjai közül páran összefognának, meg tudnának fogni minket e téren. De csak akkor.

Szerencsére azonban eszük ágában sincs összefogni az Akadémia egy jeles tagja ellen. Ahogy a Második Szint keleti felének még független országai sem fognak össze ellenünk. Illetve mintha alakulna valamiféle koalíció a köreikben… de ezzel már igencsak elkéstek.

Szerencsére még terjeszkedésünk elején megkötöttünk pár örökbarátsági szerződést néhány országgal. Ők nem tudtak ellenünk szervezkedni, és el is választják egymástól a még független országokat. Hatékony szövetség így nem jöhet létre.

A legfőbb oka viszont a gyér ellenállásnak az, hogy későn kaptak észbe. Esetleg ha az elején tettek volna ellenünk valamit. Az első hódítások idején…

De akkor még nem tettek semmit. Sőt, Delachlon is csak figyelmeztetéseket küldözgetett rendszeresen, Kirrel munkálkodásai miatt. Úgyhogy most itt állhatok Enaqwet határvidékén, szemlélve, ahogy az országot védő sereg megfutamodik.

Mostanra a mi hadunk és az ellenség nagy nehezen elszakad egymástól. A mieink persze utánuk eredtek, de hamar visszahívták őket. Fölösleges áldozatok lennének, mondják mindig. Van is benne valami… ha minden jól megy, hamarosan a Délkeleti Konföderáció Egyesült Hadseregének egyik légiójává válnak. A mi katonáinkká. De azért túlzásba nem kéne vinni az óvatoskodást.

Most már megkérdőjelezhetetlen, hogy visszavonulásról van szó, nem holmi cseles haditerv újabb részéről. Az ellenség sorai egyre rendezetlenebbé válnak, egyre gyorsabban távolodnak. Közeledő szárnyhadaknak pedig semmi jele.

A biztonság kedvéért azért odapörkölök egyet ezeknek a szerencsétlen harcosoknak. Mondjuk egy tűzviharral. Egyszerű megidézni, az egyetlen gond vele, hogy sok erőt igényel… annyi baj legyen. A közeljövőben úgysem lesz rá különösebb szükségem.

A varázslást sosem szabad csak nagy vonalakban végiggondolni, ahogy mondani szokás. Rögtön bel ekell gondolni, hogy mi is a mágia. "A mágia a természetfeletti - titáni, isteni, veningiteri - erők használata." - visszhangzik tudatomban egykori oktatóim szava. Maga a varázslás folyamata pedig három fázisból áll.

Először fel kell idéznem magamban azt az érzetet, ami a tűzvihart képviseli. Ez alapvetően nem könnyű feladat, a varázslatokat képviselő érzetek közt a különbség oly apró, hogy semmiféle nyelven nincs rá megfelelő kifejezés. Könnyedén tévútra megy a mágiahasználó tudata, és más varázslatot talál, mint amit akart. Minden varázslat érzetének megidézése komoly feladat. Ehhez a fázishoz alakultak ki a varázsigék és a kézmozdulatok is. Megkönnyítik a feladatot.

A második fázis a tudat felkészítése a mágikus erő fogadására. Ez sem épp könnyű - az elme minden részét, alá kell vetni a mágikus erőt kezelni képes részének. Csupán két dolgot kell szabadon hagyni. A már felidézett varázslat-érzetet. És azt a valamit, amivel a varázshasználó képes felvenni a kapcsolatot az Isteni Síkkal. Ennél a fázisnál nem lehet megkerülni az erős koncentrációt varázsigékkel vagy kézmozdulatokkal.

A varázslás harmadik fázisa a kapcsolat felvétele az Isteni Síkkal. Ennek a fázisnak semmiféle tudományos magyarázata nincs. A mágiahasználó egyszercsak elkapja a fonalat, első sikeres varázslatakor. Onnantól kezdve nem tudatosan hajtja végre ezt a művelet. A tudat hatalma nem terjed el eddig. Azonban azt, hogy tudat alatt, ösztönösen, vagy a lélek munkálkodása következtében történik meg a kapcsolatfelvétel, senki sem tudja. És azt sem tudjuk, a tudatnak van-e bármilyen szerepe a varázslás harmadik fázisában. A fázis lényege a kapcsolatfelvétel az Isteni Síkkal, ami egy-egy, úgy nevezett fonálon keresztül törtéik. Minden mágus a saját kis fonalán keresztül érintkezik a természetfelettiekkel. Ezeket a fonalak nem láthatóak semmilyen módon. Csak érezhetőek.

Azonban minden fázis nehézsége csökken a mágiára valófogékonység és a gyakorlat miatt. Egy kezdő mágus még bőszen üvölti a varázsigéket és hadonászik mindkét karjával az első fázisnál, akár fél percig is összeszorított szemmel koncentrál a második fázisnál, és még hosszabb ideig próbálja megragadni a fonala a harmadik fázisnál. Azonban ahogy fejlődik a mágus, úgy halkul a varázsigéje, úgy finomodnak a kézmozdulatai, és úgy rövidül és enyhül meg a másik két fázis. Ez egászen addig fokozódhat, amíg minden varázsige és kézmozdulat nélkül végrehajthatóvá válik az első fázis, a második és harmadik fázis egy-egy, erős koncentrációt igénylő pillanatra rövidül. Persze a varázlsat ereje, a mágus lelki és szellemi állapota, és még rengeteg dolog befolyásolja a varázslás nehézségét.

Én pedig koránt sem vagyok kezdő. Egy pillanat erejéig kizárok tudatomból minden külső elemet és csupán a tűzviharra koncentrálok. ennek hatására, akár egy régi esemény hangulata, kirajzolódik lelki szemeim előtt a varázslat érzete. Megragadom ezt az érzetet, közel húzom magamhoz. Most elernyesztem tudatomat, átengedem a mágikus erőt fogadó és kezelő résznek - kivéve persze a még szükséges darabokat. És végül erősen koncentrálok az Isteni Síkra, és várok, amíg egy ismeretlen részem végrehajtja a kapcsolódást.

Mindez csupán pár szempillantás alatt történt. Most nár itt érzem magamban a varázslatot. A tűzvihar tudatom egy csücskében várja, hogy kezembe helyezzem át és az ellenségre hajítsam. Nem várakoztatom soká. A tűzvarázslatot egy pillantt töredéke alatt áthelyezem jobb kezembe. Kinyitom eddig csukva tartott szemem, és lendületesen az ellenség menekülő hada felé hajítom.

Ez a baj az anyagi testtel bíro varázslatokkal; úgy kell célozni velük, mint holmi íjjal. Könnyű célt téveszteni.

Varázslatom pár másodpercig vörös gömbként repült a puszta felett, míg is érkezett céljához. Nem sikerült teljesen középre hajítanom, de nem is számít sokat. Amint elérte tömeget, egy robbanással gomolygó vörös gömbből a sárga és a piros közti minden árnyalatban pompázó, körbe-körbe forgó lángviharrá vált varázslatom.

Mégsem érzem úgy, mintha minen rendben lenne. Mintha valami ellenlöket készülne a közelben. Ki lehet az? Lenne még egy használható mágusuk a védekezőknek? Ha az gyöngébb, mint az első, nem lesz vele gond…
De erős ez a löket! És úgy néz ki, engem vett célba. Védőburkot kell emelnem, igen gyorsan. valamivel nehezebb most kizárni a külvilágot, de egy szempillantásnál még mindig nem telik több időbe. A védőburok érzete rögtön megvan - alapvető varázslat. A másik két fázis ismét nem esik nehezemre - tudatom szinte automatikusan átadja a hatalmat ez erőt kezelő részemnek, a kapcsolódás az Isteni Síkhoz szintén reflexszerűen megy végbe. És rögtön látom és érzem magam körül a világoskék réteget.

Azonban úgy látszik, nincs benne elég mágikus erő a löket biztos kivédéséhez. Ez pedig nagyon nem jó. Olyan hatalmas ez a löket, hogy ennyi mágikus energiával gazdálkodva teljesen a kivédésére kell koncentrálnom.

Több erő kell tehát. Az első fázist kihagyva kérek még erőt a védekezéshez. És meg is kapom. Ismét érzem a vibráló energiát tudatom egy szegletében, amit rögtön átfolyatok a védőburokba. A védővarázslat kissé megremeg, majd láthatóan megerősödik. Nem kevés energiával erősítettem meg, érzem is, hogy sokkal több erőt már nem vagyok képes kezelni. Hiába, tudatom ezért felelős részéenek is vannak határai.

Így már egy fokkal jobb. A védelmem érezhetően erősebb, mint a támadó varázlsat. Ez arra mindenképpen elég, hogy amíg nem erősödik a támadás, felmérjem a helyzetet. És persze, hogy rájöjjek, ki idézte meg a löketet.

Az anyagi síkon semmi újdonság. Felvert por, vér- és izzadtságszag. Az ellenséges had narancsszín lángokkal tomboló tűzviharomtól kettészakadt. Most két kisebb csoportban rohannak a száraz pusztában. A mi hadunk áll egy helyben. Apám a sereg mögött állhat a csata eleje óta. Mást pedig nem igazán látok a látóhatáron belül. Csak ez a kikopott, megsárgult füvű rónaság, amíg a szem ellát, egy széles, kövezett úttal kettéválasztva. Északkelet felé, a messzeségben óriássziklák látszanak, ahogy a kristály kékes fényében úsznak. Nyugat felé pedig halovány zöldes foltot látok. Egy nagyobb fajta óriáspáfrány-erdőt.

De ez most mindegy; sokkal érdekesebb lehet, amit a Szellemrétegben láthatok - az összekötő világban az Anyagi és a Szellemi Sík közt.

A tűzvihar itt is megvan – olyan gomolygó vörös gömb képében, mint ami viharrá alakulása előtt volt. Látható még rengeteg kis pont mindkét seregben: talizmánok. Ezen kívül az egész pusztán semmi. Sőt, a távoli óriássziklák barlangjaiban vagy az erdőségben sem látszik mágia - habár ilyen messziről nem tudom, észrevenném-e, ha lenne. Apám pedig valóban a sereg mögött van. Irdatlanul rikító világoskék gomolyag jelzi a benne lakozó erőt.
A kérdésemre viszont nem találtam meg a választ. Ki idézheti meg ezt az irdatlan löketet? Egyébként egy ideje már nem erősödik a nyomás. Ha ez így marad, akármeddig ellehetek ebben a burokban.

- Apám! – mégiscsak a legjobb lesz megkérdezni közönséges telepatikus úton őt. – Nem tudod, ki idézte meg a löketet?
- Miféle löketet, Ezuad fiam? – sugallja. Megint a szokásos pontosítás kell neki… mintha nem láthatna bele a tudatomba, ahogy csak akar…
- Ami folyamatosan ostromolja a védőburkomat… - leheletnyi szünet az összességében is csupán egy pillanatig tartó párbeszédben.
- Hogyne tudnám. – vagy úgy. Elmondani persze nem lehet rögtön.
- És, ki? – óó, megvan! Most, hogy megkérdeztem, beugrott! Hogy nem jutott ez eddig az eszembe?! – Csak nem az Ismeretlen, Ia Ahsag?!
- Nem. Én. – hasít tudatomba.
- MICSODA?! – ezt meg hogy érti? Nem, semmi harag nincs benne, teljesen nyugodt… ezt tudom, hisz kapcsolatban vagyok a tudatával.

Akárhogy is, semmi esélyem ellene. Teljesen tehetetlen vagyok, ellenállnom fölösleges. Nagyságrendekkel erősebb nálam. Csak erőpazarlás volna. Valószínűleg nem öl meg. De akárhogy is, felülemelkedek a halálfélelmen.

Egy szóval feladom. Akár fel is oszlathatom a védőburkom már most… de ahogy érzem, erre semmi szükség: a nyomás fokozódik. A pajzs egy pillanat alatt össze fog omlani…

Így is van. Most jön valami irdatlan fényesség. Mégiscsak meghalok? Ez volna az átkerülés a Szellemi Síkra? Miből tudnám megállapítani, ott vagyok-e?

Meg kell nyugodnom! Sok a fölösleges kérdés.

Fogalmunk sincs a Szellemi Síkról, tehát semmiből nem tudom megállapítani. Valamit feltételeznem kell. Például azt, hogy nem ott vagyok.

Akkor viszont mi történt? Legjobb lesz, ha kinyitom a szemem… hát, így semmit sem látni. Heh, itt tényleg semmit nem lehet látni! Akkor valamiféle buroknak kell lennie… miféle varázslat volt ez, apám?
Hátha rájöhetek közönséges mágia felméréssel. Megvan az érzet, a tudatom is engedelmeskedik. Csak ne legyen gondd ebben a burokban az erő kérésével... de úgy érzem, nincs.

Nocsak… így, mágikusan nézve, gyönyörű ez a burok! Ilyen szépen kivitelezettet még nemigen láttam, ilyen hatékonyt meg még annyira sem. El van rejtve holmi közönséges mágusok elől. Remek munkát végzett… de miért? Miét zárta a fiát egy ilyen burokba, ki tudja, mennyi időre? Mert hát nekem pár pillanatnak tűnt, de a mágia az mégiscsak mágia – könnyen félrevezeti a gyyt.

Hogy ezekre a kérdésekre választ kapjak, ki kell innen törnöm valahogy. Nem tudom, mennyire van jól védve belülről… el tudom képzelni, hogy egy teljesen közönséges, formálatlan energialöket is elég lehet. Egy próbát legalábbis megér. Ennek a varázslatnak az érzete mindennél könnyebben megvan, s a másik két fázis sem megy nehezebben, mint az iménti felmérő varázslat esetében.

Azonban ez kevés az áttöréshez. A burok a varázlsat becsapódása körül körben megremegett, mint a víz, mikor követ hajítanak bele. Láttam én már ilyet máskor is mágikus burkoknál… akkor pedig ugyanazzal a módszerrel, több erőt mozgósítva sikerült áttörni a pajzsot. Több energiával tehát működhet a dolog. De akár kitörök, akár nem – fő a nyugalom!

Jöjjön egy erősebb löket… nocsak, elmúlt az az érzésem, hogy közel vagyok mágiakezelő képességem határához! Ezek szerint nem annyit voltma ebben a burokban, mint éreztem. hanem jóval többen.

De akármennyi időt töltöttem itt - ki kell jutnom az erősebb energialökettel. Megint könnyen megy a dolog, a nagyobb erő kezelése sem okoz gondot. A láthatatlan löketet szememmel a burokra irányítom, és elindítom. A burok megint hullámzik, mint az imént, de most sokkal nagyobb mértékben. Olyannyira, hogy egyszer csak több helyen elreped, akár egy üveglap, s egy kisebb villanással teljesen megszűnik létezni.

Fű. Itt közönséges, kissé nedves fű van. Ebből biztosra sokat nem tudok meg. A legjobb lesz, ha felülök.

A Felszín! Kissé hűvös van itt a felhős kék ég alatt, ezzel az igen alacsonyan lévő nappal. Hefrethben azt mondták, reggel és este van alacsonyan a nap és, hogy reggel minden nedves lesz. Tehát reggel van.

De szokatlan is ez, sokadik alkalommal is! A szint szürke teteje helyett végtelen, kék ég borul a fejem fölé. Ráadásul fehér, mozgó foltokkal, amik a sárgától a liláig különböző színekben pompáznak. Nem tagadom, nagyságrendekkel szebb, mint a mi kis Második Szintünk boltozata.

Az éghez visszatérek majd később, fontosabb, hogy egy füves tisztáson vagyok, a… a ládám mellett! Ehhez bizony semmi kétség nem fér, ez az én ládám. Ráadásul úgy látom, minden holmim benne van. Akkor nem lesz itt baj.

A ládával ráérek később foglalkozni. Azonban fontos, hogy a rétecskét erdő veszi körül.

Igen furcsa ennyi fát látni egy rakáson. Hát még ennyi nagy fát! A Második Szinten, ha meg is marad egy-két fa, nem nőnek ilyen nagyra. Erre itt rengeteg nagyra nőtt, kissé fakó, sárgába forduló zöld levelű fa alkot erdőt. Ágaik egymásba gabalyodnak, felfelé egyre vékonyodnak, a napfény átsüt a leveleken. Az erdő talaján heverő rengeteg hullámos szélű, barna és sárga levélre, és a közülük kinövő bokrokra, facsemetékre különböző árnyalatú fény vetül. Állatokat vagy emberformájúkat viszont nem látok sehol sem.

Tehát egyelőre elég alaposan felderítenem a tisztást. Ahogy látom, mindenhol ugyanolyan erősen zöld fű van, meg pár foltban sok apró fehér virág. Ezeken kívül semmiféle növény nincs itt. Illetve nem tudom, ezek az elszórt falevelek annak számítanak-e…

És két alak fekszik itt! Mindkettő tőlem a nap felé, az egyik kicsit balra, a másik jobbra. A bal oldalinak igen ismerős az öltözete… megnézem először azt közelebbről.

Egyszerű fekete vászonnadrág, itt-ott megfoltozva, az elülső combrészekre, a sípcsontokhoz meg a térdekhez egy-egy barna darabka illesztve. Meg valami sötét lábbeli is van rajta. Felül pedig valami sötét alsóingszerűség, bőrpáncéllal… pont olyan az egész, mintha Fesadnir volna! Nem mondom, jó lenne, ha ő volna az. Legalább jól ismerem. Még közelebb kell mennem, hogy megnézhessem az arcát…

- Fesadnir! – lilás bőr, vállig érő egyenes, sötétbarna haj, hosszúkás arc és az ahhoz képest aránytalanul széles áll. Egymáshoz egy cseppet közel lévő, koránt sem mélyen ülő szemek és a legátlagosabb orr, amit a Második Szinten látni lehet. Ez bizony Fesadnir!

Ennyi örömködés pedig bőven elég volt. Fel kéne már hagynom az efféle reflex-cselekedetekkel. Most is minek üvöltöttem itt neki? Fő a nyugalom!

Fel kell mérnem, mi a helyzet. Természetesen mágiával.

Ahogy gondoltam. Még a burokban van, nem csak alszik, és nem is halott. Ha ugyanakkor ébredtünk fel odabent – márpedig erre igen nagy esély van -, még van időm, amíg kijön. Gondolom a burokban jóval gyorsabban telik az idő, mint itt.

Úgyhogy emiatt nem kell aggódnom. Elmehetek nyugodtan, visszaérek, mire felébred.

Vagy megpróbáljam kihozni? Miért is ne lehetne kívülről is szétzúzni ezt a kis bűbájt? Megint energialöket… ez nem jó. Pedig az előző is ugyanekkora volt.

Hogy néz ki egyáltalán ez az egész kívülről a Szellemrétegben?
Vagy úgy! Pedig már azt hittem, legalább a teljes testet körülveszi. De nem, csak a tudatba olvadt bele. És mégis megoldotta apám, hogy kívülről elnyelje a mágiát, akár egy Ellenlöket, belülről viszont ne. Remekmű!

- Így viszont egyelőre itt kell, hogy hagyjalak, Fesadnir… nincs értelme olyan sok erőt beleölnöm a kihozásodba, mint amennyit megkívánna. Nemsokára magadtól is kikeveredsz.

És most megnézem a másikat.

Egy ember! Ilyen jellegzetes szalmahajjal, markáns arccsonttal meg vastag orral nem is lehet más. Ahogy a hullámos, váll alá érő hajából kilátszik, a füle is emberi.

Ráadásul minden bizonnyal közönséges harcos. Úgy szorongatja a kardját, mintha egy csata közepéről lenne kiragadva. Ami, alapul véve az én példámat, koránt sem kizárt…

Ehhez az… emberhez majd lesz pár kérdésem, ha felébred. Például mi ez a bőrkesztyű, csak az egyik kezén? Láttam már ilyet több fajtársán is, általában négyszög alakú díszekkel ellátva. Habár most, hogy jobban megnézem, a harcos minden holmija, vagy legalábbis a díszítése négyszög alakú. Emberek, emberek…

Ráadásul ez a szerencsétlen is ugyanolyan burokban van, mint amilyenben én is voltam… tehát ezt is megvárhatom. Félnivalóm nincs egy közönséges ember harcostól, Fesadnirnál sokkal hamarabb ő sem fog innen kijutni, úgyhogy időm, mint a Felszín…

Úgy látom, a tisztás már nem rejteget több újdonságot.
Ebben az esetben pedig első dolgom, hogy megkeresem apámat. Ahogy ismerem, nem lesz nehéz. Valami köze mindig van a mágiához, így pedig könnyen elérem telepátiával.

Nézzük… kicsit nehézkes felidéznem magamban apámat. Mármint azt a benyomást, ami őt jelképezi. Érdekes…

Még mindig nincs meg, mindenféle ismeretlen, közepesen gyenge mágusok bezzeg tobzódnak. Ahogy érzem, zömével emberek, meg pár tünde; tehát valószínűleg emberek által lakott területen vagyunk, nem messze tündéktől.

Áhh, eltereltem a saját figyelmem. Nehezebb, mint hittem… ki kell szorítanom minden gondolatot. Mindent…

- Fiam! – remélem ez a beszélgetés kellemesebben végződik, mint a legutóbbi. - Végre… - nem én találtam meg őt, hanem ő engem… de most ez lényegtelen. Bah… hiába próbálok elrejteni előle bármit is, megérzi, ugyanúgy, mintha neki szánnám. Ez pedig zavaró…
- Nagyon igaz! Várj csak… - ha jól érzem, akkor azt kell, hogy mondjam, teljes ostobaságra készül…
- Így már jobb. – jól éreztem. Itt áll előttem a kékes bőrével, hosszúkás arcával, keskeny szemével és… hosszú? Igen, hosszú fekete hajával, valamiféle sötétzöld köpenyben. - Ne félj, tudod, hogy nem olvasok a tudatodban. – érzem, hogy valóban nem teszi. Ráadásul hiszek is neki.
- Tudom. – tudom, hogy itt áll, de nem hiszem el! Pedig nem ez az első teleportálás, amit látok… korántsem.
- Látom a nyugalmad megmaradt. Gratulálok, ez aztán nem semmi!!
- Muszáj ironizálni?
- Teljesen komolyan mondtam.
- Persze, egyértelmű…
- És neked muszáj? Tényleg komolyan mondtam.
- Vagy úgy… akkor köszönöm! – mondjuk, a csata óta történteket tekintve tényleg dicsőség, hogy nyugodt tudta maradni. De most ideje a dolog végére járni! - Mi folyik itt?
- Micsoda hirtelen témaváltás! – még szép, hogy az. Nem cseverészni hívtam ide. – Egyébként ezt mire érted, fiam? – tényleg nem változott… közbekérdez, pontosítást sürget.
- Erre a burokra, a rétre, Fesadnirra, arra az ember harcosra ott… meg egyáltalán! Mennyi idő telt el az enaqweti csata óta? – kicsit azért már kezd elillanni a nyugalom. Nem csoda, mindig apám mellett oszlott el a legkönnyebben.
- Hmm… ezt nem lesz rövid elmagyarázni. Elébe megyek pár kérdésednek. – járkál, ahogy szokott. – Hogy miért zártalak be? Mert kellett egy végső mentsvár. Tudod, hogy álltunk akkor Ia Ahsaggal! Jól álltak a dolgok, a Konföderáció hatalmas volt, Enhar is gyorsan fejlődött, én is egész elkezdtem behozni a lemaradást. Úgy látszott, ketten is elegen lehetünk ellene. És hármunk közül, a kis hangulati ingadozásaid miatt… - persze, hogy voltak hangulati ingadozásaim… a két személy közelében, akik könnyen el tudták oszlatni a nyugalmamat… – te voltál a leggyengébb láncszem. Holott erődet tekintve jóval Enhar fölött álltál. Létrehoztam hát a burkot. – most látható a szokásos jelentőségteljes tekintet… – És később Fesadnirnak meg ennek az embernek is, hogy akkor hívjalak elő benneteket, ha kell egy háromfős elitalakulat, ha úgy tetszik. Egy második hármas egység, ami még megmenthetett volna az Ahsag, az Ismeretlen elől bennünket Enharral, ha akkora gond lett volna. Aztán most, évekkel később nyitottam fel a burkokat. – nade ez… ez értelmetlen. Hogy vehetném fel a versenyt a világ egyik, ha nem a leghatalmasabb mágusával egy pattogó orgyilkossal meg egy közönséges ember harcossal az oldalamon?
- Ennek semmi értelme! – máris teljesen eltűnt a nyugalom… ráadásul úgy állok itt, tátott szájjal, mint valami szerencsétlen.
- Lett volna, hidd el. Olyan erősek voltunk már, hogy ki tudjunk hozni legalább egy patthelyzetet. És akkor ti lettetek volna a mérleg nyelve. – végül is, igaz… ha esetleg elszámolta magát, amikor úgy vélte, Enharral ketten elbánnak az Ismeretlennel, akkor sem olyan drasztikusan, hogy semmi esélyünk ne maradjon. - Meg hát tudod, hogy ha valamit megtervezek, az általában úgy lesz.
- Mi ez a feltételes mód? – nyugalom valamelyest visszaszerezve, pedig egyre kevésbé értem, mi történt a nagyvilágban az óta a csata óta. – Mi van az Ismeretlennel?
- Sok a kérdés, Ezuad… – a szokásos félmosoly… - Pontosan nem tudnám megmondani, mi van vele… - nocsak, elgondolkozott! Akkor volt valamiféle változás az óta a csata óta. - Csak annyit mondok, erőm gyakorlatilag végtelen. – egyre kevésbé értem. Hogyhogy végtelen? Olyan egyszerűen nincs.
- Végtelen nem lehet, ezt te tudod a legjobban.
- Hacsak nem te magad is olyan valaki vagy, akihez erőért folyamodnak. De ennyi legyen elég egyelőre. – tehát ő egy… Titán? Vagy Isten vagy Veningiter? – Egyébként azt tanácsolom, ne menj vissza rögtön a Második Szintre. Nem tetszene, ami ott vár rád. – micsoda? El ne menjen, mert… - Akármikor felveheted velem a kapcsolatot. Bármit megtehetek. Tudom, hogy nem fogsz állandóan tőlem kérni segítséget. Annál te jobb vagy.

Elment.

Tehát, összefoglalva… apám Titánná, Istenné vagy Veningiterré – tulajdonképp részletkérdés, valamiféle természetfelettivé – vált. Ez a természetfeletti apa nem ajánlja az azonnali visszatérést hazámba. Az Ismeretlenről, aki ellen életem minden percét feláldozva harcoltam a burok előtt, semmit sem tudok – habár valószínűleg legrosszabb esetben is igencsak le van gyöngítve. Családom többi részéről és a szövetségeseinkről sem tudok semmit. Egy ismeretlen tisztáson vagyok, egy közelről ismert, kissé szentimentális gyy orgyilkossal meg egy teljesen ismeretlen ember harcossal.

Az élet szép.

Egy biztos: hallgatok apámra – nem teleportálok vissza a Második Szintre. Sőt, egyelőre a kapcsolatot sem veszem fel senkivel. Majd lesz valahogy, ahogy Fesadnir szokta mondani…

Percek óta csak itt állok és nézek magam elé, az erdőt bámulva… akkor már legalább az eget nézzem.

Így már jobb. A gondolataim is könnyebben jönnek így.
Mi lehet az Ismeretlennel? Meghalt? Nem hinném. Habár apám annyi erővel, mint amennyije van, legyőzhette… de ezt majd meg fogom tudni. Magamtól pedig nem fogok rájönni.

Mi lehet otthon, Arafethben? Illetve egyáltalán a Második Szinten? Mit sikerült végül megvalósítani az egyesítési tervből? És a terv után mi történt – ha egyáltalán már vége van? Áh… ezekre sem fogok rájönni. Gyárthatok itt elméleteket akármeddig, nem jutok közelebb az igazsághoz. Ezek megtudásához tehát vissza kell térnem a Második Szintre… amit viszont apám nem tanácsol.

És, az igazat megvallva nem is feltétlenül vágyódom el innen. Itt a kék ég, a különböző színekben pompázó felhők, az erős és meleg fényű nap… a sárgászöld levelű, barátságos fák, az élénkzöld fű… és sok más számomra új dolog. Teendőm nincs. Kötődésem nem tudom, van-e a Második Szinthez, de ha van is, nem tudok róla. Akkor pedig már régen rossz. Kíváncsi vagyok, de a Felszín jobban ki tudja elégíteni a kíváncsiságomat, mint az otthonom. Erről a helyről sem tudok semmit, ahol most vagyok.

A Szenvedés Világába most a Második Szinttel! Sőt! Az egész múlttal! Arafethtel, az Akadémiával, a Hefor család belviszályaival, a királyfisággal, a világ leghatalmasabb mágusa elleni összeesküvéssel! Boldoggá tettek engem ezek a dolgok? Nem.

Akkor pedig mi a bajom a jelennel? Arafeth nem érdekel, az Akadémiához immár semmi közöm, a Hefor családról mit sem tudok, fogalmam sincs, miféle rangom van, az Ismeretlenről meg csak annyit tudok, nem olyan erős, mint egykor volt. Éljen a jelen, éljen az szabadság, éljen az ismeretlen!!

- Maradok egy darabig itt! A Felszínen! Ezzel a két szerencsétlennel, meg még ki tudja, kikkel! – csak hogy tisztában legyen vele a Felszín is…

Milyen jó dolog is ez az ég! Megnyugtató, felvidító, lelkesítő egy dolog – attól függ, mi kell épp a gyynek. Minden esetre engem felvidított és igencsak fellelkesített. Nem tudom, meddig fog ez tartani… de mindegy is. Mintha egy csapásra elmúltak volna a múlt problémái, kötöttségei, kényszeri… csodás ez a szabadság! Viszont a nyugalmamat azért megőrzöm.

No, eleget fetrengtem itt, holott van egy igen fontos kérdés: hol vagyok? A Felszínen, egy tisztáson, egy erdő közepén. Talán mintha magasan lennék… tehát lehet, hogy valamiféle hegyen?

Ez így meglehetősen tág, sokra nem megyek vele, főleg nem igen csekély felszíni ismereteimmel. Legjobb lesz, ha elindulok az erdőben. Ide bármikor vissza tudok térni, úgyhogy nagy baj nem lehet.

Érdekes egy dolog ez a Nap… most már feljebb van, mint mikor kitörtem a burokból. Nem olyan oldalról süt, mint odalent a Kristály, úgyhogy az erdőben jóval sötétebb van. A levelek közt átszűrődő fénysugarak pedig gyönyörűek.

A fák ágai a fejem fölött vagy másfél nagylépéssel kezdenek nőni… igen magasan van ez a lenti páfrányokhoz képest. A fák barna törzsein szabálytalan csíkokban vannak mélyedések, mindenféle kinövések, meg üregek. A fák törzsei méretben és színben is igencsak különböznek. Sokkal változatosabbak, mint az óriáspáfrányok.

És hogy zörög ez a sok száraz izé… falevél a lábam alatt! És milyen sok kis növény van itt a földön is, a fák alatt. Bokrok, különböző színű bogyókkal, sok kis fácska, meg kisebb-nagyobb gombák. Mondjuk a lenti gombák szebbek, mint ezek itt… errefelé csupa egyszínű van, ráadásul szürke meg barna a legtöbbjük. De azokon kívül minden élénkebb idefent. Lent gombákon kívül semmi sincs az óriáspáfrány erdőkben. Csak még több páfrány…

Nagyobb állatokat viszont itt még nem nagyon láttam… például olyan szarvasokat, vagy miket, amikről oly sokat meséltek. Vagy vaddisznót. Mindezeknek nyomuk sincs. Csak ilyen apró, aránylag nagy szárnyú színes izék szálldosnak néha előttem, meg mindenféle bogarak, rovarok. Ezek sokkal kisebbek, mint odalenti rokonaik. Egy megtermett kerag legalább húszszor ekkora, mint ez a bogár itt.

Remek… pókok is vannak, ugyanúgy, mint lent. Habár kevesebbel találkoztam eddig, mintha odalent sétálgatnék egy óriáspáfrányosban, és valamivel kisebbekkel is. Ennek pedig örülök. Nem kedvelem ezeket az állatokat.

Összességében, szép egy ilyen faerdő. És nem csak szép, jellegzetes illata is van. Amolyan természetes illat, amiről nem tudnám megmondani, inkább friss, vagy inkább régóta itt rekedt jelleget áraszt. A föld és a fák illata dominál, a virágok és egyebek csak egy hangyányit módosítják a levegő aromáját.

Nem tűnik úgy, mint aminek egyhamar vége lesz, úgyhogy amellett, hogy gyönyörködöm a fákban, átgondolhatom, mi lehet a Második Szinten. Vagy legalábbis gyártok pár elméletet…

Először is lehet, hogy a terv sikerült, újraegyesült a Szint, apám alatt – ha egyáltalán itt maradt császárnak, természetfeletti létére.
Természetfeletti… ezt még mindig nem értem. Nézzük, elméletben hogy is lehetne? Úgy, hogy addig tágítja a mágiakezelő képességét, hogy az már… egy Titánéval ér fel, legalább. De akkor is még csak halandó. Nagyon erős, de halandó, ő maga nem képes erőt adni úgy, mint a természetfelettik… vagy rosszul tudom?! Minden esetre ismereteim szerint kell hozzá még valami. Istenek döntése, vagy… áh, fogalmam sincs.

Ezen érdemes volt elkezdeni gondolkozni, igazán sokra jutottam…
Visszatérve az egyesítési tervre: lehet, hogy elbukott az egész. Habár nem hinném, hogy apám akkor nyugodtan tudta volna tervezni a természetfelettivé válás felé vezető útját. Tehát valószínűleg sikerült, vagy még nem dőlt el. Kéne tudnom, mennyi ideje vagyok a burokban, hogy ezt el tudjam dönteni.

Madarak! Ezekről el is feledkeztem. Pedig mennyi szépet lehet hallani felőlük odalent. Meg kell hagyni, érdekes és szép hangokat tudnak kiadni, és a kinézetük is szemet gyönyörködtető. A mozgásuk is megerősíti a pozitív képet. Igen kecsesek, s a szabadság érzetét árasztják magukból. Nem vitás, hogy a mi keragjainknál, meg egyéb hatalmas rovarjainknál nagyságrendekkel szebbek. A lenti repülő lények hangjába meg bele sem gondolok.

Arrafelé meg mozgolódik valami nagyobbacska dolog a levelek közt! Fekete és fehér szőre van, méretre meg akár egy kerag. És milyen fürge! Idenézett, felcsillantak a szemei, és már el is tűnt.
Érdekes egy hely ez a Felszín! Már csak az érdekel, élnek-e a közelben emberek, vagy… tudom is én, más hasonló lények.

Mintha arrafelé ritkulnának a fák! Hátha az erdő szélén valamivel többet tudhatok meg a hollétemről. Mennyire lehetek a tisztásunktól? Így visszanézve egy-két ezer nagylépésre, legfeljebb.

Már alig tíz nagylépésre van az erdő széle, látok egy újabb tisztást. Valamik pedig úgy mozgolódnak ott jobbra, a ritkulás után, mintha csak egy kisebb csorda vusat lenne a közelben. Nem mintha nem gond lenne egy csorda vusat elpusztítása… de kár lenne értük. Viszont máshogy nem tudnám magam megvédeni. Lehet, hogy tényleg valamivel több védővarázslatot kellett volna tanulnom a rengeteg támadó mellé…

Mi lehet ez a mozgolódás? Egyre hangosabb és egyre furcsábbak a zajok. Egy kis futás amúgy sem árthat. Óvatoskodni fölösleges, úgyhogy gyerünk.

Ezek nem vusatok. És nem is felszíni rokonaik. Emberek. Igencsak szakadt ruhákban, láthatóan harcviselt páncélokkal, nem igazán ápolt fegyverekkel. És egy szekérrel, amit egy ló húz! Egy ló! Mennyit lehet hallani lent a lovakról… és Hefrethben is alig láttam.

A lovon kívül van vagy kéttucatnyi ember, s egy kitaposott úton közelednek felém. Az egész tisztás lehet vagy hét-nyolc nagylépés széles, az út mellett is valamivel kikopottabb fűvel, mint a mi tisztásunké. A túloldalon pedig más fajta fák vannak, és mintha nem sokkal a rétecske széle után elkezdene lejteni.

De egyelőre fontosabb, hogy észrevettek – nem mintha nehéz lett volna felfedezni, ahogy kiugrom az út közepére az erdőből.

Hogy üvölt… remélem, nem támadnak. Igazán kár lenne értük.

Ez a kiabáló biztos az a vezér… a barma. Nem kéne így történnie, de ha egyszer nekem rontanak… bár lehet, hogy nem fognak, nem ismerem a kultúrát. Lehet, hogy ez az üvöltés egészen mást jelent, mint amit nálunk jelentene.

Nos, a mozgásuk alapján tévedtem, nem jelent mást. Akkor próbálkozom a degalori nyelvvel.

- Nyugalom! Nem támadok! – a kezek felemelése csak nem jelent teljesen mást náluk. – Béke! – a nyelvtudásom is hagy maga után némi kívánni valót… de ezeket aztán nem érdekelné az sem, ha verseket idéznék, ahogy elnézem a reakciót.
- Mélységi vagy. – milyen nagy jelentőséget tulajdonít ennek a szónak. - Számodra itt nincs béke! – mit művelhettek a felszínen Zortalék, hogy így rettegik fajunkat?

Megint üvölt a vezér, a többi meg megindul. Legalábbis nagyjából egy tucatnyi. Felük karddal és pajzzsal, a maradék nagy része meg lándzsával. Meg van egy-két buzogányos, meg… fogalmam sincs, milyen nevű fegyverrel hadonászó is. Mindegyik láthatóan tetőtől talpig mocskos, némelyek sántítanak is, vagy máshogy látszik meg rajtuk, hogy sérültek. Szerencsétlenek…

Ha nem álltok meg nagyon gyorsan, jön az energialöket! – sugallom. Ezt megértik, nem a nyelvektől függ… de így sem állnak meg. Egy pillanatra mintha megtorpantak volna, de a vezér újabb kiáltása újra támadásra bírta őket. Kezdem mondjuk egy ostorlökettel, aztán majd meglátjuk, mit szólnak…

A megidézés még mindig rendben van, és a karom mozgása sem nehezül el, ahogy a burok előtt sem tette – tökéletes!

Vállból csapom el őket, jobb kézzel, a balba meg megidézek egy újabb ostorlöketet. Gyönyörű… egyszerű, nem épp grandiózus, de hasznos tud lenni. És nem hiába nevezik ostorszerűnek; valóban mintha egy iszonyatos erejű ostort csaptam volna nekik, aminek lendülete nem hagy alább, ha nekiütközik valaminek. Az Anyagi Síkon is ostorhoz hasonlatos kinézete van: vibráló, enyhe kékes árnyalatától eltekintve átlátszó, vastag vonal jelzi jelenlétét. Ráadásul olyan érzés, mintha semmi sem lenne a kezemben.

És a tucatnyi ember – a leggyorsabb, lobogó, hullámos fekete hajú harcos buzogánnyal, már épp hogy három nagylépésre van tőlem – szétszóródik oldalra. Az erdőbe neki egy fának, vagy egyszerűen az út melletti tisztásra. Sőt! Egy túlrepült a tisztáson, le, a fák mögé. Valóban lejthet ott…

Viszont elfelejtettem úgy rendesen a földhöz csapni őket. Sebaj, ami késik, nem múlik.

Most lecsapok a maradékra – a felük a szekér előtt csoportosuló íjász, a felük megtorpanó lándzsás. Mindegyik igencsak meglepettnek látszik.
Bal kézzel ütök, mintha csak egy pofont adnék valakinek. Bal kézzel ütök, mintha csak egy pofont adnék valakinek. Ezt megnézem a Szellemrétegben. Az ostorlöket itt is hasonlóan fest, mint az Anyagi Síkon, de itt egyértelműen kék, és nem vibráló.

Most legalább a földhöz csapás is sikerül – máris ocsmányabb hangokat adnak ki, mint az első csapat.

- Felőlem lehet béke… - az egyetlen megmaradt ellenfél – a vezér – elég lassan válaszol. Nem csodálom… a szekér mögül mászott elő. Ruhája tiszta por, a bal karját meg nem tartja épp egészségesen. Gondolom, egy cseppet azért még ő is megijedt.

Már másodpercek óta semmi reakció, csak állunk egymással szemben, és nézzük egymást. Körülöttünk mindenütt halott és félholt emberek, némelyikük még nyög fájdalmában. A levegő a kis összecsapás helyszíne körül tele van felvert porral, s pár száraz falevél is kavarog a levegőben – gondolom az erdőbe esett emberek verték fel őket. A friss reggeli levegő, az erdő, a por és a vér szaga keveredik.

- Tudom. – sugallja. Nem túl bőbeszédű. Viszont magabiztos. - Halál rád, mélységi!! – most már üvölt.

Meglehetősen bátor, amit csinál; kardot rántani egy kéttucatnyi harcost könnyűszerrel elpusztító mágus ellen, egyedül…

De akár bátor, akár nem, egy tenyerembe megidézett, közönséges összeroppantással könnyűszerrel elintézem.

Utolsó módosítás: 2010.08.22. 16:46

Az elkötelezett kalandor v2.0

Kemloth | 2010.08.09. 22:01 | kategória: Fantasy

Heló újra!

Aki elolvasta az eddig feltöltött három összefüggő fantasy-próbálkozásomat, és nem vesztette teljesen érdeklődését azok sokak szerint mérsékelt élvezhetősége miatt, most egy cseppet örülhet. Ugyanis elkezdtem az eddigi három rész újragondolását, és alapos kijavítását.
Az első rész javított változatával el is készültem. Ezt töltöm most fel.
Szerintem jól sikerült a javítás, megpróbáltam tanácsaitok alapján alakítani az irományon. Nagyjából ez a maximum, amit most, így, első személyes írásban ki tudok hozni magamból.
A sorozat negyedik részét már harmadik személyben írom majd. Abban valamelyest othonosabban mozgok.

Az eddig feltöltött verziók törölve lettek - fölösleges itt lenniük, ha megérkeznek az újak.

És most következzen némi előzetes ismertető (aki olvasta kis sorozatomnak legalább az első részét még a régi verzióban, ugorja át ezt a részt!).

Fantasy történetet próbálok írni. Egy általam létrehozott világban játszódik, és (első sorban) a főszereplőkön keresztül kapcsolódik a kész regényemhez.
A világot megpróbálom fokozatosan bemutatni... intenzívebben, mint a régi verziókban.
Ha elér bármit is ez a kis sorozat, és úgy kívánjátok, írok majd egy kis „értelmező szótár” szerű képződmény, hogy egy helyen megtalálható legyen minden. Ezt jelezzétek, ha gondoljátok!...

Minden esetre nagyon kérek mindenkit, hogy írjon észrevételt, véleményt, kritikát!!!


Nem akarom húzni az időt, de pár dolgot muszáj most elárulnom a világról, a történetről, hogy érthetőek legyenek az első részek.
Ez pedig a gyy faj rövid leírása. Az első két rész főszereplője ugyanis gyy, avagy mélységi tünde. A több ezer éve egy hatalmas földalatti térbe menekült tünde ország népének utódja. Bőrük enyhe kékes, zöldes vagy lilás árnyalatú lett a napétól erősen elütő fénytől. Majd’ háromezer évig csak szerényen érintkeztek a felszín népeivel. A gyyk öregedésének sebessége fordított arányosságban van életkorukkal. Tehát a születéstől öt éves korig ugyanannyit változnak, mint egy ember, tíz éves korig már egy gyy valamivel kevesebbet, tíztől húszig már számottevően kevesebbet, és így tovább.

Azt hiszem, ennyi elég is előzetes információnak – ha bárki úgy véli, valamit igazán elmagyarázhatnék még, ami kell ahhoz, hogy megértse az irományt, tényleg szóljon!!

És most újra útjának indítom a szememben már kevésbé nagyreményű sorozatot, melynek célja egyelőre az, hogy olyan szintre hozzam az írásomat, ami kielégítő számotokra. Tehát kérlek Titeket, KOMMENTELJETEK!!


„Kezdetben a Világon csak Zeltar, a Tökéletes Első létezett. Előtte és nélküle semmi nem volt, van és lesz, ő maga volt a világ, s mint Tökéletes létforma, maga, így a világ felett teljhatalma volt.
Csak Ő tudja miért, maga részeiként, ám mégis különálló teremtményekként megteremtette az Istenek felett állókat, más néven Venengitereket. Azok még a Zeltaron kívüli világ megteremtése előtt megteremtették az isteneket, hogy azokra bízzák feladataikat, az Istenek pedig a Titánokat. A Veningiterek teremtményeik közt osztották el a rájuk bízott feladatokat, és adták át nekik is a hatalmat, azok pedig ugyanígy tettek a Titánokkal. Így, az Titánok, az Istenek, és Veningiterek alkották meg végül a világot: a Három Síkú Rendszert.
A három sík egyike az Anyagi Sík: egy végtelen rendszert, melyben végtelen számú részvilág létezik, melyek teljesen külön állnak, de az átjárás lehetséges, csak roppant nehéz.
A második a Szellemi Sík: a holtak kerülnek ide, valamint az Anyagi Sík felé tartó lelkek, illetve vannak még az ismeretlen önálló lelkek, s Titánok is gyakorta vannak ezen Síkon.
A holtaknak itt nincs fizikai testük, csupán keringenek, míg el nem dől, hová kerülnek tovább. Vagy visszakerülnek az Anyagi Síkba, egy másik testtel, másik tudattal, vagy, ha különösen kedvesek egy Istennek, akkor az Isteni Síkba szállnak tovább. Az is lehetséges viszont, hogy a Szellemi Sík egyik alsíkjába kerülnek: Megtisztulás Síkja, Szenvedés Síkja, Nyugalom síkja, Boldogság síkja, és még megannyi más.
A harmadik sík pedig az Isteni Sík: az Istenek és Veningiterek vannak itt, s akiket magukhoz hívtak. Itt is van valamiféle anyag, illetve számunkra ismeretlen, felfoghatatlan, annál felsőbbrendű dolog, amiből az Istenek, s Veningiterek vannak teremtve, s amivel körül vannak véve.
Zeltar, a Tökéletes Első pedig a síkok felett áll, a Titánok pedig a Síkok közt közlekednek, munkálkodnak.
Egy fontos tudnivaló van még a Három Síkú Rendszerről: egyik Síkban sem marad semmi örökké.
Nos, ezen világ egyik részvilágában játszódik a történet. Ott, ahol használják a mágiát, mely az Istenektől ered, sok faj van, azok közül sem csak egy civilizált és uralja a földeket.
Ezen részvilágba kezdetben megteremtették a növényeket, az állatokat, és az Embert. Az igencsak tökéletlen, magában kártékony, ám könnyen tanuló és fejlődőképes fajt.
E fajból később kialakult természetesen, vagy Titánok befolyása miatt sok faj: tündék, törpök, az emberek sok alfaja, s még számtalan kis faj.
Ezután a Titánok, Istenek és Veningiterek közvetlenül nem avatkoztak a részvilág dolgaiba, így lassan elfoglalták a területeket a fajok.
Fejlődtek, szaporodtak, járványokat és katasztrófákat vészeltek át többé-kevésbé, háborúztak, s mindent csináltak, amit az emberek a Földön is.”
Részlet, Előszél - prológus


Az elkötelezett kalandor

- Megvan! Megvan, és kihoztál! – talán sikerül átüvöltenem ezt a… csatazajt?!

Mélységes Harmadik Szint! Itt lebegek az ostromolt Delachlon felett! A város kétharmada lángokban áll, és egy gigantikus sereg – csak degaloriak lehetnek - tölti meg az utcákat… csak úgy csillognak a páncéljaik. Etlar meg nem válaszol, de kit izgatna most ez? A város másik felének, úgy látszik, nem esett baja… sőt! Gyy seregek mozgolódnak ott. Minden utcán és téren, ahol a két sereg találkozik, harc dúl… és nem úgy látszik, mintha elbírnánk az emberekkel.

Az egykori Gyy birodalom központját, a Második Szint valaha volt legnagyobb városát a leghatalmasabb ismert ország, DeGalor ostromolja!! Zeltar irgalmazzon nekünk!

De mi ez az irdatlan nagy fényesség? Áh, biztosan Etlar valamiféle varázslata. Csak nem megfordítja a csata menetét, mint a polgárháborúban többször is? Áh, ehhez talán még az ő ereje sem biztos, hogy elég lenne…

Akármit is akar, igen hatalmas varázslat lehet ez, nem lehet nyitott szemmel kibírni! Sőt, még a szemhéjam sem elég arra, hogy kiszorítsa ezt a ragyogást…

Még mindig ragyog? Elveszem a kezem… nem. Végre mintha megszűnt volna a mértéktelen fény. Nézzük csak, mi történt!
Ööö… vagy rajtam kívül minden megszűnt létezni, vagy… vagy pedig fogalmam sincs, mi történt.

Habár magamat sem látom, tudom, hogy létezem, és itt vagyok a semmi közepén. Szó szerint. A nagy feketeségben. Illetve nem is feketeség ez, hanem… semmi!

Hová tűnt a csata? A hatalmas ember sereg és az egyesült mélységi hadak? Nem válhatott minden hirtelen semmivé! Habár…
De ha nem is ezeknek a dolgoknak, valaminek még itt is lennie kell! Nem létezhet tökéletes semmi! Vagy mégis?

Nyugalom, nyugalom… össze kell szednem magam! Talán csak Etlar, vagy épp az Ismeretlen mágus játszadozik a tudatommal. Ő akarja, hogy azt higgyem, a semmi közepén vagyok. De akkor azt is ő akarja-e, hogy azt gondoljam, nem vagyok a semmi közepén, hanem csak ő akarja, hogy…

Ennek végképp semmi értelme. Tényleg össze kell szednem magam, értetlenkedéssel nem sokra megyek. Egyébként is mindegy, hogy értem-e, változtatni nem tudok rajta… de talán valahogy kijuthatok!

Először egy biztos pontot kell találnom. Például a saját testemet, ha más nincs… nézzük csak, megmozdítom a kezemet, hátha… mozog! De honnan is tudom? Mindegy, a lényeg, hogy tudom. A lábam is rendben van… akkor futok!

És futok. És futok…

Ezzel pont ugyanannyira kerülök közelebb a kijutáshoz, mint ha meg sem moccannék. Nem történik semmi. Még mindig semmi! Így viszont… aaa… ooo… ööö...

Fű. Föld. Az arcomban, közvetlenül… nem értem! Egyáltalán nem értem!!

Hová lett a csata? Hogy kerültek ide ezek a dolgok? Vagy hogy kerültem ide Delachlonból? Szinte biztos, hogy Etlar műve… de miért? Nem érteeem!!

Nem mintha az utóbbi időben sok mindent értettem volna… igazán köszönöm, Etlar Hefor, hogy fenekestül felforgattad egészen jó kis életemet!! Nem mintha nem magamtól jelentkeztem volna a káoszra, de…

Na, elég az értetlenkedésből – koncentrálnom kell. Meg KELL nyugodnom!

Ha már ide kerültem, szétnézek. Inkább, mint hogy azon töprengjek, hogy jutottam ide.

Nos, nézzük először ezt a füvet… a legközönségesebb fajtának tűnik, amit el tudok képzelni. Habár talán kissé élénkebb zöld, mintha a Második Szinten lenne, és kevésbé csomós is… csak nem a Felszín?!

Na jó, kényelmesebb volna felülni… de csak óvatosan! Először is megvannak a kardjaim? Meg hát. Akkor pedig baj már nem lehet!

Jól van, úgy látom, semmi veszély.

Hacsak azt nem tekintjük annak, hogy a Felszínre keveredtem! Márpedig ez most már egészen biztos. A végtelen Első Szintre… Ahol nem a szintünk szürke tetejét látom, ha felnézek, hanem a tiszta kék eget… ez egyébként kellemesen szokatlan. Jártam már a Felszínen többször is, láttam már az égboltot - mégis szokatlan. Nem tudom, mennyi ebben a kellemes érzetben a megszokottól eltérő látvány miatti öröm, és mennyi a valódi szépség iránti… de tulajdonképp mindegy is. Kellemes látvány ez a tiszta kékség a Nappal.

Milyen érdekes dolog ez a Nap is! Mennyivel melegebb a fénye, mint a mi Kristályunké… szó szerint, és képletesen is. Persze ezért van itt sokkal több fajta növény és állat, mint odalent… meg hát azt mondják, minden innen származik – a felszínről. Hogy itt volt minden élet kezdete. Hogy innen származik minden egyes növény, állat meg emberforma lény. És most, a Napot látva ezt el is hiszem…

Most meg mi van a látásommal? Hallottam már, hogy a Nap ilyet is tud, de ennyire?! Alig látok valamit… sebaj, állítólag csak kis ideig marad így. Legalábbis ezt hallottam még Hefrethben.

Addig sem kéne, hogy megtámadjanak, mert akkor végem… de sokat nem tudok tenni ellene, úgyhogy nézem továbbra is a tiszta eget. Illetve nem teljesen tiszta, ha jól látom. Ilyen kis fehér micsodák vannak rajta itt-ott. Hogy is hívták ezeket a felszíni kolóniákban élők? A DeGalori nyelvből vették át a szót, a mi nyelvünkből már kihalt a levonulás óta. Talán valami f-fel kezdődő szó volt… f-f-f… itt van a nyelvemen… felhő! Szóval kissé felhős az ég.

Na, ennyit a felszíni különlegességek neveiről – mostanra, legalábbis. A szemem helyre jött, úgyhogy felmérem a helyet. Egy tisztás kellős közepén vagyok, és itt van mellettem a Harmadik Szintet megjárt zsákom! És – ahogy egy ilyen felületes átnézésből megállapítható – minden benne van, ami számít! És van itt még egy fekvő alak is, egy méretes láda mellett, meg egy harmadik halom holmi is… mindjárt megnézem azokat is közelebbről.

Viszont vigyáznom kell: kevéssé biztonságos hely ez. Vagy tíz nagylépés széles, és talán egy kicsit hosszabb, aránylag sűrű erdővel körülvéve. Páran rám támadnak az erdőből, és végem… az egész rétet ugyanolyan fű borítja, és még egy bokor sincs, amit esetlegesen fedezéknek tudnék használni. Ráadásul fogalmam sincs, ki ez az alvó alak, meg a harmadik, akinek a holmija itt hever… De ami azt illeti egy árva zajocskát sem hallottam ennek az alaknak a szuszogásán, meg magamon kívül. Úgyhogy talán mégiscsak biztonságban érezhetem magam.

Meg is nézem az alvót közelebbről. Vagy öt nagylépésre fekszik tőlem, az oldalán, nekem háttal. Valami sötét színű, csuklyás köpeny van rajta, úgyhogy innen csak annyit tudok megállapítani: ember formájú.

Innen közelebbről már valahogy ismerősnek tűnik. Nézzük csak az arcát…

Mélységes Harmadik Szint! Neem, ez nem lehet ő… egyszerűen nem lehet! De mégis, ugyanaz a rövid, fekete hajjal szegélyezett, átlagosnál kissé hosszúkásabb arc nagy, cseppet sem kiálló állal, kissé mélyen ülő szemekkel és sűrű szemöldökkel!! Még a bőre is ugyanolyan kékes árnyalatú, és orra is épp ugyanannyira vékony és pont olyan ívben hajló, mint Ezuad Heforé!

- Ezuad! Ezuad! Te… élsz? Ezuad! – hátha reagál a kiáltásra! Hogy hogy itt van? Hisz évekkel ezelőtt meghalt abban a csatában Enaqwet ellen!

Megrázom, hátha felébred… ha egyáltalán alszik. De nem, semmi válasz. Talán nem is ő az, hanem csak holmi mágikus báb?!

Áhh, ilyen elméletekkel egész biztos, hogy nem megyek az égvilágon semmire. És könnyen lehet, hogy semmi baja. Láttam én már sok mindent, amit mágiával műveltek…

Tehát felteszem, hogy ő bizony Ezuad. Akkor pedig fel kell ébresztenem!

- Bocsáss meg, Ezuad, de muszáj… - egy pofon, két pofon… semmi. Három pofon – ez már egy fokkal nagyobb – semmi. – Talán mégis halott vagy?

De nem, ez ostobaság. Egyértelműen él, még a szíve is ver. Akkor meg mi lehet?

Óóó… csak nem ő is abban a semmiben van?! Ez az, ennek kell lennie! Valaki – gondolom Etlar, de hát ki tudja… - abba a semmibe taszított minket Ezuaddal. Hogy mi célból, azt nem értem… de Etlar hosszú távú céljait legjobb napjaimban sem sikerült átlátnom…

Minden esetre így, hogy ez a mágus is abban a semmiben van, ahol én voltam, nem tehetek semmit, csak várhatok. Sokszor tettem már ilyet, rosszabb helyzetekben is, nem lesz újdonság… Addig is legalább megnézhetem a harmadik ittlévő holmiját.

Valami harcos lehet - itt van a kardja. Egész szép darab, de meglátszik rajta, hogy sokat forgatták már… pedig a pengére rakódott mocskon és pár kisebb sérülésen kívül egészen újnak látszik. Meg itt van a sisakja is. Ez kétség kívül egy régóta használt darab, valamiféle jellel a homlokrészen. No meg itt van egy kis erszény.

Valahogy minden holmi szokatlan. Minden kicsit más alakú, meg… más szagú? De megvan a fő különbség! Hatszög helyett négyszög van mindenütt! Négyszög alakú a markolat vége, négyszög alakú a sisakon lévő jelet körülvevő kis dísz, még a kis szütyő is négyszög alakú. A szag is más… nem is tudom, egyszerűen más. Valamivel talán frissebb, mint amit megszokott az orrom odalent.

A lényeg, hogy nem gyyről van szó, az biztos… vagy legalábbis nem gyy holmikról.

Nocsak, van itt egy kesztyű is! Jóféle és elegáns barna bőrkesztyű – valamiféle vad bőréből lehet, tapintás alapján. Habár elegáns, láthatóan használja a tulajdonosa, több helyen is kopott. Nem csak holmi dísz, vagy csecsebecse… már amennyire egy kesztyű csecsebecse lehet. Egyébként ez is tele van négyszögekkel; az ujjbütyköknél, a csuklórész körül, meg a kellős közepén is van egy-egy, bőrből vagy fémből. A középsőben meg mintha írás lenne… de túlságosan el van kopva ahhoz, hogy el tudjam olvasni. Egyébként is, hol lehet a párja? De mindegy, bárcsak ez lenne a legnagyobb kérdésem ezzel a réttel kapcsolatban!

Úgy látom, a tisztás már nem tartogat számomra semmiféle újdonságot. Ezuaddal nem tudok mit kezdeni, az ember holmijában meg semmi érdekeset nem találtam ezeken kívül. Így viszont a legjobb lesz, ha megvárom ezt a harcost, hátha őt többet tud, mint én. Maradok hát a réten.

Sőt! Mintha láttam volna a pipámat a zsákban az imént, hátha van némi ezüstgyökér is hozzá… Legalább lenne mivel elütni az időt, no meg a gondolkodáshoz is megjön hozzá a hangulatom.

Szerencsére megvan minden, ami egy jó pipáláshoz kell. Így már szinte biztosra veszem, hogy Etlar küldött ide valahogy… különben minek volna itt a holmim? Ő biztosan valami küldetés miatt küldött ide, ahhoz meg kell a zsákom. Összességében, nem rossz gyy ez a mágus.
De jó is ez az ezüstgyökér! Jól emlékszem, még Maschelt Edillben vettem, amikor azzal az arafehi rablóbandával tartottam. Te jó ég, milyen rég is volt!

Vegyük csak át, hogy is volt ez? Abban az arafethi társaságban az a parasztgyerek… nade miért csak Arafethben kezdem? Ha már végigveszem életemet, korábban kellene. Sokkal korábban. Kelet Kristályában. Siarechben – a szülő országomban.

De rég jártam ott is! Pedig megérdemelne egy újabb látogatást, a gyerekkor emlékére… szép évek voltak. No aztán ami utána jött, az már más kérdés.

Anyám elvesztett a mascelt sorehefi vásárban… a mai napig nem értem, hogy sikerült neki. Mondjuk volt alkalmam megmondanom neki, amit gondolok a dologról, ki is használtam… ő meg persze rimánkodott, hogy mennyire megviselte az eltűnésem, és hogy mennyire sajnálja. Elhittem, megbocsátottam, de ez már nem változtatott semmin. Addigra már semmi esély nem volt rá, hogy kisnemesi sarjból kiképzett harcos vagy mágus legyek. Illetve esély lett volna, csakhogy nem akartam – anyámmal való találkozásomkor már vándorló orgyilkos és szörnyvadász voltam.

Tulajdonképpen akárhogy is hangzik, inkább köszönöm neki, hogy elvesztett, mintsem megbocsátom! Akármennyire is rossz érzések szállnak meg, ha az elveszésem utáni évekre gondolok, valószínűleg jobban alakult így az életem, mintha ott maradtam volna, apám fiaként. Egyébként hosszú távon semmi panaszom nem lehet a szüleimre… húsz évig nevelgettek, eltartottak… sőt, a találkozásunk óta is segítettek, ha kellett. Habár ki tudja, mi lett volna, ha…

Senki. Épp ezért ennyit elég is a szüleimről meg a gyerekkorról. Jött az önállóság – vándorlás Siarechben, mindig máshol éjszakázás, spontaneitás. Aztán szereztem valami fegyvert, egyre jobban megszoktam az életmódot, mindig más vándorokhoz csapódtam… szép is volt! Legalábbis így utólag visszagondolva. De, ha jól emlékszem, egész hamar belejöttem, onnantól kezdve pedig élveztem. Én voltam maga a mélységi kalandor; a húszas-, később harmincas éveiben járó gyy, mindig valamiféle zsákkal vagy ládával, benne mindenféle kacattal, aki csak vándorolt. Mindegy, hogy gyalog, xeraton vagy holmi szekéren, hogy egyedül vagy egy másik vándorral, bandiákkal vagy kereskedőkkel, adószedőkkel vagy esetleg egy hadsereggel… A hangsúly a felfogáson volt: „majd lesz valahogy”. És valóban mindig volt valahogy.

És szerencsémre sosem úgy, hogy otthagytam a fogam… pedig bejártam az egész Második Szintet. Siarechtől Delachlonon át Atorillig – minden országban és városállamban megfordultam.

Persze közben fokozatosan egyre több mindent tudtam és egyre jobban. Pedig nem volt mesterem. Mármint állandó mesterem… ha valaki tudott tanítani valamit, megtette - fizetségért vagy holmi szívességért cserébe. Pontosan, mint a gyy népmesékben: kalandos utam alatt összeszedtem a vándorok és rablók, kereskedők és harcosok tudását… csak annyiban térek el a meséktől, hogy nem lettem sehol sem király.

Persze folyamatosan felejtettem a tanultakból… de amink kellett, az megragadt. Ami pedig vagy negyven-ötven év alatt megmaradt, az több mint kielégítő. Ezt mások is így gondolták, így elkezdett terjedni jó hírem. Egyre többen béreltek fel holmi gyilkosságokra, vagy szörnyetegek levadászására. Így hát egy idő után áttértem a bérenckedésre – kifizetődőbb volt, mint a puszta vándorlás. Aztán valahogy elvetődtem Arafethbe.

Arafethbe… ahol aztán az egész éltem felfordult. Először a szokásos szörnyöldöklés volt, no meg pár gyyre is kaptam megbízást. Aztán gondoltam egyet, és egy időre otthagytam a megbízásokat, s csatlakoztam az első rablóbandához, amivel találkoztam. Semmi különleges nem volt benne – látszólag. Aztán persze az a tehetséges parasztkölyök meglepett, amikor megölte a bandavezért… hogy is hívták? Na… megvan, Kechor!

Szóval a kölyök megölte Kechort, én meg észrevettem és elengedtem – holott kivégezhettem volna. Sebaj, így is enyém lettek azok a különleges kardok, amiket azóta használok. És a bandavezéri szerep is!

Amit viszont nem gyakoroltam sokáig. Meguntam a bandával való fosztogatást, így jobb híján megkerestem az akkoriban rohamosan növekvő népszerűségnek örvendő szektát, az Egyenlőség Titkos Társaságát, és beálltam a vezér testőrének.

Ez sokáig kielégítette kalandvágyam, pénzt is kaptam eleget… aztán, évek múlva jött a polgárháború; és Barden. Aki elsőként csúnyán elbánt velem, mióta kitanult orgyilkos vagyok.

Abban az időben jött Etlar is. Pontosabban mentem én hozzá, és vettem rá, hogy foglalkoztasson. Aztán persze elköteleztem magam mellette, végleg véget vetve evvel a kalandoréletnek.

Aztán megint harcoltam Bardennel – és mindkettőnk szempontjából csúnya vége lett a dolognak. Azóta nem is párbajoztunk – épp ellenkezőleg! Befogadott tanítványának, amivel újabb szintre ugrottam tudás és tapasztalat terén. Nem is beszélve az Etlar által oktatott dolgokról, meg a tapasztalatról, amiket az általa adott feladatok megoldása közben szeretem.

Különösen ezen az utolsón, ott, a Harmadik Szinten… meg kellett szereznem azt a valamit, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda, holott a kezemben fogtam. Aztán Etlar felvitt magához, Delachlon ostroma felé. És végül ott volt a villanás, majd pedig…

- Te meg ki vagy? – régen ijedtem meg ennyire! De remélem most is fölöslegesen…
- Te ki vagy? – ember, azt látom. Gondolom valami harcos. Ilyen páncéllal nem is lehetne más… nocsak, nevet! Akkor csak nem ártószándékkal van itt. – Fesadnir vagyok. Fesadnir, csak ennyi. - de szeretek is degalori nyelven beszélni! – Hát te ki vagy, szalmahajú ember harcos?

Utolsó módosítás: 2010.08.21. 21:09

Egy budapesti biciklista kifakadása

Kemloth | 2010.02.05. 23:07 | kategória: Számomra aktuális

Nagyjából 12 hónap telt el úgy életemből, hogy biciklivel jártam iskolába és egyáltalán mindenhová, ahova tudtam – vagy később, ahova mertem.
Mégis csak múlt héten jutott eszembe, hogy leírjam, és közzétegyem – hol máshol, mint itt? - a pesti biciklis közlekedéssel kapcsolatos tapasztalataimat.
Illetve nevezhetem kitörésnek is, lévén hogy inkább aróól van szó... de mégiscsak jobban hangzik, hogy tapasztalat. :)

Nem mondom, hogy minden és mindenki minket szopat – egyrészt mert nem igaz, másrészt meg mert szerintem mindenki úgy érzi, aki valahogy közlekedik Pesten.
De néha már tényleg olyan érzése van az embernek, ha el akar jutni biciklivel A-ból B-be, mintha háborús övezeten kéne átkelnie.
Az én napi útvonalam még egészen kulturált, mivel a kétharmadán van bicikliút. Ami jól hangzik, de – különösen télen – a vonal nagy részén ez gyakorlatban annyit takar, hogy kötelező az embernek egy több szempontból is rosszabb úton tekernie.

Miért rosszabb a bicikliút? Azért, mert a gyalogosok nem éppen kis százaléka azt érzi jó döntésnek, hogy nem a nagyjából egy méterrel arrébb levő, szürke színű járdát, hanem a… ööö… jellegzetes színű, ráadásul feltűnő, sárga színű, festett biciklikkel ellátott bicikli utat használják a közlekedésre. Ráadásul a legtöbbjük olyan sebességgel, hogy nem is értem, hogy lehet olyan lassan csinálni bármit is. Aztán ha rácsöngetek, vagy valahogy jelzem, hogy esetleg használnám a bicikli utat, akkor - az első két, semmi visszhangot nem verő próbálkozásom után - a harmadiknál a megszokott sebességgel sikerül hátra fordulni, amennyire csak lehet, majd sértődött vagy meglepett pillantást vetni a bicajosra. Itt újra több lehetőség van. Az első, hogy a gyalogos valahogy elhagyja a bicikli utat, vagy legalább a szélére áll, oldalvást, hagyva helyet a tovább haladásra – ez a jó. A második, amikor e folyamat közben valahogy megmerevedik az illető. Ezt sosem értem… most direkt vagy reflexből?... Na mindegy, a lényeg, hogy ilyenkor még jó esély van rá, hogy el lehessen mellette menni valahogy ügyesen lavírozva a bicikli út peremén. A harmadik pedig az, amikor szintén nem értem, hogy miért, de ott helyben megállnak és morcosan néznek. De könyörgöm, miért? Fel vannak háborodva, hogy a bicikliúton próbálok haladni, amin nekik andalogni támadt kedvük? Remek.
Ennek ellenére próbálok csak akkor a járdára menni, ha mindenképpen szükséges – vagy tíz centin próbálkozok átmenni egy villamos és egy pofátlanul parkoló autó közt, vagy öt méter erejéig felhajtok az üres járdára. Ha pedig vannak járókelők a szakaszon, nem tekerek. És próbálok türelmes lenni, megvárni valamiféle kiszélesedést, ahol aztán valahogy lehagyhatom a kedves andalgót/andalgó párost/andalgó babakocsis anyukát/kutyasétáltatót, aki a bicajútra ürítteti házi kedvence bélsarát.

És aztán, ha már nem bírom, kimegyek az úttestre, ahol emberszámba sem vesznek - holott a KRESZ nem erőviszonyok kérdése. Elméletileg ugyanolyan jogom van menni az úton, mint bárki másnak. Nem, nem a haverom haverjának a haverjának a nője mondta, hanem egy KRESZ oktató. Mondjuk így is, úgy is az út szélén megyek, különben két perc alatt elcsapnának, aztán átmennének rajtam ötször. Mondjuk az autósokon már meg sem lepődök. Volt olyan hét, amikor minden nap találtam egy autót a bicikliút teljes egészét elfoglalva parkolni.

Visszamegyek hát a bicikliútra, amint tudok. Inkább kibírok két kutyasétáltatót, mint az úttesten haladást. Megyek, megyek, mire egyszer csak azon kapom magam, hogy az amúgy is odafagyott hó lepte utam egy kereszteződésnél egy nagyjából egy méter magas, függőleges hófalba ütközik… hát jó. Vissza az úttestre… és így tovább.
Emellett ott vannak az olyan különleges esetek, mint hogy belém koccan egy főútvonalról lekanyarodó autó, miközben én egyenesen haladok ugyanazon az úton – és aztán még neki áll feljebb. Meg hogy áll három ember a buszmegálló mellett a bicikliúton – már meg sem lepődök, mindig így van. Amikor elmegyek a második előtt, a harmadik egy határozott mozdulattal az út közepére lép. Vagy mikor egy nap alatt ütöttem el majdnem két kínait, egyet a 13.kerben, egyet a Margit hídon, mert nézelődésükből hirtelen felriadva az út közepére léptek gyanútlanul.

Biztos nem csak ők a hibásak, satöbbi... de azért valljuk be, hogy pl arról, hogy valaki nem tud egy méterrel arrébb sétálni, meg hogy a KFK a bicikliútra szórja a havat, nem én tehetek.
Emellett meg nem merem már lekötni csak úgy a biciklimet – pedig egészen korrekt lakatom van. Lopták már el teljesen jó, erős lakattal lekötött biciklimet – nem is értem, hogyan.

Ezek ellenére mégis biciklivel járok. Hogy miért? Mert szeretek biciklizni, ha van vele célom, mert gyorsabb, mint a BKV, számomra kényelmesebb is – esőben ez mondjuk nem mondható el, de egyéb esetekben igen -, mozgás – ha csak napi 10-20 km is -, van neki hangulata, ráadásul, ha kell, négy fix helyen is ott tudom hagyni a városban. Na meg van mind idegeskednem... :)

Gyalogosok, autósok, és egyáltalán mindenki más hozzáállása ide, vagy oda...
...BICIKLIZNI Pesten is JÓ.

Biciklitúra 2009 nyarán: Donaueschingen - Budapest

Kemloth | 2010.01.17. 21:59 | kategória: satöbbi

Üdv újra!

Tavasszal lelkesen elkezdett, és elég hamar elhanyagolttá vált blogom újjáélesztésére legutóbb azt hiszem őszben tettem kísérletet. Akkor – idióta módon – nem Wordben írtam meg a bejegyzést, így egy rossz kattintás miatt elveszett az egész. Pedig már majdnem kész volt.
Most, január közepe táján megpróbálom újra megírni azt a bizonyos bejegyzést – beszámolót a július eleji biciklitúrámról Apámmal.
Az út elején elkezdtem útinaplót vezetni, amit pár napig egészen rendesen vezettem is, de aztán rohamléptekkel rövidültek a napi bejegyzések, majd végül, az utolsó pár napról, egy betűt nem sikerült beleírnom a kis füzetbe. Emiatt talán kissé aránytalan lesz a leírás, ráadásul a vége felé lehetnek pontatlanságok is – ezekért előre is bocsánatot kérek.
A naplót nem szó szerint másolom le.

0. Nap, Július 2
Valahol Ausztriában, a Danubius nemzetközi gyorson.
17:47kor indultunk Pestújhelyről. A Keletiben rögtön egy meglepetés ért: a business-váró. Teljesen kulturált, rendezett tiszta… örülnék is neki, ha nem ma reggel jutottam volna fel Balatonszemesről 5 óra alatt, MÁVval. Sebaj, kaptunk ingyen croissantot meg kólát, aztán megkerestük a vonatot, és felszálltunk. Mivel Apám valahogy lebeszélte a bicikliszállítást valami ismerősének az ismerősének az ismerősével, egy hálófülkébe pakoltuk őket, majd elfoglaltuk a saját fülkénket. Újabb meglepetés: a hálófülke is teljesen korrekt. Tiszta, kényelmes, légkondis, ráadásul a vonat is simán, csendesen megy – mi kell még?! Például az, hogy két óránál ne legyen több felérni Balatonról… No mindegy.
A berendezkedés közben, 19:08kor elindultunk, aztán beszéltünk a kalauzokkal, kaptunk egy tépőzáras MÁVos nyakkendőt (irigyeltek, mi?), aztán ettünk a büfé kocsiban ehető, korrekt ízű, de baromfi ólat sosem látott grillezett „csirkemel”let. Bécsben álltunk egy keveset, aztán 11 körül indultunk tovább, és nem sokkal később le is feküdtünk.

1. Nap, Július 3
Valahol Ulm után, egy német vonaton.
Meglepőn jól lehet aludni ezen az „ágy”on, kár, hogy 4:15kor kellett kelni. A reggeli korrekt volt, gyorsan bepakoltunk, aztán 5:20kor leszálltunk Ulmban. Csak automatában lehetett jegyet venni, ami a német vasúti szolgáltatás és a német nyelv ismerete nélkül valamelyest megnehezítette a dolgot, de végül sikerült jegyet váltanunk Donaueschingenbe, és – szokatlanul, pontosan - 6:05kor el is indult a vonat. Szép a táj… érjünk már oda!!
Valahol egy mező szélén, nem messze Donaueschingentől.
8:40re már a Duna forrásának nevezett forrás köré épült városban voltunk. Szép város. Olyan… német. 9:20ig keresgéltük a forrást, kicsit elkeveredtünk, fényképezkedtünk… aztán 9:40-kor elindultunk!
Egy Geisingen nevű kisvárosban.
10:30 van, 50 perc alatt mentünk 11 km-t… annyira nem rózsás. A táj szép, dombos, erdők erre-arra, tiszta levegő, csend, rendezett német falvak, jó idő… egy szóval eddig fasza!
Valahol a Fekete-erdőben.
15:00kor ebédeltünk egy kisvárosban, 54 kmt jöttünk eddig. Meleg van. Nagyon szép a táj, egy völgyben vagyunk, Apám pedálja elkezdett kattogni, azt szerelgeti. Eddig sikerült hanyagolnom az MP3am, mostantól antiszociálisan zenére tekerek.
Reidlingen.
Zenére tekerni jó. Mondjuk eddig is tudtam, de hogy ennyivel jobb, mint a nélkül! A völgy után kénytelenek voltunk dombokat mászni… fel-le, fel-le, órákon át. Csak kb egy órája lett újra lapos. 8:40re értünk ide. Érdekes ez a város, tele van régi, középkori házakkal. Állítólag a tizennegyedik század óta minden háború elkerülte, azért maradt meg ilyen jól. Kerestünk egy szabad szobát valahol, átöltöztünk, ettünk egy görög étteremben, most meg alvás.
Ma mentünk 133 km-t, kb hat és fél óra alatt.

2. Nap, Július 4
Donauwörth.
8:15kor keltünk. Apám csinált egy útitervet, megpróbáljuk teljesíteni. Reggeliztünk, 10kor elhagytuk a szobát. Ulmig volt pár akadály: pár kilométer erejéig visszatértek a hegyek, Apám pedálja megint kattogott, ami meglehetősen idegesítette, így szerelgette kicsit. Aztán kb. 5 kilométerrel Ulm előtt el is tévedtünk a hirtelen megritkuló táblák miatt, de valahogy sikerült bekeverednünk a belvárosba úgy, hogy nem szeltük át a város többi részét. 3 körül értünk oda, ebédeltünk, begurultunk a főtérre (ezt a főtér+pár utca városnéző módszert még 2008ban fejlesztettük ki, Erdélyben), aztán fél öt körül tovább indultunk. Rá kellett jönnünk, hogy innentől a sűrűn elhelyezett, fehér, sok infót tartalmazó táblákat felváltják egyszerű sárgák, egy szál festett biciklivel és egy „Donauradweg” felirattal. A gyér elhelyezés miatt még egyszer eltévedtünk, és egy felújítás alatt álló felüljáróhoz jutottunk – amin végül sikerült átjutni, és megtalálni a bicikli utat. Nem tudom, hogy az eredeti cél Donauwörth volt-e, de mikor még 42 kilométerre voltunk a városkától, kijelentettük, hogy akármi történik, ma ott éjszakázunk. Mondtuk ezt valamivel este nyolc után… ennek eredménye igen hasonló lett az olimposzi kalandunkhoz, 2007ből. Akkor szintén este nyolc körül jelentettük ki az emlékeim szerint 2100 méteren lévő turistaház mellett, hogy márpedig mi lejutunk az 1100 méteren lévő parkolóig… aztán a mobiljainkkal világítva kecmeregtünk le a hegyről. Most annyival jobb volt a helyzet, hogy hoztunk lámpát. A nap egyik fő eredménye, hogy az Achilles-ínam igencsak fáj… mondjuk nem cosda, 300 km-t tekertem szandálban. Én hülye… na mindegy, majd veszünk valami gélt rá. 11 körül értünk ide, megtaláltuk az utolsó nyitva lévő szállást, elmentünk enni, most meg – tizenkettő harmincvalamennyi van – lefekvés.
Ma mentünk 169 km-t, kb. 10 óra alatt.

3. Nap, Július 5
Donauwörth.
Jót aludtam, jót reggeliztem. Tíz körül van, mindjárt indulunk Regensburgba; kb. 145 km. Előbb viszont keresünk egy boltot – veszünk nekem egy jóféle napszemüveget.
Regensburg.
100 km-ig jól mentünk. 6 kor „ebéd”eltünk. Aztán eltévedtünk, ráadásul dombok között. Aztán, már a Duna mentén, azt mondták, hogy 41 km Regensburg, mi meg 14nek értettük és lelkesen nekiindultunk, végső lendület címén. Aztán átmentünk egy hídon, amin nem kellett volna, és vissza. 171 km-t mentünk 145 helyett, és 00:20ra értünk ide. Az Achillesem változatlanul fáj – sőt, jobban, pedig vettünk rá valami „Schmerzgel”t.
Ma (szóval hogy tegnap) mentünk 171 km-t, kb 9 óra alatt.

4. Nap, Július 6
Passau.
Egész nap esett. – Ennyi az egész bejegyzés a napról… azt hiszem, ez jól érzékelteti, hogy mennyire elcsigázottak voltunk. Két 170 km-s nap után elindultunk – és elkezdett szakadni az eső. Volt esőcuccunk, nem ázott be semmink… de beleizzadtunk az esőcuccba, és egyébként is, hangulat szempontjából nem lényegtelen, hogy ragyogó napsütésben, egy szál biciklisnadrágban és –pólóban teker az ember, vagy a szürke égből zuhogó esőben, cipővédővel, esőnadrággal, esőkabátban, ponyvával a táskán. Különösen nem egy olyan fárasztó nap után, mint az előző.
Ráadásul nullázódott a kilométerórám is, az Achillesem meg még mindig csak romlott.
Kb 145 km-t mentünk, 7-8 óra alatt.

5. Nap, Július 7
Linz. Már a 8dika van, csak tegnap nem írtam – így hát most pótlom be, úgy írva, mintha tegnap lenne.
A tegnapi esőben ugye eljutottunk Passauba, de az már végképp kivette az erőnket. Ma elég gyorsan váltakozott az eső és a napsütés, ami nem volt olyan kellemes, mint amilyennek gondoltam, hogy lesz. Folyamatosan vettük fel-le az esőcuccot, beleizzadtunk, kicsit megáztunk… nem volt jó, főleg, hogy eleve fáradtak voltunk. De legalább átkeltünk a Dunán egy ilyen kötélpályán húzott hajócskával… az mondjuk érdekes volt, és éppen sütött a nap. Alig mentünk ma 100 km-t, és megálltunk Európa Kulturális Fővárosában – Linzben – kipihenni magunkat és valamelyest átütemezni a tervet egy korai fekvéssel és korai keléssel. Az Achillesem javulni kezd!
Ma mentünk 101 km-t, kb. 5 óra alatt.

6. Nap, Július 8
Krems.
Legjobb! Végig így kellett volna jönnünk. 9kor indultunk, 12kor ebédeltünk, nem 11kor indulás, 6kor ebéd. Az eredmény: 180 kb, kb. 9 óra alatt. Kremsben elég nehéz volt szállást találni, holott annyira későn nem értünk ide. Ma valahol, amikor megálltunk, és ittam, a táskámra tettem a fogszabályzóm – éjszakai, de nappal is kell/kéne hordanom -, aztán nem tettem el, és elindultam. Fél óra múlva vettem észre, h nincs meg… visszamentem érte, és még ott volt. Szerencse. Mi volt még ma?... jó idő. Meg láttam a melki székesegyházat, vagy mit – kívülről. Életemben nem hallottam még róla, de Apám azt állítja, hogy híres… hát jó.
Most viszont alvás… holnap el kell jutnunk Magyarországra, holnapután meg már Budapestre!
Ma mentünk tehát 180 km-t 9 óra alatt.

7. Nap, Július 9
Innentől kezdve nincs eredeti bejegyzés, így emlékezetből írom le az utolsó két napot.
Kremsből 9 körül indultunk, és már Bécs mellett ebédeltünk. Szintén jó volt az idő. Bécsben próbáltunk eligazodni, és megkeresni ezt-azt – nagyobb részben sikertelenül. De egy Saleva-márkaboltot véletlenül is megtaláltunk, ahol vásároltunk nekem egy jó esőnadrágot – ugyanis amit vittem, elég átázás-gyanús volt. Aztán tovább indultunk az osztrák fővárosból nagyjából 4kor. A határt nem értük el, mivel a határ menti osztrák településen – és a térkép tanulmányozása után - szembesülnünk kellett vele, hogy nem járunk jól, ha máris átjövünk Magyarországra. Messzebb van a határ, mint gondoltuk, és egyébként is, nincs semmiféle bicikliút. Arra jutottunk, hogy az a legjobb, ha Pozsonyban szállunk meg. Elérhető távolságban van, ha úgy vesszük, útba is esik, és van bicikliút egészen Komáromig – onnan meg már megoldjuk valahogy Eszergomig. Így is lett: elértük Pozsonyt emlékeim szerint 9-10kor, találtunk egy szállodát, ahol ráadásul magyarok voltak a szállodások, ettünk egy hatalmas hús-tálat a belvárosban, ittunk mellé egy-egy sört, és lefeküdtünk.
Kb 160 km-t mentünk.

8dik, utolsó Nap, Július 10
Korán, 7 körül indultunk Pozsonyból, a gáton. A gabcsikovoi erőműig remek volt az út, utána viszont rohamosan romlott a gát tetejének járhatósága. Először csak nem volt lebetonozva a föld, hanem füves, vagy poros volt. Aztán, egyre vastagabban, felszórták kaviccsal. Aztán még ilyen „autóellenes
bütykök” is megjelentek… egy szóval jobbnak láttuk, hogy a főútvonalon folytassuk az utunkat. Komáromban ettünk egy-egy gyrost, aztán meg sem álltunk Párkányig, ahol áttekertünk a Dunán, és visszatértünk Magyarországra. Onnan a szobi kompig a 10es úton mentünk, majd Szobtól Verőcéig újra bicikliúton. Verőcére kb. 9kor értünk, ha emlékeim nem csalnak. Ott laknak nagynénémék, így megvacsoráztunk náluk, beszélgettünk egy kicsit, kifújtuk magunkat, majd nekivágtunk a sötét 12es és 2es utaknak. A 2es úton már kb. 15tel tekertünk… szét voltunk már esve, nem kicsit. De, mivel már nem volt sok, mentünk, mentünk… és végül, Július 11dikén éjjeli egykor hazaértünk.
245 km. Nem gondoltam volna, hogy kb. egész Dél-Németország és Ausztria áttekerése után tudok ennyit menni, és utána még dinnyét eszek és sört iszok otthon, átesve a holtponton.

Nos, ez lett volna az út, és azt kell, hogy mondjam, büszke vagyok magamra… nem mondom, hogy nem tudná más megcsinálni, de azt is túlzás lenne állítani, hogy bárki megcsinálja. Abban viszont biztos vagyok, hogy én képes vagyok rá, és hogy megcsináltam. Az utolsó napra meg különösen.

És hadd ejtsek pár szót Apámról. Mondhatnám, hogy büszke vagyok rá, de hát nem lehetek én büszke rá, hiszen nem én tettem képesé arra, hogy 61 évesen letekerje velem ezt a túrát.

Nem tudom, lesz e még Apámmal ilyen nagy nyári két személyes akciónk, de talán nem is baj, hogy nem próbálkozunk meg Apámmal ennek a túrának az überelésével… úgyis szinte lehetetlen lenne számunkra.
És ha tényleg nem csinálunk semmi ilyesmit, akkor ez a túra tökéletes befejezése volt a három, kettesben lévő nagy nyári kiruccanásnak a 2007es Görögország – ahol az olimposzi kaland volt -, és a 2008as erdélyi város-túra után.

Egy szó, mint száz: jó volt.

És remélem érdekel egyáltalán valakit a dolog… :P

Románia

Kemloth | 2009.08.02. 23:46 | kategória: Számomra aktuális

Románia.

Kelet-európai ország, nagyjából két és félszer akkora területtel, mint Magyarország, valamivel több, mint kétszer annyi lakossal, ezek következtében kisebb népsűrűséggel, valamint valamivel több, mint 6000rel kisebb egy főre jutó GDPvel. Oda csatolták Erdélyt, a Tiszántúl egy részét és a Kelet - Bánságot 1920 június 4én.
Nem tudom, más hogy van vele, de bennem, tényleg nem tudom, hogy miért, de a „Román” szó valahogy ellenszenvet ébresztett. Tényleg nem tudom, miért, mert hát trianon nem épült bele a tudatalattimba, márpedig az lenne magyarázó ok.
A Román emberekkel a világon semmi bajom nincs – na jó, nem tudom, hogy az átlag Románnal van-e, de eddig akivel találkoztam az adott szállást tök olcsón, kedves volt, felvitt ingyen a hegyre, meg ilyenek.
De érthető okokból nem tudom elengedni a „Román” negatív töltését, mert az az ország egyszerűen felfoghatatlan számomra.

És mielőtt elkezdeném taglalni, hogy miért, megkérnék minden, főleg nálam idősebb olvasót, hogy a „Kicsi vagy ehhez” meg „Ezt még nem értheted” valamint „Nem is értesz hozzá, mit pofázol”, és hasonló, minden bizonnyal építő és segítő jellegű kommenteket ha lehet, hanyagolják.
Tisztában vagyok vele, hogy tudásom nem olyan húú, de nagy és van, aki jobban ért nálam bármely témához, nem kell mondogatni.
Persze ha jól esik, akkor nyugodtan, csak egy kérés.

Visszatérve: Hihetetlen az az ország. Az igénytelenség párosul a hülyeséggel és mindehhez jön a szegénység is no meg 50 év szocializmus. Ezek eredményei különféle remek dolgok.
Például a fantasztikus tömegközlekedés.
A vonatok érkezését eleve késéssel számolják, és pl. a mi vonatunk még ahhoz képest is késett.
A pályaudvar – mint a város is – tiszta mocsok. A peron nem magasabban van, mint a sín, hanem befut alá. Egyszerűen lejt. Ahol egyáltalán van, ugyanis olyan is van, hogy az ember leszáll szépem a két sínpár közé a fűre.
A buszok nem is olyan rosszak, inkább érdekesek. Ha jól vettem észre, sok magáncég van, nem úgy, mint nálunk a Volán. És több magáncég nem ilyen nagy, Ikarus méretű buszokkal szállítja az utasokat, hanem minibuszokkal, ami végül is pl. Szucsény és a kb. negyed Szentendrényi Hátszeg közt logikus, mert úgysem mennek 5nél többen egyszerre. De Szucsényben nincs tömegközlekedés. Kocsma sincs. Víz sincs. Vannak kutak, de nincs bennük víz. Van egy patak, amibe Szucsény, meg gondolom még pár falu, ami a mentén van, beleengedi a „csatornát”, tehát emberi fogyasztásra kevéssé alkalmas. Semmi nincs ott, csak egy lepusztult, abszolút gondozatlan vár meg egy kolostor.
Ennyit a tömegközlekedésről.

Másik kedvenceim a lebontott, de meghagyott szerkezetű gyárak, meg nemtommilyen üzemek. Ezek úgy néznek ki, hogy a mező közepén ott van egy Csernobil hangulatú váztömkeleg. Durva. Nem bontják le, tényleg tök jó az úgy ott a mező közepén.

A szabályok betartása külön remek. Pl egy órát utaztunk egy faszállító platóján, aminek se oldala, se hátulja nem volt. Nem tudom, ez mennyire szabályszerű, de nem hinném, hogy az lenne…
Aztán meg a másik: a tanár, akivel voltunk a túrán, mesélte, h amikor múltkor a Retyezátban voltak, akkor fél nap alatt sikerült engedélyt szerezniük az ottani nemzeti bankba való belépésre. Örültek, hogy de jó, bementek, és tele volt emberekkel, engedélyek nélkül. + most mi is bementünk engedély nélkül, igaz, csak egy csücskébe, de annyi volt a kicselezés, hogy nem mentünk oda a bódéhoz.

Vannak olyan dolgok, amiket szimplán nem értek. Például hogy miért megy a gázvezeték a föld felett. Jó, sejtem, hogy mi az előnye: olcsóbb javítani. De mondjuk ha valami részeg autós nekimegy e vezetéknek, akkor mi van? Szana-szét szivárog, egy szikra, és bummm… fantasztikus. Arról nem is beszélve, hogy néhol a kapuknál felmegy 3-4méter magasra a vezeték, aztán vissza. Elég abszurd látvány.
Mint ahogy az ajtókból épült kabana – menedékház-féleség – rész is.
Annak a története az, hogy valahogy leégett a régi kabana, erre a mellette lévő kis épületet nevezték ki annak, de hozzáépítettek egy rész. Miből másból, mint ajtókból?!?
Ha ez nem lenne elég bizonyíték a bejegyzés elején említett három dolog keverékének jelenlétére, akkor megemlítem, hogy "Magos Déva várá"ba gyalog egyszerűen alig lehet feljutni. Egy ideig van kiépített út, vagy 100 lépcső, aztán jobbra elkanyarodik egy méter széles betonút, ami pár méterrel később beleveszik a porba. Innentől egy ideig földút van, de az is elveszik az erdőben. Ahol amúgy viperák vannak, ahogy a tábla is jelzi a hegy aljában. Egyik társam később visszament és feljutott, de valami sziklafalat kellett megmásznia hozzá, meg a sűrű, bokros erdőn átvágnia... pedig egy egész nagy, felújítás alatt álló várhoz lehetne feljutni. De nem.

Ellenpéldának viszont ott van Nagyszeben, amit, mint 2007ben Európa Kultúrális Fővárosát gyönyörűen felújítottak. Rendezett, tiszta, tényleg gyönyörű a belvárosa és a többi része sem olyan, mint mondjuk Vajdahunyad. Legalábbis nem annyira. Minden esetre azt a várost jól megcsinálták.
Miért nem tudják a többit is?...

Igazából nem tudom, hogy miért írtam ezt a bejegyzést… tán mert jó rég írtam már, és nagyon piszkálja a csőröm, hogy ez az ország, amiről írtam, Románia EU tag. Durva.
És állítólag még nem a legdurvább. Jövő nyáron megpróbálok eljutni Bulgáriába is.

Egy érdekességet írok még le, ami szerintem jól jellemzi a kis hazánk és Románia közti különbségeket, holott Magyarország sem Európa legfejlettebb és rendezettebb országa.
Fölöttébb gusztustalan mintázatú ingemben és elöl aranyszínű mellényemben, amit Vajdahunyadon vásároltam összesen 8 lejért (~550 ft) egy turkálóban, valamint helyi stílusú kalapomban és napszemüvegben ott senki nem bámult meg, csak a normális ruhában lévő társaimat, míg itthon még a XV. kerületi, egész nap ugyanott lófráló cigányok is kiröhögtek… érdekes.

Végezetül itt egy kép, az ajtó kabana-részről...

Katona Miklós

Utolsó módosítás: 2009.08.03. 09:19

Összecsapás

Kemloth | 2009.06.16. 11:58 | kategória: Fantasy

Mint láthatjátok, új rovatot nyitottam, fantasy néven. Ennek okai a következők: jelenleg nem jut eszembe semmi, amiről írhatnék ide, de nem akarom befejezni. Írogatok, és egyszer már próbálkoztam az elérhetővé tevésével csekély olvasottságú előző blogomon, az azonban nem járt túl nagy sikerrel - értem ezalatt az akár pozitív véleményeket, akár - inkább építő jellegű - negatív kritikákat.
Ezek, valamint Beny12 blogjának megjelenése (Beny, nem koppintani akarlak, elhiheted... főleg hogy ez a rész, amit ma felrakok, tavaly nyáron született. Minden esetre ezúton is kösz a tuttodon kívül adott ötletet! ;)) arra engedtek következtetni, hogy nagy baj nem lehet abból, ha felrakok ide részleteket. Nem mind a 140 oldalt rakom fel egy oldalas részletenként, hanem asszem egy-egy összefüggő részt vágok szét, és azokat teszem fel. Persze a feltöltés rendszerével kapcsolatban is örömmel fogadok ötleteket.
Szerk.: NEM vágom őket szét, egyben rakom fel.

És arra kérnék mindenkit, hogy, ha akár pozitív, akár negatív véleménye vagy akármilyen észrevétele van, akkor írja meg, lehetőleg kulturált formában!

Nos, íme az első részlet (igazából azért ez az első, mert ezt volt kedvem most átnézni, kicsit átírni és kijavítani.):

--

- Hagyd el a hatalomvágyat, és a cselszövögetést. – Mondta, s mélyen a Qin’ Zol szemébe nézett. Kék-lila köpenye méltóságteljesen lobogott háta mögött, valamint a válláról a felkarjára lógó anyagdarabba és hajába is bele-bele kapott az enyhe légmozgás. Fejdísze most nem volt rajta. – Ne is szabadkozz, Qin’ Zol, nem vagyok én olyan idióta, mint Rotzal volt, nem lehet csak úgy becsapni. Ne, ne kezd nekem magyarázni, hogy nem is tervezted, meg hasonlók! – Fojtotta társába a szót. – Ügyes vagy. Nagyon is ügyes. Éppen ezért nem látom értelmét, hogy olyasmire pazarold erődet, ügyességedet, befolyásodat, mint hogy engem próbálj megöletni, vagy azzal próbálkozni ellenem, mint Rotzal ellen. – Folytatta. Kirrel komolyan nézett a mestermágusra, miközben haladtak a palota felé. – Minek? A siker kizárt. – Szögezte le, majd másodpercekig csak lépteik koppanását hallgatták. - Inkább fogjunk össze. – Szólt végül. - Én vagyok a király, te lehetnél alkirály. Családegyesítés, s miegyéb… – Majd újra a csizmákat hallgatták. – Nos, mit felelsz, Kirrel?
A harcos családfő pár másodpercig komolyan nézett a mestermágusra, majd hátranézett a katonáira, kezét ruhája alá csúsztatta, alig észrevehetően, majd visszafordult a Heforhoz, s elmosolyodott.
- Jól látod a dolgot, mint mindig, Etlar. Elvállalom az alkirályságot. Csak igazat adhatok neked mindenben, amit mondtál, és nem tagadom, voltak terveim félre tételedet illetően… de már letettem róluk. – Ezzel kezet nyújtott a szigorú tekintetű mestermágusnak.
Az belecsapott a kezébe.
A Qin’ Zol szélesen elvigyorodott, szemben Etlarral, aki hamarosan fájdalmas arcot vágott, s üvöltött párat, majd kezét bámulta: egy fémtüske szúrta át.
- Áruló! Hogyan tudtál becsapni?! – Kérdezte fájdalmas hangon, de most is próbált magabiztos, erős hangján beszélni, ami ahhoz képest, hogy milyen állapotban volt, egészen jól ment a mestermágusnak.
- Barom… szerencsétlen nagyképű idióta! – Nyögte ki Kirrel hangos nevetés közepette.
- Nem vagyok én ilyen egyszerű eset, nehezebb engem becsapni, ahogy már említettem párszor. – Mondta a máus, s ezzel kirántotta az idegen tárgyat kezéből, majd nemes egyszerűséggel arrébbteleportált.
A Qin’ Zol katonák egy emberként iramodtak utána.
- Állj! – Parancsolt a családfőjük és fővezérük. – Hagyjátok, ez az én dolgom. Nehezebb becsapni?! – Kérdezte ezután a mágustól, s ment felé néhány lépést, nagy, biztos léptekkel. – Ez igaz. De korántsem lehetetlen. Kardot! – Kiáltott hátra, s az valaki hozott is neki egyet.
A Qin’ Zol egyszer csak megérezte, hogy a mágus varázsol. Nem látta, nem hallotta, érezte. Ugyan harcos volt, de némi képzésben részesült a mágia terén, így ha koncentrált, és elég közel volt a történés, megérezte a varázslatokat.
A Második Szint leghatalmasabb mágusával szemben állva azonban csak annyira volt elég a képzés, hogy megérezze, valami egy hatod ciklusig – nagyjából tíz percig - fog tartani.
„De mi?” – kiáltott magában. „Tán addig tűnik el a sebe, s azután újból ott lesz…”- ugrott be először, majd mivel más nem jutott hamar eszébe, töprengeni meg nem igazán volt ideje, terve az lett, hogy egy hatod cikluson át kibírja valahogy a mágus támadásait, majd lecsap rá.
- Pusztulj hát, áruló! – Ezzel a felkiáltással és fordult meg a mestermágus, mire a semmiből tüzes gömb tűnt fel, s a harcos felé röppent. Ez Etlar számára természetesen semmiség volt, csak a varázslat röpke gondolatának kellett létrejönnie, s ezzel együtt jött létre a tűzgolyó.
Kirrel egészen egyszerűen arrébblépett.
- Így gondolod? – Kérdezte magabiztosan a mágus, mikor a harcos családfő felé már újabb tűzgolyó röpült.
Az megint ellépett, ez azonban kevésnek bizonyult; lábaiba kínzó görcs állt, s elesett.
- Ennyit tudsz tenni, Kirrel Qin’ Zol? – Kérdezte a mágus, s újabb tűzgolyót indított útjának.
Kirrel lehasalt a földre, s üvöltött kétségbeesésében. A golyó nem találta el, s érezte, hogy elmúlik a lábgörcs, ahogy azt is, hogy hátán ruhája megégett. Felpattant, hát, s cikk-cakkban indult Etlar felé . – Szánalmas… - Motyogta az.
Már csak a két méterre volt a mágustól, mikor meglátta, hogy az szélesen vigyorog. Másodperceken belül odaért célpontjához a harcos, s vágott a karddal.
A penge elérte a mestermágust, ám ahelyett, hogy átszelte volna annak bőrét, megakadt, a harcos pedig ismét elesett.
Ezzel egy időben hasított Kirrel agyába az a tudat, hogy hatod ciklusig semmit nem tud tenni a mestermágus ellen, ráadásul lába is folyamatosan görcsöl. Rendesen alábecsülte Etlart.
- Katonák! Támadás! – Üvöltötte kétségbeesetten Kirrel.
- Ez egyébként semmiség. – Felelt a mágus figyelembe sem véve a katonákat. – Holmi tűzgolyót meg bénítást te is képes lennél megidézni, ahhoz a világon semmi nem kell, és emellett nem sokra jók. Egy-két ilyen beképzelt harcost lehet velük elintézni. A mágia nem olyan, mint a fegyveres harc, hogy ha te vagy a legjobb, bárkit legyőzöl, s vagy két-három ellenféllel szemben is megállsz a specializálódott stílusoddal. Itt ha legjobb vagy, mindenhez értesz, és nem két-három ellenfelet tudsz legyőzni, ha jó formában vagy, hanem százezreket pusztíthatsz el egy mozdulattal, minden ellenállás nélkül. Persze ezzel nem a fegyveres harc jelentőségét kérdőjelezem meg. Ötvözni kell mindent, a mágia osztályait, a fegyvernemeket, és a mágiát a fegyverekkel. Egyébként is, hová jutnánk, ha minden jöttment harcos mágus lenne… a világunkból nem sok maradt volna, ez a kis… „ütközet” itt a palotánk előtt elpusztította volna az egész tartományt, de legalábbis a várost. – Tért el a tárgytól, majd felpillantott. – Na, figyelj! – Förmedt rá a fetrengő Kirrelre, majd felnézett a harcosokra, megvonta vállát, s nevetett egyet. A földön fekvő családfő érezte az újabb varázslatot, s menten az eredményét is látta: a katonákat holmi láthatatlan hullám visszaröpítette vagy öt méterrel, s olyan erővel csapta őket a földhöz, hogy minden bizonnyal megnyomorodtak. Némelyik még nyögdösött, valamelyik már azt sem. – És ez még mindig semmiség! – Mondta büszkén Etlar. – De minek is magyarázom tovább… úgysem fogom használni most a tudásom. Csak ami éppen kell. – Mondta, s újra arrébbtermett, s térdeire támaszkodva kifújta magát.
Kirrel görcse pedig elmúlt.
- Kifáradtál talán, Etlar? – Kérdezte az látszólag magabiztosan, ám valójában megoldást keresett.
- Nem sokáig marad ez így, ne félj. – Felelt a mágus.
- Valóban nem. – Kiáltotta Kirrel, s megindult a mágus felé, ám lába újra begörcsölt, ő pedig újra elesett.
Etlar unott fejjel nézte a harcos szerencsétlenkedését, majd megszólalt:
- Majd szólj, ha már feladtad!
Amint a görcs újra elmúlt, a harcos felállt, s közelített a mágus felé.
Félúton újabb görcs állt lábába, de ezúttal számított rá, nem esett el.
Iszonyatos ordibálás közepette odaért, s rögtön a mágus felé vágott. A varázslat mégis működött, a görcs viszont elmúlt, így újabbakat csapott a vigyorgó mágus testére.
- Ez kinek jó, Kirrel? – Kérdezte az, majd varázsolni kezdett.
- Neked biztosan nem, nekem pedig nem rossz… - Felelte a Qin’ Zol. – Előbb utóbb elenyészik a pajzsod. – Mondta az, s ezúttal jól gondola.
Ahogy Kirrel befejezte a mondatot, szó szerint mindene leírhatatlanul fájni kezett. Nem égett, nem megfagyott, nem szúrt, nem nyomott, egyszerűen fájt, minden mellékes és tomptó érzés nélkül.
A harcos összeesett, s négykézláb üvöltött teli torokból, küzdve teste fájdalmaival.
- Nem fog rajtam az átkod, mágus! – Próbálta kiáltani, de torkán alig jött ki hang. Nem éppen rövid élete során még sohasem érezte magát ilyen halálosan rosszul. – Nem győzöl le, nem, nem, nem!! – Suttogta. Az utolsó „nem” már valamivel hangosabb volt.
- De! – Mondta jókedvűen erre a mágus, miközben Kirrelt körül járkált. – Más nem tudok mondani: de!
Az immáron fetrengve szenvedő harcos még mindig azt üvöltötte, hogy „NEEEM”, mikor még lába is begörcsölt, ám ennél kisebb gondja is nagyobb volt jelenleg. A fájdalom pedig még erősebb lett, holott eddig elképzelni sem tudta, hogy lehet rosszabb.
Az ahhoz hasonló varázslatoknak, mint amit Etlar most Kirrelre küldött a legalapvetőbb, és leghatékonyabb nem-mágikus ellenszere volt az akaraterő, azonban ennek hatásfoka is a nullát közelítette, a harcosnak így nem sok esélye volt.
A harcos folyamatosan fájdalmasan, néha már-már hörögve üvöltötte, hogy „NEM”, a mágus néha halkan válaszolt neki „Dehogyisnem…”eket, a háttérből pedig pár túlélő katona nyögése hallatszott.
Percekig volt ez az állapot, majd Etlar leült, s nézte a fetrengő harcost.
Úgy látszott, Kirrelt már legyőzték az átkok, teljesen, s halála csak percek kérdése.
- NEEEEEEEEEEEEEEM!!! – Üvöltötte fel az hirtelen teli torokból, minden erejét, indulatát, szenvedését, haragját beleadva a harcos, amitől másodpercekre visszaállt minden normálisra.
Ezalatt felállt, s feje felől vágott a karddal, mint utolsó remény Etlar halálára, s talán túlélésére, mivel nem tudta biztosan, hogy úgy van-e, hogy ha a varázsló meghal, a varázslat is szertefoszlik-e, vagy nem.
Mindenesetre jobb volt, mintha semmit nem tett volna. Átfutott agyán fia, aki majd örökli mindenét, Kivral, akinek mocskos ügyleteiről pletykák keringenek, többi fia, rokonai, felesége… és minden, ami lényeges.
Etlar megrökönyödve ült, s nem tudott megmozdulni a meglepettségtől. Kissé felfelé nézett, nem teljesen előre, s a kard pontosan két szeme közé suhant, a feje közepéhez, s tudta, hogy a Mithrill-bőr bűbűja már eloszlott, így védtelen. Úgy érezte, megáll az idő, s lelki szemei előtt ő is fiát látta, Ezuadot, a nagy reményű mágust, aki talán még őt is túlszárnyalhatja, pedig ő a Második Szint legjobb mágusai közt van. Látott egy képsort tanulmányai idejéről, amikor első évét elvégezve, őt, mint osztályelsőt hívta párbajra hagyományosan a végző évfolyam legjobbja, s a küzdelem döntetlenre végződött, és még pár képsort, majd feleszmélt, mikor még közelebb volt hozzá a penge.
Ezek a képek hihetetlen gyorsasággal peregtek le előtte, a suhanó penge csupán pár milliméter haladt ezalatt. Kirrel előtt is hasonló sebességgel peregtek le a képek.
Etlar feleszmélt, s újra megidézet egy védőbűbájt.
A kard a legcsekélyebb roncsolás nélkül csapódott le az auráról.
Etlar újra elmosolyodott, s Kirrelre nézett.
Egy eltorzult, sápadt és vörös foltokkal gazdagított arcot látott, hatalmasra tátott szájjal, és hatalmas üvöltést hallott, amin érezni lehetett, hogy a legvégső erőket adja bele a halálán lévő Qin’ Zol családfő.
Az újabb csapás is lepattant az auráról.


Eredeti verzió: 2008 nyara
Javítás: 2009 június 16.

Kemloth (Katona Miklós)

Utolsó módosítás: 2009.06.16. 14:07

Éjszakai Őrség

Kemloth | 2009.06.06. 20:17 | kategória: Ismertető

A „szélsőséges” dolog óta nem nagyon jutott eszembe semmi, amiről írhatnék most. Nyárra vannak ötleteim: lesz két élménybeszámoló, vagy mi, amiket most aligha tudnék megírni és lesz még valami, amit meg tudnék írni most, csak nincs hozzá kedvem. Mostanra viszont egyáltalán nincs ötletem…
De hogy addig se haljon meg a blog, feltöltöm a magyar órára írt, Éjszakai Őrség c. könyvről szóló írásomat… szerintem nem lett rossz.

Íme:

Magas elvárásaim voltak ezzel a könyvvel kapcsolatban, mivel először a filmváltozatot láttam, ami kedvenc filmjeim egyikévé lépett elő, és csak évekkel később tudtam meg, hogy egy könyv adaptációja. Az elvárásoknak maximálisan eleget tett a mű.
A könyvet ’98ban Ночной дозор [Nácsnoj Dázor] címmel írta és adta ki az akkori a Szovjetunióhoz, mai Kazahsztánhoz tartozó Karatauban született pszichiáter, Szergej Vasziljevics Lukjanyenko. Az Éjszakai Őrség – az Őrség - tetralógia (Éjszakai Őrség, Nappali Őrség, Alkonyi Őrség, Utolsó Őrség) kezdő kötete – hamar igen népszerű és sikeres lett Oroszországban, de külföldön kevéssé vált ismertté. A két évvel későbbi, első ízben 2000ben kiadott folytatás (Дневной дозор, [Dnyevnoj Dázor], Nappali Őrség) is hasonló sikereket ért el (bár sokak szerint gyengébb, mint az első rész), így került sor az első rész azonos című filmes adaptációjának leforgatására, mely egy évvel a harmadik epizód, az Alkonyi Őrség (Сумеречный дозор, [Szumerecsnüj Dázor]) 2003as kiadása után került a mozikba. A harmadik kötet is nagy sikereket ért el az Lukjanyenko hazájában (sokak szerint a gyengébb második rész hiányosságaiért is kárpótolta az olvasókat). A nemzetközi szórakoztatóirodalomba való betörést azonban a film indította el igazán, a film nagy sikere miatt ugyanis a könyvet is lefordították, és nagyobb számban kiadták több országban is, például Magyarországon, ahol a film második részének elkészülte utáni évben, 2007ben készült el a fordítás és ugyanebben az évben ki is adták a könyvet.
„Moszkva utcáin a hétköznapi emberek között természetfeletti lények járnak észrevétlen. A Fény és a Setét erői egyaránt jelen vannak…” – olvashatjuk a hátsó borítón. Ez arra engedhet következtetni, hogy egy újabb mai világban játszódó fantasy - féleséggel van dolgunk, amiben a Jó és a Rossz harcol, és nem nehéz eldönteni, melyikük lesz a harc győztese. Ez a következtetés azonban helytelen volna. Az alap szituáció ugyanis a következő: mióta világ a világ, léteznek Másfélék, akik képesek a Homályba, a világ egy másik rétegébe való átlépésbe, és meg van a képességük mágia alkalmazására. Minden Másféléről a Homályba való első belépésekor dől el, hogy a Fény vagy a Setét oldalára áll. A két oldalról rengeteg szájból rengeteg különböző definíciót olvashatunk, és nehéz volna kiemelni egyet. Annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy míg a Setét szinte csak saját érdekeit tartja szem előtt, addig a Fénypárti alárendeli a sajátját másokénak. Persze nem minden esetben…
Mindkét oldalnak megvannak a gyengeségei és erősségei, és nem bírtak egymással. Így megkötötték a Megállapodást, melyet, ahogy a főszereplő, Anton Szergejevics Gorogyeckij is mondja, nem lehet emlékezetből elmondani, csak idézni, így kénytelen vagyok leírni…
„Másfélék vagyunk, különféle erőket szolgálunk, ám a homályban nincs különbség a setét és a fény hiánya közt. Harcunk képes elpusztítani a világot. Ezennel megkötjük a fegyvernyugvásról szóló nagyszabású Megállapodást. Mindenik oldal saját törvényei szerint él, mindenik oldal saját jogokkal rendelkezik. Korlátozzuk önnön jogainkat és törvényeinket. Másfélék vagyunk. Létrehozzuk az Éjszakai Őrséget, hogy a Fény erői felügyeljék a Setét erőit. Másfélék vagyunk. Létrehozzuk a Nappali Őrséget, hogy a Setét erői felügyeljék a Fény erőit. Az idő majd határoz felőlünk.”
Ezen keretek közt zajlik tehát a történet, és a két oldal, valamint a Másfélék és emberek közti különbséggel kapcsolatban merülnek fel jelentősebb kérdések, főleg a további epizódokban.
A kötet három részre van osztva, ezeket pedig érdemes külön taglalni, az egyéb szempontokat pedig beékelni a történet leírásába.
Az első rész a Saját Sors címet viseli. A prológusban egy kisfiút követünk, ahogy az uszodából tart hazafelé metróval, majd számára ismeretlen külső hatásra, bizonyos ismeretlen eredetű znene miatt két vámpír – értelemszerűen a vámpírok Setét Másfélék – karjaiba fut egy elhagyatott kapualjban. Az út alatt megismerjük érzéseit, gondolatai egy részét, észrevételeit is elolvassuk.
Az első fejezettől a főszereplő, Anton Gorogyeckij, Második szintű – ez jelzi a Másfélék erejét. Minél kisebb szintű, annál nagyobb mágikus erővel bír - Fénypárti mágus szemszögéből látjuk, illetve olvassuk a dolgokat, s minden egyes szám első személyben leírva. Az első fejezetben Anton felébred, otthon tesz-vesz, majd főnöke, Borisz Ignatyjevics, Hatalmas – szintek felett álló – Fénypárti mágus hívásából tudjuk meg, hogy Antonnak fontos feladata van. Egyébként mind a telefonbeszélgetés, mind a készülődés, mind Anton gondolatai hétköznapi nyelvezettel vannak megfogalmazva, ami közvetlenné és könnyen olvashatóvá teszi az egész könyvet, valamint néha a szokatlanságból fakadóan humorossá is, emellett az olvasó gyakran ráismerhet szituációkra, mondatokra, kifejezésekre saját életéből. Valamint néha – például a Megállapodás szövegében – régies, irodalmias megfogalmazással is találkozhatunk, és Anton is gyakran használ más fajta nyelvezetet, ironizálva, főleg régieset vagy tipikus Szovjetunióbelit. A nyelvezet tehát nem egyhangú, és szórakoztatóvá valamint kellemessé teszi a könyvet.
Megtudjuk tehát, hogy Antonnak el kell kapnia egy vámpírt, mégpedig az áldozaton keresztül kell rátalálnia. El is indul, és különféle módszerekkel kutat az áldozat után a metróhálózatban. Anton útja során megismerjük a Homályt, valamelyest a Másféléket, ez tehát egy fajta információáradatként is felfogható. Valamint hősünk meglát egy hatalmas erejű átokkal sújtott leányt is, és elhasználja rá mágikus amulettját – fölöslegesen, mert az átok nem szűnik meg. Egy idő után azonban megtalálja az áldozatot – egy fiúcskát. Ez már szinte biztossá teszi, hogy a prológus főhőse Anton keresettje, a vámpír áldozata, ugyanis már több dolog is utalt erre. Ez egyébként visszatérő motívum a könyvben: egy dolog több szempontból való bemutatása, és sok sejtetés alkalmazása. Emiatt is lesz izgalmas a könyv. A fejezet végén Anton kiszabadítja a fiút, az egyik vámpírt megöli, mivel nincs más választása, a másikat, a „vámpírcsajt”, ahogy ezek után emlegetik, pedig lelocsolja vodkával – „a vámpírok nem bírják az alkoholt” – ám az végül elmenekül.
A második fejezetben Anton, miután kiadós szidalomban részesül Borisz Ignatyjevics – mágus nevén Geszer – részéről, újabb feladatot és egy társat kap. Társa egy Olga nevű hóbagoly, kiről megtudjuk, hogy Hatalmas varázslónő, de egy bűne miatt zárták ebbe a testbe. A feladat hasonítani a kisfiút – az ugyanis hasonítatlan Másféle, potenciálisan hatalmas mágikus erővel – majd a elmulasztani a leányzón lévő erős átkot. Az átok megszüntetésén a teljes Éjszakai Őrség dolgozik.
A további fejezetekben a kisfiú belép a Homályba, ám hasonítani nem sikerül, a vámpírcsajt azonban egy hatalmas csata során halálra sebzik, majd Anton összeveszik szomszédjával, Kosztya Szauskinnal, a vámpírral, aki a vámpírcsaj segítségére siet.
A leányzót azonban megmentik, és kiderül róla, hogy Hatalmas varázslónő válhat belőle.
A második rész az Övéitől Övezetten címet viseli. Prológusában egy Makszim nevezetű emberről olvasunk, az ő látásmódját, gondolatai egy részét ismerjük meg. Neve gyermeki módon gyakran hangzik el, valamelyest érzékeltetve ezzel Makszim naivságát. Ez a prológus különösen gyakran kalandozik el, tér el a tárgytól. Ez is jellemző az egész műre, hogy nem ragaszkodik túlzottan a történethez, a cselekmény vagy a környezet leírásához, hanem gyakran elkalandozik valami mentén – a prológusban például a Makszim név közepes gyakoriságát és eredetét is röviden taglalja Lukjanyenko. Ez is érdekessé teszi a könyvet.
Megtudjuk, hogy Makszim felismeri a Setéteket és egy fatőrrel sorban legyilkolja őket, s a Jó egyedüli képviselőjének gondolja magát – nem tudom, a szerző is gondolt-e erre, de én mindenképp látok egy párhuzamot egyes emberek világképe és Makszim gondolatai közt. A Setétek felháborodnak és pert indítanak – az Inkvizíció, a semleges Másfélék szervezete hajtja végre a bíráskodást és a büntetéseket -, melyben Antont vádolják meg a gyilkosságokkal, aki egyébként Szvetlanával, az egykor megátkozott, most Hatalmas varázslónővé váló leánnyal van kialakulóban párkapcsolata. Anton megóvására Geszer ideiglenesen kicseréli Olga és Anton testét, az Olga testű főhős pedig Szvetlanához költözik egy időre. Makszim pedig csak gyilkolja a Setéteket, Anton pedig véletlenül mindig ott leledzik, ahol a gyilkosság történik… végül hajtóvadászatot indítanak ellene, ő azonban elmenekül a Setétek elől. Eközben kialakul a párkapcsoalt Szvetlanával. Végül Anton megakadályozza, hogy Makszim megölje Jegort, az első részben végül nem hasonított fiút. Magszim így ráveti magát, és őt akarja megölni. Ekkor azonban megjelenik Geszer és Szvetlana, Makszimot Inkvizítornak ajánlják, És kiderül, hogy az egész csupán Szvetlana kiképzésének része volt… fontos volt ugyanis, hogy Szveta megállja a beavatkozást, ne zúzza porrá Makszimot.
És ez is jellemző a könyvre: a hirtelen, váratlan fordulatok, a nem egyértelmű összefüggések. Ezt azonban mi sem bizonyítja jobban, mint a harmadik rész és a Nappali Őrség mindhárom része közti összefüggés, melyre csak a második kötet utolsó fejezetében derül fény.
A harmadik, Csakis Övéinek című részben ugyanis a Sors Krétája nevezetű hatalmas erejű mágikus tárgyról olvashatunk, mellyel ha a sors Könyvébe írnak, megváltoztathatja valaki életét. Először egy házibuliról olvasunk, melyen Anton és más Fénypártiak elmélkedéseit követhetjük nyomon elsősorban. Majd Szvetának és Antonnak vissza kell mennie Moszkvába – ugyanis a buli egy Moszkva környéki településen van. Antont felkeresi a Setétek moszkvai vezére, Zavulon, és megkéri, hogy akadályozza meg, hogy Szvetlana beleírjon a Sors Könyvébe. Anton nem tud dönteni, mit tegyen, abban viszont biztos, hogy nagy erőre lesz szüksége, így elkezdi járni a várost, emberek boldogságát elszívva és erőt merítve belőlük – a Fénypártiak a pozitív érzelmekből, a Setétek a negatívakból nyernek erőt – majd belefut Alisza Donnyikova Setét boszorkányba, aki második szintű szabálysértést követ el. És mivel az első részben Alisza kapta rajta Antont egy szabálysértésen, és akkor is abban egyeztek meg, hogy Alisza is végrehajthat egy hasonlót – ezzel billentette kis Jegort a Fénypárti állapotból – így megegyeznek abban, hogy Anton végrehajthat egy második szintű mágiát. hősünk így tovább járja a várost és rengeteg erőt szív magába, mire odaér Szvetlanához, Geszerhez, és a Másfélék népes gyülekezetéhez a Sors Könyve és Krétája körül. Szvetlana megkezdi a műveletet – Jegor sorsának átírását – de elbizonytalanodik és megkérdi Antont, hogy mit tegyen. Geszer azt akarja, hogy mondja, hogy folytass, a Zavulon azt, hogy mondja, hogy álljon meg… Anton azonban demoralizációt hajt végre saját magán, és gyakorlatilag érdektelenné válik. Szvetlana nem tesz semmit, nem ír bele a könyvbe. Geszer dúl-fúl, Zavulon azonban nem örül annyira, mint kéne.
Az egész könyvre, illetve a szereplőkre jellemző továbbá egyfajta általános közöny. Nem az, hogy nem érdekli őket semmi, hanem mindent elviselnek, ha nem jó, ami történik, akkor is általában annyi a reakció, hogy „Rendben… majd máskor”. Egyfajta hidegvérűség, vagy inkább felsőbbrendűségi érzetből fakadó közöny.
Fontos morális kérdésekre ne ebben a könyvben keressük a választ, habár néhány kérdésre – mi is a különbség „jó” és „rossz” közt, hol van bizonyos dolgok, például a „rossz” elleni harc határa – próbál válaszolni.
De a könyv fő jellemzői a váratlan fordulatok és sosem sejtett összefüggések.

Kemloth avagy Katona Miklós

Utolsó módosítás: 2009.06.06. 20:23

Vége

Kemloth | 2009.05.29. 14:51 | kategória: info

Közkívánatra kitöröltem a \"szélsőség\"es bejegyzéseket.
Gondol mindenki az okáról, amit akar.

Az szélsőjobbos bejegyzéshez írnám kommentként, ha nem szüntettem volna meg:

Panzer:
1, Rendben van, akkor legek én idióta 16 éves tudatlan ferdítő zsidóbárenc liberális nagyképű bunkó faszkalap.
2, Nem vitázom, pedig lehetne.
3, Ezt nem lehetett volna egy hszben megírni?
4, Van egy olyan érzésem, hogy nem egészen Mészáros István vagy. Ha az vagy, akkor bocs.

Barthezz: nyugi, nem fogok erről blogolni.

Bocsánat ezért az egészért.
DE legalább megtörtént valami emiatt, ami csak úgy nem történt volna meg, és újra azt kell, hogy mondjam, hogy faszkalap vagyok.

Majd lesz valami.

Szerk.1: Félreértés ne essék, NEM ennyi volt az egész blog. Csak ezt a témát töröltem ki.

Kemloth, avagy Katona Miklós

Utolsó módosítás: 2009.05.29. 22:13

Kezdet

Kemloth | 2009.05.10. 22:47 | kategória: info

Üdv!

Annak, hogy én is elkezdek itt, a Domeon blogot vezetni, két fő oka van:

1.:A már meglévő, freeblogos blogomat iszonyat kevesen olvassák, így pedig annyira nincs sok értelme, mint lehetne. Ráadásul ocsmány is az a blog...

2.:Nagyjából egy hónapja elkezdtem az eddiginél intenzívebben használni az itteni fórumot, és gyakran történt olyan, hogy eszembe jutott valami, egy gondolatmenet valamiről, amit szívesen felvetettem volna, mint témát, vagy legalább megosztottam volna más emberekkel. És erre alkalmasnak látom a Domeot, mert jó kis társaságot fedeztem itt fel.
És nagyjából kétszer annyian fogják elolvasni itt a bejegyzéseimet, mint a freeblogon.

Tehát ez a két fő ok.

Hogy miről fogok írnin?
Mindenféléről, de azt hiszem leginkább valamilyen szinten elvont kérdésekről - köztük elcsépelt és "nyálas"sá vált témákról is -, mint teszem azt a barátságról vagy zenéről, valamint politikáról és világnézetekről.
De ha bármiről valami értelmes jut eszembe, és úgy gondolom, hogy azt érdemes megosztani Veletek, leírom.

A rendszerességgel kapccsolatban egyenlőre egy stabil heti egyre gondoltam, ha több lesz, akkor több lesz, ha kevesebb, akkor bepótlom.

És egy kérés: ha valami tanácsotok avagy észrevételetek van a bloggal magával (tehát a stílussal, a rednszerével) vagy a bejegyzés tartalmával kapcsolatban, akkor kérek mindenkit, hogy írja meg hozzászólásként, PMként, vagy ahogy szeretné...tartalmi kérdéseket inkább hozzászólásként, hátha valaki más is hozzászól, zavarni meg csak nem zavar senkit.

Egyenlőre, első bejegyzésként, vasárnap este háromnegyed tizenegykor, "szüleim által zaklatva" (de magyartalan...), ennyit tudok közölni.

remélem holnap lesz időm, erőm és kedvem is megírni az első normális bejegyzést, de ha holnap nem, hát holnapután!

Addig is mindenkinek minden jót!

Kemloth, avagy Katona Miklós

Utolsó módosítás: 2009.05.11. 07:15

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.