Pras blogja

Emberek, akiket...

Pras | 2011.10.14. 23:24 | kategória: Lényegtelenértelmetlen

Az őszinteség időnként komoly önhátráltató tényező tud lenni, másik oldalról azonban mindenkoron egy tiszteletre méltó kvalitás. Időlegesen ezen értékünk zászlaját emelve magasba próbálom legitimálni a következő sorokat, melyek mindannyiunk emberi tökéletlenségéből építkeznek. Tökéletlenek vagyunk mi, akik a krisztusi szeretet parancsát legrosszabb napjaikon nem tudjuk őszinte szívvel általános érvényben, teljes díszében követni, magyarán szólva bizalommal, odaadással és toleranciával kezelni azokat a további tökéletlen gyökereket, akiket – személy szerint – legszívesebben olyankor felszigszalagoznék egy villamos áramszedőjére két liter zacskós tej társaságában.
Erről van szó, hölgyeim és uraim, nyissatok utat a gyűlöletgépezetnek és ugassatok be, akinek mindig is akartatok, de konfliktuskerülő természetetek, álszent, képmutató neveltetésetek, az önmagatokról alkotott, irreálisan pozitív énképetek vagy egyszerűen csak a túl magas véralkoholszint mindeddig visszafogta ajkaitokat!
Mert én bizony, felebarátaim – lássátok! –, lengőajtó általi arcplasztikára ítélnék számtalan, de számtalan egyedet.
És ők itt járnak köztünk. Van, aki fű alatt, mint a férgek, van, akik harsányan, mint a bazárimajmok, de a koponyaűri nyomásodat egyformán szilárdságtanilag komolyan veszélyes mértékre bírják feltornázni érdemi hőközlés nélkül. Ők azok, akik halványrózsaszín nyakkendőben, fejhangon vinnyogva mesélnek a vonaton szemben ülőknek az állásinterjújukról háromnegyed órán keresztül, specifikusan erre irányuló kérdés nélkül. Ők azok, akik megveszik a legolcsóbb, de márkás fejhallgatót, majd divatkiegészítőként hordják az utcán, ha egy mód van rá, raszta hajkupac fölött, amiből aztán dől a rap. Ők, akik akkora dekoltázsban járnak, hogy a topjukból kiadódó textilhulladékból ballonkabátokat készítenek, de pánikba esnek az első szemkontaktustól, ezért objektumvédelmi napszemüvegeket hordanak – éjjel is. Ők azok, akik a péntek este üvegpiramisáról (Smirnoff, Unicum Next, Fütyülős – megvan?) képet posztolnak a közösségi portálra egyetlen szóval, mint képaláírással, de azt is rossz helyesírással. Őket látjuk, amint telefonjukat basztatják – amely szigorúan a legfrissebb modell – a villamoson, minősített esetben fülhallgató nélkül élvezve és élveztetve a zenét, amely hogy, hogy nem, soha nem a Bartók rádió – noha a statisztikák szerint annál egyedibb személyiségről kevés dolog árulkodna. Ezek a jómódban élő, arrogáns tetvek osztják ki az orrunk előtt felsőbbséges hangnemben a nem éppen a kulinaritás csúcsát képező gyorsétterem pénztárosát egy nyomorék kis sajtburger miatt. De ott állnak a sorban is előttünk, némileg rosszabbul öltözötten a kasszánál, amint azt bizonygatják, ők aztán nem néznek semmiféle valóságshow-t, illetve, hogy ennek ellenére abból kit dugnának. Ők ballagnak le ordítozva és dülöngélve a Gellért-hegyről, üres üvegekkel, mialatt mi éppen fölfelé mennénk – teliekkel. Őket mérjük fel, amikor a rohadt drága kutyapulcsiba öltöztetett, jobb sorsra érdemes patkányukat elrángatják mellettünk a járdán. Ők azok, akik mindig, mindenkoron szakértői és véleményezői az aktuálpolitikának, a futballnak, a közgazdasági makrohelyzetnek és a kvantummechanikának. Nem mások, mint ők azok, akik fennhangon osztják az észt a magyar mentalitásról, az erkölcsi fertőről, a prolikról, majd két sarokkal odébb elpöckölik a csikket a frissen telepített virágágyásba. Időnként azokba költöznek, akik a válladat lappogatják, ők, akik a kezed fogják és ők, akik úgy indítják, „Te, figyelj csak…!” És természetesen ők azok is, akik éssel kezdenek mondatot a roppant mély öniróniába hajlani próbáló, egyébként csupán vaktában vagdalkozó, időrabló és primitív blogbejegyzésükben.
Szóval, kedves Olvasóm, öt év kötél általi szigorított agyönlövetést az összesnek!

…pedig valójában csak azt akartam írni, hogy igen, a kétkezes kard már igencsak, igencsak régóta elkészült, szálracsiszolt pengéjén csillogó olajréteggel türelmetlenül várja a sarokba támasztva, hogy végre tényleg elmesélhesse Nektek elkészültének végfázisát itt, ezen blog modoros fordulatokkal és kifejezésekkel dúsan megtömött hasábjain, ahogyan ezt már kértétek virtuálisan és személyesen egyaránt. Így is lesz – Carmack urat idézve: …when it’s done.
Addig is, nézzetek le az idei Gesztenyeünnepre a hétvégén Velembe, ahol találtok gesztenyét, az Alpokalja rozsdaszín őszi erdeit, gesztenyét, gesztenyés süteményeket, gesztenyét, tököt, gesztenyét, vidám tüzek fölött szálló pernyét, gesztenyét, hegedűszót és bort, gesztenyét és még több, embertelenül-kikúrtsok gesztenyét.

Béke az arcotokkal, sok fraget meg holdkompon érkező mikulást!

Utolsó módosítás: 2011.10.14. 23:27

Gyere pajtás, vasparipára! Mert fasza. Azért. --> 3. rész: IC

Pras | 2009.02.16. 18:30 | kategória: Lényegtelenértelmetlen

Tévedés lenne azt hinni, hogy a Magyar Királyi Vasútnak nincsenek viszonylag tiszta, kulturált, faluközi közlekedésre alkalmas kocsijai. Vannak! Úgy hívják, hogy InterCity.

Drága, általam mindenféle hátsó szándék nélkül igen nagyra értékelt Olvasóm! Talán már a Te fejedben is megfordult párszor, hogy „Mi a f*szért fizetek én ötszázhúsz forintot egy rohadt ülésre?” Nálam például közvetlenül az Isten-probléma, a téridő-felfogás és a globális jelenségek materialista-racionális világszemléletű magyarázatkísérletei után következik a fenti kérdés. Egyszerűen nonszensz és szürreális az a gyakorlat, hogy sorozatom utolsó darabjának apropóját egy olyan tény kell, hogy adja, miszerint egy rohadt darab ülésért külön több valutát köhögtet fel a Vasút, mint a szórakoztatóipari maffia fél liter Tokajiért a Martosban. Kerek húsz forinttal. (Plusz a MÁV-nak messze nincsenek olyan adottságai, mint a pultos csajnak, Isten éltesse sokáig.) Megérett tehát egy beható vizsgálatra a Zungarische Guláshzabáló Bahn cívisközlekedtetésének zászlóshajója, az IC – beért „sorozatom” utolsó darabja. Ehhez azonban egy kis kitérőt kell tennünk az Ország nyugati, hogy autentikus legyek, „csüccsébe”.

ÖBB kontra IC
Hogy megértsük az alapproblémát, röviden vázolnom kell azon Olvasóimnak a nyugati helyzetet, akiknek van szerencséjük tisztán a Magyar Állam által üzemeltetett vasúti környezetben lakni. Jómagam Szombathely környékén viszonylag sokszor igénybe veszem Stevenson fiainak szolgáltatását, lévén, arrafelé bizonyos vonatok éppen arra szoktak menni, mint amerre én is utazni szándékoznék. Ebben semmi bonyolult nincs. Csakhogy, a kígyólelkű sógorok (gy.k.: osztrákok) már ide is betették a lábukat, ezért itten nem MÁV van, hanem GySEV, vagy RoEE Raaberbahn, esetleg ÖBB, tököm se tudja eldönteni, tulajdonképpen melyik is mérvadó a rengeteg hieroglifából. Ez pedig – mint olyan – részben osztrák tulajdonú vasúti társaságot takar. Felebarátaim! Én Szombathelyen megveszem a másodosztályú jegyet. Másodosztályút. Majd felszállok egy vonatra, amit az osztrákok méltóztattak a határon átküldeni, peremterületi közlekedést lebonyolítani. Hát az, - már bocsánat – bazmeg, az olyan, hogy! Alacsony padló (persze nem a mi állomásainkon, amik még a Monarchiából maradtak vissza, azóta műemlékvédelmi jelleggel hagyják őket szétrohadni), folyamatos szóbeli és vizuális utastájékoztatás, több ülésszint, panoráma ablakok, bőséges hely, spotlámpák, stílus és tisztaság. Na jó, a kapaszkodók nem kolbászból vannak. Ilyenkor, mikor lerakom européer seggem a másodosztályú osztrák kényelembe, és behunyom a szemem, elképzelem, ahogy a XXI. század Magyarországában magyar vonat dönget a jól kiépített, karbantartott vasúti pályán fejlődő, munkahelyteremtő, természetvédelmi szempontokat előtérbe helyező városom felé. …aztán kinyitom a szemem.

Ha helyzet ugyanis az, hogy Te, kedves Olvasóm, és én, és a többi majom nem egyszerűen ennél rosszabb minőségű szolgáltatást kap az IC-ken, de ráadásul ezért Te, és én, és a többi majom még külön csengethet is! De facto leszögezhetjük azért, hogy tény, hogy nem áll meg minden tanyánál. Ejha! Nekem, akinek teljesen mindegy, hogy Budapestről a lakhelyemig négy, vagy öt órát utazok – lévén ígyis, úgyis szép szenvedőben el van b*szva vele a nap – totálisan megéri félezerrel többet lerakni az asztalra ezért. Kérlek, Olvasóm, ne hagyd annyiban a dolgot, légy erélyes, vágd hozzám: Lehet gyorsvonattal is utazni, köcsög! Angolosan és szépen: „Damn straight!” A gyorsvonat jó. A gyorsvonat szép. A gyorsvonat kényelmes, mocskos, szűkös, tömve van varégekkel és természetesen át kell róla szállni. Ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy barbár balkáni szívem egészen kedvesnek és hangulatosnak látja – leszámítva az egy kupéra jutó bicskázások számát. Aláhúzva az egyenletet, képünkbe süt a megoldás: Arra fizetjük az ötszázat, hogy belépjünk valamiféle kezdeti stádiumú Európába. Klár? Na, nézzünk csak körül a mi kis Yurop-unkban.

Valaha, gyermekként elbűvöltek az InterCity-k. Komolyan. A változás, a minőség szelét hordozták magukkal, a fejlődés, a jólét szinonimái voltak, a gyorsaság és kényelem széleskörűen elérhető luxusát voltak hivatottak hirdetni. …aztán, ahogy az Magyarországon néhanapján véletlenül megtörténik; mi maradtunk, a sárgolyó alattunk meg forgott tovább. Nem biztos, hogy baj ez – elvégre, mióta a céhrendszert felszámoltuk, azóta nincs olyan csizmánk, amelyet unokánk is viselhet. Kellett nekünk a kínai szar papucs, mi? Fejlődés, he? Vasút, mi? ZOH! Autópálya! Ott kezdődik az élet. Pontosabban azon, a tuning Golfban százharmincnál. Neem, barátom, megy annyit az IC is! Igaz, hogy nem a magyar, és nem a magyar síneken. Részletkérdés! Helyezzük bizalmunkat (alternatíva híján) a vasútba. Ícé.
Amire most felszállunk.

InterCitrom – amit a szívedbe rejtesz!

Óóó, jee! Az első szó, ami eszünkbe kell, hogy jusson: Miliő. Nagy rakás ember, akik épp a szomszéd ülésre rakosgatják fel az utazótáskáikat, amelyek tömegre – saccra – másfélszer nagyobbak a tulajdonosánál, meghatódva köszönnek el a folyosó közepén szerettüktől, vagy egymással ordítanak a kétszer kiadott helyjegy miatt. Jobbra a WC-t találjuk, ez általánosan egy rozsdamentes acél kamrát takar, annyi különbséggel a többi, legendás vasúti illemhelytől, hogy kék. Ez teljesen logikus, tekintve, hogy a kocsi kívülről is igen nagy százalékban kék. Ettől oldalt egy kapcsolótábla szomorkodik, Star Treket pirító gombmennyiséggel, amper-, voltmérővel, szellőzéssel, világítással és egyéb vicces dolgokkal. Sűrűn nyitva van, ez azért jó, mert zárásához kulcs kell. Nyitásához elég a feszítővas is. Előttünk pneumatikus üvegajtó tornyosul (ezt a hülyébbjének „automata” v. „távműködtetésű ajtó” feliratokkal adják tudomásukra), feladatunk most ezt legyőzni. Normálesetben kattanásig húzzuk nyitási irányban a kilincset, ami természetesen nem fog működni. Jó esetben egyszerűen csak nincs feszültség alatt, ilyenkor feszegessük ki az ajtót, rossz esetben nem működik a kapcsoló, ilyenkor lehetőségünk adódik legyőzni a túlnyomást. Az evolúció itt is dolgozik, ízlésünk szerint röhögjünk tehát teli pofával a nőn, akit kettévágott az ajtó, esetleg segítsünk neki, miközben kizsebeljük. Ami most elénk tárul, az nem más, mint az utastér a maga teljes valójában!
Ellentétben az „alsóbbrendű” kocsiktól, itt két dolgot találunk: ülést és asztal(ká)t. Előbbit mindenképpen. A procedúra a következő: odamegyünk a helyünkhöz, ezt a helyjegyünkön (ÖTszáz forint, ember, ÖTszáz!) található szám hivatott beazonosítani. Miután kiderült, hogy egy népes kvád kompánia üldögél ott békés szemetelgetés és zabálás közepette („Üljön, ahova akar, főnök úr, senki nem nézi!”), hívjunk kalauzt, majd mivel kiderül, hogy természetesen nincs helyjegyük („De én ícével akarok utazni!!!” ill. „Most komolyan leszállítana minket a gyerekkel?!”), némi rendőrrel fenyegetőzés után elfoglalhatjuk a chips-törmelékes helyünket. Hamarosan megismerkedhetünk útitársainkkal is, akik sokkal kevésbé jó arcok, mint a gyors-, vagy személyvonatokon. Általában akad egy csaj, aki hülyét kap, ha nem ülhet az ablak mellé, majd ezt követően előveszi a laptopját, és egész úton fel sem néz belőle. Akad egy idősebb honpolgár, aki a feleségével a folyosón keresztül „beszélget”, amiből csak a sugdolózást és a röhögést lehet levenni, és pánikba esik, ha a kalauz nem tudja megmondani, mikor van csatlakozás Mezőtúrra. Végül, mellénk ülteti nyolc éves túlsúlyos, hiperaktív gyerekét egy anya, aki csak a másik négyesfogatban kapott helyet. Miután ezzel megvolnánk, egy dolgunk maradt:
Ne csináljunk semmit három órán keresztül. De legfőképpen tűrjünk és toleráljunk! Esetleg olvashatunk, de a folyosón áthaladók állandóan seggel fogják kiverni a kezünkből a könyvet. Nézhetünk filmet, de akkor a fél vagon azt fogja nézni, tehát kizárólag pornót rakjunk be! Végül, behunyhatjuk a szemünket, és hallgathatunk zenét, feltéve, hogy a szomszéd kissrác nem éppen lovacskásat játszik, ami elképzelése szerint abból áll, hogy kurvanagyokat kell ugrálni az ülésen, időnként komoly erőlöketet adva könyökével a bordaközünknek. Ha ebből az egész judeobolsevik nácigány dologból elegünk lesz, várjuk meg, amíg megjön a mozgóbüfé! Tőle vásárolhatunk például sört (elvégre mi sem természetesebb, hogy egy „civilizált” {jelentsen bármit is ez a szó} ország „civilizált” vonatán a személyzet árulja az alkoholt, nemhogy nem tiltják, mint „közterület”), amivel vagy magunkat, vagy a kissrácot leitatva közvetetten nyugalmat vásárolhatunk. Esélyesen az utóbbi fog összejönni, mivel a mozgóbüfé, egyátalán az étkezőkocsi árképzése a következőképpen zajlik: Veszik a piaci árat, és felszorozzák két és féllel. Ha ez számológéppel sem megy a személyzetnek, akkor hárommal. Nyugodtan vásárolhatunk pl. chipset, ha egy átlagos alsó tagozatos osztálykirándulás szintjén vagyunk megrekedve, és nem zavar minket, hogy az árából a pincérek hátán lépdelhetünk be a Gundelbe. Egyébként személy szerint próbáltam már az étkezőkocsit „kényszerűségből” (gyak. átutaztam az országot hosszában, és ez volt az egyetlen elérhető melegételhez jutási lehetőség), és lehet, hogy csak az éhség tette, de egyszer egy évben teljesen megéri mikrózott mirelitkaját zabálni a legendás „Utasellátó”-bélyegzett tányérokból, miközben mellettünk elsuhan a napfényes, mosolygó Alföld. Komolyan! Pincérnek nyaralásunk megszépítésén végzett tudtán kívüli fáradozása érdekében (lásd.: „európai” stílus, előzékenység, kedvesség – érted, baze’, esküszöm úgy éreztem, mintha szolgáltatnának!) agresszív borravaló. Egy három órás út alatt persze nem érdemes tönkrezabálnunk magunkat a Dining Car-ban, tekintve, hogy azalatt az ülésünket is ellopják, nemhogy azt, ami rajta van. Visszatérve kinyújtóztathatjuk a lábunkat… ha százhúsz centin aluliak vagyunk, ellenkező esetben nem fog menni. Na, azért nem kell a Dunának menni, van világítás (általában), és legtöbbször fűtés is van! Erről jut eszembe, feltétlen hordozzunk magunknál imbuszkulcsot, úgy szemre hatosat, hogy el tudjuk lopni a rácsot az ablak alól. Mást különösebben úgysem lehet, tekintve, hogy nincs.

Miután leketyegett az időtartam plusz (balf*sz ez a Word, automatikusan kijavítja a „plusz” szót „plussz”-ra, majd aláhúzza, hogy az bizony hibás…) sztochasztikusan öt vagy kilencven perc, nem marad más hátra, mint lerángatni a csomagot a fejünk fölül (rá a kissrácra, ha egy mód van rá), és direkt beállni vele a sorba egy tolakodó, törtető majom elé. Elvégre az ő ideje sem lehet drágább, mint az enyém, nemde? Köszönjük, hogy utazásunkhoz a MÁV InterCity járatát választották!
Lássátok tehát Feleim, szümtükkel, ezt kapjátok a tyúkszaros (’Durva, obszcén vagy bántó szó’) ötszázasotokért. De ne sajnáljátok rá a pénzt, helyette nézzétek meg jól, mert ezt sem sokáig látjátok talán, szétrohad majd ez is, úgy robogunk aztán a két év alatt használhatatlanra szétfagyott autópályákon Ojrópába!

Találkozunk a Vasúton, Drága Olvasóm! Graffitis műbőrt a segged alá!

Gyere pajtás, vasparipára! Mert fasza. Azért. --> 2. (gyengébb) rész

Pras | 2008.11.15. 22:39 | kategória: Lényegtelenértelmetlen

…tanulmányainkat egy idő után – természetesen – félbe fogjuk hagyni a gyorsvonaton is. Ez jogász hölgyeknél a vizsgát megelőző negyedik másodpercet jelenti, normális esetben maximálisan a könyv kinyitásától számított huszadik percet. Fülünkben az Aerosmith lecsengett, most éppen öt bekapcsolt tüdőlebennyel ordítjuk, hogy „JUSÚKMIÓÓLNÁÁJTLÓÓNG!”; egyfelől, mert ennyire királyak vagyunk, másfelől pedig, mert így nem halljuk a szomszédos kabinban szállást vert idomtalan zsírtömeg felnyerítéseit, illetve a fülhallgatójából kiszabaduló, sírógörcsöt kapott Nightwish-vokált. Az idős úr hajszálai erre reakcióképpen persze először felállnak, majd szárazjég módjára atomjaira törnek - de hát segáz, nem csak a hajjal megy ez így -, a lány pedig most megy harmadszor végig ingálódva a rózsafüzérén. Mindez csalhatatlan jele annak, hogy váltanunk kell. Elszontyolodni viszont még nem szükséges, a három és fél órás útból még csak húsz percet tettünk meg, bőven lesz még időnk arra, hogy Baphomet szolgájává tegyük mindkettőt, és a vonatról leszállva azonnal 8*-arckifejezésű fókabébiket verjenek agyon kilóra egy bunkósbottal, miközben a Dies Irae-t szavalják. Egyelőre fogadjunk szót az intő jeleknek, és húzzunk onnan a vérbe. Most fizetődik ki, hogy laptopunkkal nem villogtunk, így ugyanis nem fogja a mélytelepen átszellemült filozofálgatások tárgyát képezni, aminek a szinergikus konklúziója általában a „Márpedig ez színesfém, bazd meg!”; pusztán csak az MP3 lejátszónk fog élete hátralévő részében a Devla égisze alatt szolgálni.

Kilépve a biztonságot jelentő üvegkalitkából (CsontGlas 2004 Orosháza. Aha… állapota alapján csak az nincs eléírva, hogy Kr.e.) feltűnhet (ha felszálláskor esetleg elkerülte volna a figyelmünket), hogy baromi sok ugyanilyen van még. A folyosó szűk, az ablakok nyitva, és Ajkától kezdve egyébként is tömve van emberrel, meg az ezeket kísérő tárgyi és kulturális hozadékokkal. Több érdekesség nem tol minket arcon, úgyhogy alkalmazzuk a „Ha a hegy nem megy Mohamedhez…”-elvet. Vitorlát fel!

A nyolc ülőhelyes kaptárak tehát semmiben nem különböznek attól, amiben épp most szedik szét a cuccainkat; leszámítva a képeket. Amíg az egyikben a Déli Pályaudvar légifelvétele látható az ülések fölé betonozva, addig a másikban, teszem azt, egy halványgolyós erszényesmókus (eszmei értéke a mindenkori minimálbér). Régen ezekből a vizuális orgiákból négy jutott minden kupéba, ma már a létszám feleződött. A miértekről még a Mennyekben is hallgatnak. „Nézzünk az üvegek mögé, mert amit rejt, az mindig érdekes, hiszen való!” (Jack Daniels és Dreher Antal) Az egyikben középkorú úrhatnám nő próbál szimbiózisba keveredni az ablakkal, mivel mellette olyan alakok foglaltak helyet, akik ugyanezzel a lendülettel megcsinálhatták volna ezt… ehh, maradjon valami balladai félhomály is, nem igaz? Mindenesetre leszállásának közeledtével megkéri az egyetlen, magyar viszonylatban jól szituált úriembert, hogy ugyan már, segítse le a csomagjait, lévén baromi nehezek; mire a jól szituált úriember felvilágosítja, hogy a felhozatal és a levitel reverzibilis folyamat. Magyarul: ha ment fel, lefelé is menni fog. Max. egy kicsit gyorsabban. A másik lyukban műszőrme-szegélyű kapucnis kabátos, csíkos felsős (Lassan már nem lehet ezeket megkülönböztetni a kurváktól, nem?) tinédzserek tolják magukba a Beckset, miközben élénk eszmecserét folytatnak a futball világában résztvevőkről (minősítési szintek: fasza / rakás szar), illetve a kortárs hölgyek kül-, és belvilágáról (minősítési szintek: fasza / rakás szar). A következőben egy nyugdíjas pár próbálja két egyenlő részre osztani a húsz deka párizsit, mellettük egy bizalomgerjesztő munkásember olvas valami kis vöröset, arcán félmosollyal, a poggyásztartón egy palack dissou-gázzal. Otthon is jól fog az jönni, a gyárban meg úgysincs már mit hegeszteni. Az a múlt hónapban jött haza. És eljutunk a negyedik fülkéhez, ahol fiatal párocska lélegezteti egymást dinamikus, első látásra randomnak tűnő mozdulatsorok kíséretében - figyelmes szemlélőnek persze feltűnhet, hogy ezek a mozdulatok a hím részéről anatómiailag hova korlátozódnak. Mit is említettem a zárható ajtókról? Mindegy. Eljutottunk a waggon végébe, itt már dologi látnvalóink is akadnak!

Jobbfelől egy műszerfal veri ütemes kocogással az üvegét, benne pislákolón megvilágított amper-, volt-, és reménytelenségmérővel. Balra az ajtó – bár minden kedvünk meglenne rá, lehetőség szerint még ne hagyjuk el a szerelvényt. Ajtónyitogatási komplexussal inkább próbálkozzunk jobb oldalt, ahol a mellékhelyiséghez lesz szerencsénk! Pofára olyan, mint az U-254-es torpedókamrája, és ráadásul azt a feledhetetlen élményt tartogatja a betérőnek, hogy 80 kilométer/órával szaggatva közölheti a véleményét a dolgok jelenlegi és feltételezhető jövőbeni állásáról, vagy lapdance-elhet, kinek mi. Utazási tipp: próbáljuk az árnyékszéken letuszkolni a lábunkat! Ha sikerül, ez ugyanis fékezi, esetleg le is fullaszja a mozdonyt, lábunk minőségének függvényében.
A mozdonyt. Ah! A Technika Maga. Az M41 névre hallgat, akárcsak egy-két világháborús cúnya gonosz fegyvej, de nem kell neki nagy feneket keríteni, egyszerűen azért lett ez a neve, mert csak. Ezen túlmenően, mert egy tapír-nagy dízelMMMMMotor gondoskodik benne a kitűnő menetteljesítményről, illetőleg a human factor, a mozdonyvezető, aki épp a négyet-ötöt szúrja neki, holott az ellenszéltől már trapézba hajlott a kasztni. Tovább nem érdemes gyalogolnunk ennél, mert akkor a fent említett mozdony előtt találjuk magunkat, márpedig az nagy, piros, nehéz és maga után húz egy rakás aberrált majmot. Emígyen felvilágosulva szummázhatjuk tapasztalatainkat, és implikálhatjuk, hogy a szocreál vasútijármű-összeállítás gyakorlata a funkcionalizmusra építkezik, folyományaképp nem sokkal izgalmasabb, mint eltaposni egy vakondtúrást. Óra mutatja: huszonnegyedik perc. Túlélési ösztöneink új elemek beépítésére sarkallnak…

…amit könnyen meg is találunk a folyosói ablakok képében! A táj suhan, ahogy azt kell, nyomatja a révülésre megfelelő alapot adó „wooosh”-hangot, amellett, hogy ráadásul hol szép, hol pedig gyárváros; a patakok mellett őzikék, vízhordó lányok és ezek különféle korhatáros permutációi, a vasút mellett pedig bakterházak, az egyszerűen imádnivaló betonkerítésekkel, veteményesekkel, bennük kapálgató bakternékkal (körülbelül annyira szemre(/be)valóak, mint egy kötőtű), ablakokból hanyagul kikönyökölő vasutasokkal, amint éppen ördögbotoznak az indítótárcsával; mindezek mellett pedig néhány trafó, egy diófává rohadt személyvagon a forgalmi kitérőn, fejünkben pedig ilyen baromi hosszú mondatok. Ha mélyebbre merülünk, olyan dolgokat fogalmazhatunk meg, mint pl. a személyvagonban az élet szánalmas és értelmetlen, a személyvagonon kívül az élet szánalmas és értelmetlen, a személyvagonok karcos, zsíros, és néhány .50-es BMG által keresztüllyukasztott üvegein keresztül viszont gyönyörű! Érzékenyüljünk el, aztán húzzunk a helyünkre, mert megjött a kaller, és a jegyünket – mivel előrelátóak vagyunk – nem hoztuk magunkkal. Háromnegyed óránál tartunk.

- „Köszönöm, uram.” – osztotta le a kalauz, miután unalmunkban szabályosan rámosolyogtunk, átvévén a jegyet. Ezt nem kell sértésnek venni, annyi csak, hogy ő is eléggé ramatyul van és unatkozik. Kalauznak lenni végsősoron egy elég szar meló elvégre, valahol az árufeltöltő és a csőgörény között helyezkedik el reputációban; és néhány barnább kalauz még pár BKV-ellenőrön is túltesz. A visszaköszönős fajtákon.
Nincs más hátra, tárunk teljes lőszerkészletét ellőttük, és még mindig több, mint két óra acéltépés áll előttünk: aludjunk! Dőljünk előre – ha hölgy mellett ülünk, akkor oldalra, minél meredekebb szögben, ámde mérsékelt sebességgel – és kapcsoljuk ki az agyunkat.
TIME WARP x4
Hoppá, megérkeztünk! Az ablakon túl elterülő halandó világot szemrevételezvén feltűnhet, hogy esik az eső, mint a devizaárfolyam. Ad 1 odakint, ad 2 be. Kabátunkat helyezzük el magunkon, csomagjainkért menjünk át a szomszédos kupéba, és vegyük föl az utazás kezdetén képlékeny masszává lapított csajról (esetlegesen kérjünk elnézést, bár útmutatóm leszögezte előre ugye, hogy mindettől tartózkodjunk), és szálljunk le a vonatról. Amennyiben előttünk túl sok majom toporog, lábbal adhatunk F*t erőlökést nekik, hogy a vagon magasságából és a lépcsősoron nehezen megtalálható stabilis pozícióból kilendítve őket helyzeti energiájukat mozgási energiává konvertálva fröccsenjen szét a kisagyuk a jól-rosszul leaszfaltoztt flaszteren. Ez után már különösebb akadály nélkül elhagyhatjuk a szerelvényt – Isten hozott minket!
A jövőben az IC mikrovilágát fogjuk áttekinteni, addig is jó kapaszkodást a másodosztályon, hadd lobogjon az a szem!

Gyere pajtás, vasparipára! Mert fasza. Azért.

Pras | 2008.09.13. 22:55 | kategória: Lényegtelenértelmetlen

Valószínűleg még kora gyermekkori a vonzódásom a vasút (Vasút: fn., 1.) Mélytelepen leadható szögvasak halmaza, amelyek – egyelőre vitatott okokból - le vannak rögzítve. 2.) Bármilyen közút, ami a Szovjetunióban valaha készült.) iránt. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy sikerült kinőnöm annyira, hogy most már csak akkor kapjon el a „varázsa”, ha egyébként kénytelen-kelletlen hosszabb ideig kapcsolatba kerülök vele. Nem fog menni persze a vonatonutazommáv lényegének megragadása az ÖBB jobb sorsra érdemes Eurorégiós szerelvényein, ami kárpitjába a csodálkozó (és ugyanazt a pénzt fizető, mintha egy Piroskán ülne) magyar paraszt törli a turháját; de még egy félig-meddig lerohadt IC-n (IC, lásd még: InterCity [ejtsd: intersziti], fn., 1.) Azoknak a kizárólag vasúton (lsd. fent) haladó szerelvényeknek a halmaza, ahol a vécék kékek. 2.) Személykocsi-minősítés, melynek szükséges, de nem elégséges követelménye a normálisnál félezerrel drágább jegy, húsz notebookos egyetemista, és egy mozgóbüfé, sörrel.) sem. Neki kell állnunk zötykölődni! Jertek hát velem, kedves Barátaim és Üzletfeleim, megmutatom, hogyan köll magyarosan utazni! Az istenfáját.

Becsekkolás
Hazudnék, ha azt állítanám, ez a cél vezérelt, amikor a szokásos IC-m helyett a Déli Pályaudvarról stílszerűen délben kifutó gyorsvonat fülkéiben vadásztam magamnak helyet. Egyfelől hajtott a nyomorult, magyaros költséghatékonyság, másfelől sajnos IC-ket nem passzolnak át kétóránként az ország másik sarkába. Én pedig úgy döntöttem, nem várok még öt órát arra, hogy a Királyi Kerekek átpasszírozzák a seggem honi állomásokra. Meg minden másomat is, de maradjunk a lényegnél. Verőfényes nyári napsütésben (ez alapkövetelmény. Ahogy zombit ölni nem lehet napfényben, úgy egy jót vonatozni nem lehet ködös esőben.) rúgtam be annak a fülkének (Fülke, fn., 1.) Mesterséges, általában üvegezett embertároló 2.) 2002-es softcore pornó) az ajtaját tehát, amiről úgy ítéltem, hogy leginkább megfelelőek társadalmi szempontból a pszichológiai szükségleteimnek. Tipp: Érdemes elkerülni az MTE-t ordibáló, parasztkolbászt hónaljból fogyasztó micisapkás, alkalmilag az agráriumban tevékenykedő alkotmányjogászokat, a fukszos norvégokat, a bokától zseléig bebaszott jövő értelmiségijeit, illetve a Parkinsonos, kötött mellényes filozófusokat. Beültem tehát abba a fülkébe, ahol az optikailag legkellemesebb ifjú hölgyemény fogadott, egy egészen tisztességesnek kinéző öreggel. Első teendőnk a köszönés, illetve egy jól irányzott kérdés, ami hangvételben terjedhet a „Elnézést, szabad lesz?”-től a jópofáskodó „Akadna-e itt egy hely?”-en keresztül az örök klasszikus „Leülök, bazd meg!”-ig. Természetesen a Gänsen-iskolás is ki tudja számítani, hogy a nyolcas marhavagonban, ha két hely foglalt, akkor nekünk még rohadtul jut hat, úgyhogy választól függetlenül vegyük le hátunkról a hátizsákokat (Hátizsák, fn.: 1.) Jákob fiának teljes neve 2.) harckocsiakasztó). Módszertanilag helyesen úgy járunk el, ha a belendített tömeggel a leányzót küldjük át az elválasztó falon keresztül a szomszédos dokkba, és nem a sokat megélt nyugdíjast. Egyébként is, vele szemben illik leülni. A fejünk felett található rács egyfelől a passzív légvédelem, másfelől remekül használható poggyászunk (Poggyász, fn.: eltaposott rocker) tárolására az utazás intervalluma alatt. Amennyiben ez megvolt, üljünk le!

Rock on!
…ahogy tettem azt én is. Táskámból előzőleg persze ki kellett válogatnom egy-két hasznos apróságot, aminek segítségével 64,3%-kal csökkenthető annak a felismerésnek a sokkja, miszerint „Négy órát értéktelenül elbasztam az életemből utazással”. Valahogy tehát hasznossá kell tennünk magunkat! Jó megoldások: MP3 lejátszó, Black Sabbath, Deep Purple, Queen és Led Zeppelin diszkográfiával, beleértve pár AC/DC-t, mint a Railway to Hell; illetve az Ipoly menti népdalok; Gépelemek I. vagy bármilyen könyv a világháborúról; multivitaminos sárga iható szar. Rossz megoldások: MP3 lejátszó, Enya illetve All Saints összessel; Best magazin; tizes doboz természetes kaucsukból készült óvszer; négyszáz forintba kerülő, két deciliteres „kurvavékonyleszek-fitt” egészséges „buborékos” ásványvíz. Laptopot ne vegyünk elő semmi esetre sem, ez egy gyorsvonaton Kirk kapitány holodeckjénél csak másfélszer keltene nagyobb „kinézemakajátaszádból”-t. Most tehát ott tartunk, hogy dől a zenhejzerből, hogy „Fat bottomed girls, you make the rockin’ world go ’round!”, nyelvünkön enyhe gyümölcsös koalamedvehugy-íz, kezünkben pedig a homokformás acélöntés izgalmasabbnál izgalmasabb titkai. Legfőbb ideje, hogy a szerelvényünk indulásáig körülnézzünk! Kezdjük a lényeggel. A hölgyemény (Hölgyemény, fn.: 1.) Isten második lélekkel bíró teremtménye, önálló egzisztencia, fejlett szépérzékkel, döntéshozatali képességgel és felelősségérzettel. 2.) Lyuk.) a húszas évei elejét taposhatja, egyedi módon arannyal szegélyezett, kivágott ingbe és sötét nadrágba csomagolta magát, illetve egy kereszt-nyakláncba. Haja kontyban, kezében írott jegyzet, és láthatóan azt is félszeg mosollyal venné tudomásul, ha SCUD-telitalálat érné a dízelünket. Nem lesz vele sok gond. Az öregúr jó karban lévő erős hetvenes, szürke és egyéb jellegtelen színű, egyébként rendes öltözetben és ápoltan; mikor olvasunk, folyton rajtunk a szeme, de egyébként nem mutat életjelenségeket.
Szummázva: Gratulálok magamnak! Sikerült egy felső kategóriás kupéra szert tennem. Nekiláttam hát azt tenni, amire a mávnál befizettem: élvezni az utazást.
Gerincvelőt tépő rántás, némi fiatalos rágyorsítás az emnegyvenegyfűrer részéről, és máris belülről személhetjük az inerciarendszerek relativitását. Loco-loco-motion! Fűszoknyát hanyagoljuk.

Tűzzel-vasúttal
Úton vagyok tehát. Hogyan tovább? Javaslom, nézzünk egy kicsit. Waggonunk legfontosabb alkatrésze a vészfék. Ez egy ergonómikus piros kar, plombával és egy, elsősorban magyarul, aztán persze oroszul (СТОП!), illetve franciául és dákorománul teleírt tájékoztató táblával, hogy micsodánkat húzkodjuk ehelyett inkább. (Soha rá nem jöttem egyébként, hogy mi miatt kell vészfékezni az utastérből, de hát…) Ezt hagyjuk arra az esetre, ha k*rvára unatkoznánk, és ha még annál is több szabadidőnk lenne. Tőle balra, a trükkös módon egydimenziós mozgást végezni képes ajtó fölött találjuk az ajtót záró kallantyút (hadd ne adjak tippeket, mire jó, de érdemes figyelembe venni, hogy a kalauznak van kulcsa hozzá. Meg pár kollégistának is.), illetve a Main Control Panelt. Ez áll egy kapcsolóból, ami a nem működő világítást működteti, egy potméterből, ami a nem létező légbefúvás hőmérsékletét állítja, és egy harmadik entitásból, ami le van törve. A padló elpusztíthatatlan, valószínűleg kevlár; az ülések kényelmesebbek, mint az első osztályon, bár műbőr, ami azt takarja, hogy fél órán belül a hátunk tocsogni fog az összes létező testnedvünkben. …az alsóbb, vízszintes traktusokról szót sem ejtve. Ablak. AH! Na, ez ér a legtöbbet az egészben. Elméletileg akad rajta egy lemezből sajtolt kallantyú, amiből viszont hiányzik egy csavar, így nagyjából annyira tölti be megfelelően a funkcióját, mint Lajka kutya Csernobil főmérnökeként. Ez mindenképpen pozitív, mert így legalább nincs beszorulva, tehát lehet le-fel tologatni, két nagyon helyes kis drót gondoskodik az automatizáltságról. Pontosabban –na, ha működne. Tologatható, ez a lényeg. Ezzel is elüthető egy fél óra, amíg mi, vagy a nagyobb súlycsoportban versenyző utastársak meg nem unják. Ekkor jön a legnagyobb jóság, autizmusra hivatkozva figyelmen kívül hagyható ugyanis az ablak fölötti matrica. Nem, nem az „üveget kivágni csukott ablakon szigorúan, egyébként csak natúr tilos” matricára gondoltam. Gyorson egyébként sincs üveg, itt kaniszter (Kaniszter, fn.: Az emberiség harmadik legnagyobb találmánya a kerék és a papír után) van, üvegért IC-re kell mennünk, ha eléggé burzsoá köcsögök vagyunk hozzá. Gondoltam viszont az ablak talponállóként való használatának tilalmára. Könyökkel támasszuk le az ablakot, és nézzünk ki! (Tesszük ezt persze addig, amíg egy wolframmagvas cserebogár helyből át nem lyukasztja az agykoponyánkat; vagy egy betonoszlop nem okoz felületi horzsolásokat rajta.) Elképesztő. Ez az az élmény, ami sehol másutt nem adatik meg a világon. Különösen élvezetes, ha már teljesen egyedül vagyunk a fülkében, miután Ajkán leszállt az a srác is, aki Székesfehérvár óta önkéntes jelleggel kiselőadást tartott a Simcity-ről, úgy, hogy mi egyébként a köszönésen kívül nem szóltunk hozzá, meg egyébként is, kezünkben egy könyv. Pozitív, hogy soha máskor nem érdekes annyira a tananyag, mint amikor idegenek pofáznak hozzánk.

--- Folytatása vagy következik, vagy nem.

Utolsó módosítás: 2008.09.13. 22:57

Kezdet - egy új nulla egy végtelen számegyenesen. Valahol.

Pras | 2008.02.05. 21:44 | kategória: Lényegtelenértelmetlen

Isten hozott. Vagy bárki más - is üdvözöllek.

Kezdeném az illúziórombolással: ha van valami, amit nem tudok írni, az az elkezdések. Mást sem, de ezt különösen. Illene felvázolnom a a "Miért?"-et, esetleg a "Miért most?" és "Miért így?"-et...

Fogalmam sincs.

De őszintén, lényeges ez? Az egyetlen, ami lényeges(?) lesz: A Mi Ez. Azt kérdezed, tehát, mi ez?

...fogalmam sincs. Egyelőre. A jövőre kérdezel rá, amit, Gábor Dénes szerint, "...nem lehet megjósolni, de ki lehet találni". A "Mi ez?" mindig akkor fog eldőlni, amikor felkerül valami. Tetszeni fog-e, vagy sem - meglep a válasz? Fogalmam sincs. Remélem, hogy tetszik. Nem azért, hogy pörögjön a szám a látogatottságnál (Most leszögezem: Úgysem fogok sokat írni. Egyszerű az ok: Használatára adtam a fejemet a blognak, de nem rabszolgája kívánok lenni.), de azért, hogy adjon valamit Neked. Nekem az lenne a legnagyobb öröm, ha úgy állnál fel innen, hogy "Erre megérte időt szánnom."

Oké, oké, blablabla - hallom belső monológod :) - na de mégis! Mire számítsak?!
Nos... arra, ami éppen ilyen, vagy olyan oknál fogva kikerül a kezem alól. (Semmitmondásból jeles!) Sajnálattal kell értesítenem, hogy ezek többsége nem könnyed olvasmány lesz, mivel általában nem szórakoztatni akarok. Leírom, amit gondolok, "érzek", vagy "alkotok" és ez - önhibámon kívül? - olykor baromira nem szórakoztató. Netán "politizálok". Esetleg - teljesen értelmetlenül, és haszontalanul - napi dolgokon, a hobbijaimon, a természeten, vagy épp globális problémákon agyalok, ha éppen úgy dobja fel az élet, hogy itt puffanjon.
Egy biztos: itt játékkal, filmmel elvétve sem fogsz találkozni, zenével is csak elvétve. Nem lesz mainstream, nem lesznek divatos dolgok, nem lesz sablon és nem lesz következetesség, nem lesz semmi - csak én. Mert másom, nos; másom az nincs.

Kívánok minden jót!

(U.I.: Sokért nem adnám, ha mondjuk három kép lenne a limit blogbejegyzésenként. Akár tárolnám máshol is, csak lehessen ide linkelni?!)

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.